2016. ápr. 3.

Pomogáts Béla: Erdélyi József (1896-1978)







Erdélyi József egy Bihar megyei pusztán: Újbátorpusztán született, ahol román származású apja, akit még Árgyelánnak hívtak, urasági kulcsárként dolgozott. A pusztán ismerkedett meg a paraszti társadalom legelesettebb rétegének életével és hagyományos kultúrájával. Petőfi és Arany költészete nevelték a vers szeretetére. Középiskolai tanulmányait Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron végezte. Középiskolai tanulmányait Nagyszalontán, Déván és Mezőtúron végezte. Miután érettségi és tiszti vizsgát tett, mint tartalékos tiszt az orosz frontra került. 1918-ban a debreceni egyetem jogi karán hallgatott előadásokat, majd Lévánál harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, később pedig az egyetemi zászlóalj tagja volt. Leszerelése után írói munkájából próbált megélni, szörnyű nyomorban tengődött, közben gyalog járta be az országot, titokban szülőföldjére is hazalátogatott. A román határőrség azonban elfogta, Fogaras várába internálta, csak hosszú hónapok múltán térhetett haza.

Először a Gondolat és a Szózat című „fajvédő” lapokban, majd a Nyugatban és Az Est-lapokban közölte verseit. Első verseskötete, az Ibolyalevél 1922-ben Szabó Dezső előszavával jelent meg. A költői népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, s ezzel óriási feltűnést keltett a nyugatos szimbolizmus vagy éppen az avantgárd hívei között. Erdélyi a népdalok poétikai egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit követte, a hagyományos formát ugyanakkor modernebb érzékenységgel és nyugtalansággal újította meg. Versei mitologikus szemlélettel közeledtek a világhoz, érzékletes képekben teremtettek kapcsolatot az emberi érzelmek, indulatok és a természet jelenségei között. Testvéri érzéssel vegyült el a természet dolgai és a szegények között, a közéletben viszont mint lázadó lépett fel: a nyomorba süllyedt paraszti tömegek keserűségét és vágyait szólaltatta meg. Ezzel a népi írómozgalom előfutárai, majd a harmincas években, midőn a népi tábor megszerveződött, annak neves képviselői közé került. Versei miatt több alkalommal is bírósági eljárás indult ellene, s a méltatlan bánásmód, amelyet tapasztalnia kellett, keserű sérelemérzetet keltett benne. Ez a sérelemérzet vezette azokban a csatározásokban, amelyekkel igen sokakat magára haragított az irodalmi élet szereplő közül.

Élete folytonos harcokban telt, közben mind elismertebbé vált a népi mozgalom költői között. 1925-ben megházasodott, és Pápán telepedett le, ahol felesége mint óvónő dolgozott. Három évvel később Pilisszántóra költözött, innen már jobban részt tudott venni a főváros szellemi életében, végül 1939-ben Budapesten talált otthonra. Ebben az időben is gyakran járt vidékre, s összegző nagy versekben (Cölöpverők, Csatorna, Fekete Körös) hívta fel a figyelmet a falusi szegénység nehéz sorsára. A korábbi dalformától részben eltávolodva, epikus jellegű költeményekkel, ahogy ő nevezte: „rapszódiákkal”, illetve jelképes értelmű verses mesékkel tett kísérletet. Verses elbeszéléseiben (Halevők) délibábos nyelvészeti ábrándjainak adott hangot, ezeket aztán könyvekben is kidolgozta (Eb ura fakó; Egy költő gondolatai a magyar nyelvről, Árdeli szép hold). Gyermekkorának és ifjúságának történetét A harmadik fiú és a Fegyvertelen című könyveiben beszélte el. 1938-ban Fehér torony címmel válogatott verseit, 1940-ben Emlék címmel összegyűjtött költeményeit adta közre.

Ösztönös egyénisége és az irodalmi életben szerzett sérelmei következtében a radikális jobboldalhoz csatlakozott, egy ideig az egyik szélsőjobboldali pártban is szerepet vállalt. A háború végén ezért Nyugatra menekült, majd visszatérve egy ideig szülőföldjén bujkált. 1847-ben önként jelentkezett a rendőrségen, a bíróság mint háborús bűnöst háromévi börtönre ítélte. Kiszabadulása után évekig hallgatásra kényszerült, 1954-ben jelentek meg újabb versei, majd kiadták Visszatérés című kötetét. Ettől kezdve rendszeresen közreadták műveit, s 1955-ben Csipkebokor címen napvilágot láttak összegyűjtött versei is,amelynek szövegközlését ezúttal is mértékadónak vesszük. Kései költészete azután a természet bensőséges rajzában és ifjúságának felidézésében bontakozott ki.

E korszak termése 1972-es Aranylakodalom c. retrospektív válogatott kötetében található; ugyanitt a költő átírta korábbi költeményeinek egy részét, így az alábbi verset is.

Rónay László: Mécs László (1895-1978)





A költőt Mártoncsik József néven anyakönyvezték. A kassai premontrei gimnáziumban végezte tanulmányait, majd felvételét kérte a rendbe, és beöltözésekor kapta a László keresztnevet. 1915 végén jelennek meg Mécs László néven versei az Élet című lapban. 1918-ban szentelték pappá. 1918-ban szentelték pappá. Kisegítő tanárként a kassai premontrei gimnáziumban működött, majd Jászón könyvtáros, 1920 júniusától pedig Nagykapos plébánosa. A trianoni békeszerződés után kisebbségbe szorult magyarság  egyik legnépszerűbb költője lett, mindenütt úgy emlegették, mint a Felvidék „regösét”.

Mély átéléssel szólaltatta meg a kisebbségi sors keserveit. 1923-ban Ungváron Petőfi születésének centenáriumán fantasztikus sikerrel szavalta el Szellemidézés című versét. Ettől kezdve a különféle irodalmi estek, matinék állandó szereplője, várva várt vendége. Ungváron jelent meg 1924-ben első kötete, a Hajnali harangszó is, amely e kor kétségtelenül legnagyobb közönségsikert aratott lírai gyűjteménye. Budapesten 1925-ben mutatkozott be mint saját verseinek előadója, s hogy mekkora sikerrel, talán az is jelezheti, hogy ezután egyre-másra kapta a meghívásokat a fővárosba és más vidéki városokba, falvakba. Egymást követték kötetei. Az elsőket Farkas Gyula, a berlini Magyar Intézet igazgatója segítette kiadáshoz, s ugyanő írta meg Mécs László pályarajzát 1929-ben.

1930-ban Takács Menyhért, a premontrei rend perjele Királyhelmecre helyezte át, elsősorban abból a meggondolásból, hogy e községnek kedvezőbb volt a közlekedése, így a költő könnyebben tehetett eleget a meghívásoknak, amelyeknek mind többször hasznossági szempontja volt, hiszen leggyakrabban jótékonysági estek szereplőjeként jelenlétével, hófehér ruhás alakjával, zengő orgánumával egyszerűen megbűvölte közönségét, és megnyitotta a pénztárcákat. Számtalan iskola, templom, egyházi intézmény köszönheti neki létét, fejlődését vagy megmaradását

1934-ben jelent meg Válogatott költeményeit tartalmazó kötete, s ekkor már mind több bírálat hangzott el kissé egyhangúvá vált lírájával kapcsolatban. Versei óriási hatást tettek saját előadásában, értéküket elsősorban személyes varázsa adta meg. Szereplései hódító utak voltak: Erdélyben éppolyan sikert aratott, mint Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. Francia nyelven is kiadta verseit, a második változat rendkívül méltányló előszavát Paul Valéry írta.

1941-ben jelentek meg Összes versei. A Vigilia névleges főszerkesztője – útjai és Budapesttől távol lévő állomáshelye eleve lehetetlenné tették, hogy komolyan beleszóljon a szerkesztés munkájába. 1944 őszén, amikor Királyhelmechez közeledett a front, vándorbotot vett kezébe, s ettől kezdve évekig hol barátainál, hol vidéki plébániákon, hol valamelyik megmaradt rendházban húzta meg magát. 1953-ban letartóztatták, és koholt vádak alapján 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult, 1957 januárjától rendszeres és népszerű szónoka az óbudai plébániatemplom nagymiséjének. 1961-ben a pannonhalmi Szociális Otthonba költözött. Itt ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. 1978. november 9-én hunyt el. Nem sokkal halála előtt felkereste Illyés Gyula, régi ellenfele, és megrázóan szép cikkben számolt be utolsó kézszorításukról.

IMÁDSÁG A NAGY LUNATIKUSÉRT

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat,
mint ki szem-nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esőcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek:
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költő se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!”

Kis Pintér Imre: Füst Milán (1888-1967)





A magyar kultúra legnagyobb – páratlanul gazdag, világcsúcsmagas minőségekben folyamatos – vállalkozása: irodalmunk. Egy területen azonban mégis elvékonyodik, feltűnően kevés benne a kifejezetten bölcseleti ihletésű, az élet értelmét feszegető mű, Az ember tragédiájához hasonló. Nyilván e fogékonyság hiánya is magyarázza valamennyire, hogy Füst Milánt, a 20. század egyik legjelentősebb magyar íróját máig kevesen szeretik és ismerik.

Mert Füst Milán tényleg a gondolkozás drámájából teremtett rendkívüli művészetet, és benne élettel-halállal viaskodva, egész életén át szinte kizárólag az emberi létezés abszurd jelenségén töprengett. Mindig szigorúan a maga megszabta törvények szerint: a teljességre törekedve. Egyetemes szellem volt, amilyen ritkán akad a művészek között. Regényben, drámában vagy esszében egyaránt kiemelkedőt alkotott, mindenekelőtt mégis költő volt, „a belső szemlélet embere2 – ahogyan önmagát jellemezte. Életműve viták tárgya ma is, és lesz még sokáig.

A magyar irodalom különc, legendák övezte jelensége lett, akinek élete alig befolyásolta műve alakulását. Ha csak abban nem, hogy művészete sokáig nem tudott érdeme szerinti figyelmet fölkelteni, méltó elismerést is inkább csak Füst Milán halála után kapott. S bár a Nyugat nagy nemzedékével indult együtt – Kosztolányi, Karinthy és mások szívbéli barátjaként -, valójában kezdettől „magányos”, „rokontalan” írónak számított. 1921-ig tanár volt, majd kényszernyugdíjas, aki saját költségén jelentette meg a könyveit. Az ötvenes években pedig betiltott íróként felejthetetlen Shakespeare-előadásokat tartott a pesti egyetemen. Mikor műveit már számos nyelvre lefordították, 1965-ben Nobel-díjra komolyan esélyes. Az életrajzát azonban visszamenőlegesen is megtagadta, sehova-nem-tartozónak ítélte magát.

Voltaképpen egyszerre volt szecessziós és avantgárd, konzervatív és igazi modern; költőként először is az élménylírával szakított. Kihívóan és látványosan „objektív lírát” akart, személytelent, a minden emberre általánosan érvényes érzések kifejezését. Így aztán nem is annyira egyes verseket írt, hanem olyan saját tulajdonú versvilágot épített fel, amely különös effektusaival, visszatérő képzeteivel és motívumaival, improvizatív megoldásait is meghatározó kötött logikájával elsősorban önmagát értelmezi. Szépségeit, drámai erejét akkor tárja fel igazán, ha az olvasó beleéli magát az egész bonyolult viszonyrendszerébe.

Ennek a – Eugéne Guillevic szavával – „költészet-katedrális”-nak létmódja és alaptörvénye a képzelet feltételessége; Füst Milán költeményei látomások. A versek stilizált helyszíneket idéznek fel, jellegzetesen időtlen, álomi tájakat, kitalált szereplőket, és hatvan éven át szinte csak egyetlen témát variálnak: a miért élni, örök kérdéskörét. Uralkodó érzelemminőségük a panasz, a hontalanságé, hiszen a költő már imaginárius világával is az úgynevezett valóság elégtelenségét jelzi. Szemben ezzel a köznapi valósággal, a Füst-líra személyisége voltaképpen gondolatai valóságában él, tehát egy fölöttébb rejtélyes és megfoghatatlan kvázirealitásban, amely számára mégis a másikkal egyenrangúan létezik. Ez a konfliktusélmény Füst Milán művészetének szuverén tulajdona. Mert az élet értelmét ostromló kérdésre kizárólag akkor lehetséges válasz, ha a szellemi és a természeti tények között van közvetítés. Akkor is, ha minden azt bizonyítja, hogy az egyént belülről meghatározó értékek (erkölcs, szeretet…) és a kívülről meghatározó univerzum törvényei (okság, halál…) egymással összeegyeztethetetlenek. A patthelyzetet csupán egy végesség nélküli szemmel megjelenése – a versek Isten-képzete- oldaná föl. De róla hallgat a világrend, a teljességhez konokan ragaszkodó lírai személyiségnek ezért hol az egyik, hol a másik igazsággal lehet csak azonosulnia, csakis részlegesen ölthet testet vershőseiben, s így énje állandósága megszűnik. Bizonyosságából következően Füst nem az eredményre, hanem a folyamatra összpontosít: igazi becsvágya a gondolkozás disszonanciákban tobzódó indulatainak látomásos-érzéki megjelenítése.

Füst Milán valóban járatlan úton indult el. Költői művét nyilván azért tagolta két külön korszakciklusra, mert igazán az az „új”-nak nevezett második periódusában formálta meg azt az alakmást – központi szimbólumot -, amivel a létparadoxont érzékletesen hitelesíti. Ettől fogva mindvégig az öregség állapotával testesíti meg világképe összeférhetetlen minőségeit. Az aggastyán maszkjával egyszerre képes majd jelképezni a cselekvésre képtelen tudást, a rendíthetetlenség erkölcsi helyzetét: a test tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, ugyanakkor a szellem erejét és fölényét, a komikust és a fönségest. Az öregség maga lesz a szellemivé finomult egzisztencia: ennek az állapotnak kényszerű elfogadása (fizikailag) egyben pedig a vele szembenállás kérlelhetetlen megnyilvánítása (szellemileg). A még élet és a már halál.

Éltető József: Áprily Lajos (1887-1967)





Kelet-európai nyomorúság vagy nemzeti sajátosságunk-é, hogy itt a költőséghez nem elég az, hogy valaki költő? Versírással legfeljebb másodrendű dalnokká válhat a magyar. Ez a szegény eklézsia elvárja, hogy papja ne csak a lelkek pásztora, hanem harangozó, sőt sírásó is legyen. Ezt költőink is tudomásul vették, s minden jel szerint át is élték az igény jogosultságát. A beteg Ady még mentegetőzik, mert vitézlő harcos már nem lehet, Áprily mindjárt töredelmesen beismeri, hogy ő itt a sorssal nem csatázott, és nem kapaszkodott omló barikádra. Az irodalomtörténet-írás, legalábbis annak egynémely reprezentánsa, felkapja e vallomást, és boldog, rosszalló fejcsóválással regisztrálja: bizony, bizony, nem csatázott. Boldogabb nemzetek ezt nem is értenék. Ők úgy tudják, hogy a csatázás műszakilag a katonákra, eszmeileg a politikusokra tartozik. A költő hőstette, hogy formát ad a világ formátlan dolgainak, és megnevezi a művészi szó híján megnevezhetetlent. Minden művész szuverén joga, hogy e roppant barikádon megválassza vitézkedése színhelyét.

Áprily Lajos, századunk egyik legnagyobb formaművésze többszörösen is beugratta naiv kortársait és utókorát. Ahol világtraverzek már nemegyszer összedőltek, ott áll diadalmas harci lobogója.

Hogy azt a pankrációt, amit eufemisztikusan a társadalmi lét küzdelmének, néha fellengzősen történelemnek neveznek, s amely inkább rokona a káosznak, mint a kozmosznak, nos, hogy azt lenézte, az szent igaz. Félt, viszolygott tőle, dicstelennek és reménytelennek látta. Hogy nála ez nem csupán költői póz, arról élettörténete ékesen szól. Férfiasan szemérmes, tartózkodó magatartása határozta meg emberi sorsát. Első versét 1905-ben névtelenül közölte. Később, amikor 1909-ben brassói szász patrícius őseitől örökölt családi nevén, Jékely Lajosként jelentkezik, tanára rosszallását fejezi ki túl modernnek tartott verse miatt. Ennyi elég ahhoz, hogy évekre elhallgasson. Áprilyként először 1918-ban szignál. Szaporodó költői sikereik Kuncz Aladár barátsága, nagy műveltsége, szerkesztői szakértelme hamarosan a kikristályosodó erdélyi szellemi élet élvonalába emelik. 1928-ban már a legrangosabb irodalmi fórum, az Erdélyi Helikon élén áll. Már-már mindenki őbenne látja a jövendő transzszilván irodalmi vezért, amikor Kolozsvárott felhalmozott „társadalmi tőkéjét” odahagyva, 1929 őszén Budapestre költözik. Középiskolai tanári, iskolaigazgatói állást tölt be, és a kevéssé zajos Protestáns Szemle szerkesztését vállalja. 1944-ben teljesen hátat fordít a csörömpölő kornak, nyugdíjba vonul. Visegrádra költözik, s csak hosszú évek után jelentkezik újra, ritka, szűkszavú versekkel.

Kevés szava van saját koráról, azok többnyire kemény szavak. Mint kényes ízlésű úriember, aki véletlenül egy kocsmai verekedés közepébe csöppent, nem is tartja méltómnak, hogy közvetlenül és részleteiben leírja a tapasztaltakat. De szükségét érzi, hogy veretes példázatokban és finom utalásokban, komor betűkkel ott álljon az ő véleménye is a kor falán. „Itt meg kell halni, Haimonom” – mondja az antik görög hősnővel, és egy irodalminak álcázott vitába a Patroklosz holtteste fölötti ádáz és méltatlan vetélkedést ismeri föl. A jelenkor nála zord időcella, melybe szárnyát és tüzét egy vak poroszló bezárta, s ha megszemélyesíti, akkor jelzője a vad, s csupán zúzó öklére emlékezik. Brutálisan formátlannak, harsányan tisztátalannak, alantasnak érzi korát, és elvágyódik belőle. Ez a teljes költészetét belengő elvágyódás háromirányú: három színhelyet ismer el a kozmosz megtestesítőjeként, három terét tudja az emberhez méltólétezésnek. Ha e háromból csak kettőt vallana magáénak, az még sivárrá, terméketlenné tehetné életét és költészetét, mert ez a kettő élő ember számára örökre testetlen, anyagtalan marad: a rendtartó, formateremtő múlt, példát mutató tiszta embereivel; és a tartalmában letisztultnak, formájában harmonikusnak remélt jövő: „S ősökre néztem, gazdag és szabad, / aranyformáló régi mesterekre. // S gondoltam rá, ki jő száz év után, / arcába tűz az új világ sugára. / S szent szánalommal néz majd vissza rám, / kortól kifosztott, koldus dédapára.” Ám az utolsó sor itt is olyan költői hiperbola, melyet nem kellene szó szerint érteni. Áprily elvágyódásának harmadik iránya, a harmadik méltó színhely a maga valóságában is megközelíthető. Általa Krőzussá változik a költő. A kozmosz egy igazi darabja karnyújtásnyira van: az ember nem bolygatta, tiszta természet. Ennek lüktetése az a szívhang, mely az egész Áprily-életmű tónusát megadja. Ha a természetről, Isten hegyeiről, erdőiről, vizeiről és lelkes állatairól szól, hangja átforrósodik, néha könnyekig megilletődötten. A verseiben ritkán felbukkanó ember is e környezettel való szerves kapcsolatának mértékében értékelődik fel. Ha jót és szépet akar szólni bármiről vagy bárkiről, természeti képbe, metaforába öltözteti – mint ünneplőbe – az üzenetet.

Széles Klára: Reviczky Gyula (1855-1889)







Halvány, vékony, tüdőbajos fiatalember – kopott felöltőben. Lehet, hogy ez a kabát lesz majd a takarója, amikor meghúzza magát a szerkesztőség díványán, hiszen szállása nincs. Ő a „félvad természetű, mogorva, éjjeli kávéház és kórház között lebegő versíró” – Krúdy látomása szerint. De az a vézna, beteg férfi is ő, akit nagyra becsül Tolnai Lajos, Komjáthy Jenő, a két kortárs, akit majd csak Móricz és Babits fog felfedezni. Ő az, akinek a tanácsaira hallgat a párizsi nagy költők személyes ismerője, az arisztokrata író: Justh Zsigmond. S ő az is, akit elvárnak, hívogatnak pesti szalonjukba a Wohl nővérek; abba a társaságba, ahova eljár Liszt Ferenc és Arany János, a kalocsai érsek és Trefort Ágoston, a kultuszminiszter. Honnan van tekintélye? Csakis írásaiból.

A költő koraéretten, nagyra törő vágyakkal indul. Felvidéki nemesifjúként nevelődik, nemcsak a német és a francia irodalmat olvassa eredetiben, verseket is két nyelven ír, a kor divatos bölcselőit falja: Schopenhauert, Nietzschét, Jean Pault. Fordít és tragédiát ír a bibliai Jóbról. Tizennyolc-tizenkilenc évesen bölcseleti esszéket közöl. Érettségi idején megrendítő csalódást él át: ekkor tudja meg, hogy nemcsak korán anya nélkül maradt, rokonok közt nevelt árva, hanem törvénytelen származású is. Ő, aki nemesnek, Reviczkynek tudta magát – csupán fattyú. Valódi anyja: szlovák cselédlány, Balek Veronika. Apja, a könnyelmű, kártyás, birtokát elprédáló testőrtiszt nem adoptálta. Önéletrajzi regényében örökíti meg a társadalmi-lelki talajvesztésnek ezt az elhatározó élményét (Apai örökség). Életét végigkíséri a létbizonytalanság. Birtokpert folytat hosszan, reménytelenül, mint a lecsúszott nemesek, s közben állástalansággal küzd élhetetlen értelmiségiként, munkanélküli városi proletárként. Rövid ideig nevelő a füssi kastélyban, majd a Temes megyei Dentán, szerkesztő Aradon, később Kassán. Mindez átmeneti hivatalnak számít. Legnagyobbrészt alkalmi megbízásokból, cikkírásokból él. Egyetlen komoly állását élete utolsó két évében tölti be: színikritikus a Pesti Hírlapnál. Igazi mély érzelmi kapcsolata sem alakul ki. Az első szerelem: a kékruhás Lajka alakja kamaszos ábrándozásból szövődik, a Dentán ébredő szerelem Bakálovich Emma iránt együtt jár a gyors lemondással, Jászai Marihoz fűződő szenvedélye kései, rövid, már a súlyos tüdőbaj éveiben keletkezik. Három szerelme voltaképpen három múzsaként, lírájában él igazán. A női nemet számára a kávéházi élet tűnő alakjai, a „perditák” képviselők.

Élete fatális fordulata mintha alapvető indíttatást adott volna ahhoz, hogy különösen termékeny talajra leljen nála Schopenhauer pesszimizmusa, a krisztusi türelem és részvét igéje, a tolsztojánizmus – általában a szenvedőkkel, nyomorgókkal, megalázottakkal való mély szolidaritás. De ösztökéje annak is, hogy százada messianizmusa mellett – mintegy az elveszett nemesi előjogok ellenében – nagy szerepet kapjanak gondolatvilágában a kor zseni-eszméi, a tehetség, az ambíció embereinek kiváltságtudata. Ideáljának elemeiből személyes „humorelméletet” alakít ki; az alázat és büszkeség, a napi kiszolgáltatottságérzet és a szellemi felülemelkedés önérzetét. Drámájában, regényében, novelláiban, esszéiben kifejezi ezt a „humorista” magatartást. De igazi halhatatlanságát nem eszméinek köszönheti, hanem lírai művészetének. Nehéz néven nevezni, mi a titka ennek a költészetnek. Nagyon kevés és igen egyszerű az, amink hangot ad: árvaság, emlékezés, ábránd, szenvedés, részvét. Életében megjelent két kötetének címe jelképesnek is tekinthető: Ifjúságom, Magány. Formái: szabályosak, kötöttek. Eszközei: hagyományosak. Képei, szavai egyenesen avíttnak hatottak talán száz évvel ezelőtt is: rózsa, koszorú, pillangó, hervadás, csalódás motívumai, kifejezései térnek vissza, mint a szentimentális vagy almanachköltőknél, a német műdaloknál vagy Heine és Lenau verseiben. Mégis, Reviczkynél mindezek átlényegülésének lehetünk tanúi. Nem a valóságot, hanem a valóság elillanását képes megragadni halk, kifinomult zeneiségével.

Életében nem keltett nagy feltűnést, később is kicsi volt híveinek tábora. A századfordulón támadt fel népszerűsége. Igazán a Nyugat nagy mesterei tisztelték kiváló elődjükként. Kosztolányi szavaival: „Reviczky belemunkálta életét a mi nyelvünkre, s onnan többé nem lehet elmozdítani. Nem bazaltsziklákat tornyozott egymásra, kővé vált érzéseiből emelt magának emléket.”

MAGAMRÓL

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszúságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.

Ó, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sújtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed’;
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved’,
Semmiségek üdvezítnek
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe’,
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S csak ha lelked’ szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen…
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe,mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak – hangulat.

„A világ csak – hangulat” – ez a vers befejezése. S ez az a sor, amelyet Reviczky második, életében megjelent utolsó kötete, a Magány (1883-1889) mottójául választott. Regényes életrajzának is ez lett a címe, Koroda Miklós jóvoltából. Kulcsjellegű ez a lírai darab? Különös módon az. Különösen, hiszen első rápillantásra másik nagy költőnk híres versét idézheti fel, Kölcsey Vanitatum Vanitasát (1823). Fél évszázad áll a két költemény keletkezése között, hiszen Reviczkyé 1883-ban íródott, de hasonlóságaik szembetűnőek.

Bitskey István: Bornemisza Péter (1535-1584)






Közép-Európa leghíresebb egyetemein, Padovában, Bécsben és Wittenbergben végezte tanulmányait a mindennemű tudásra, minden újdonságra rendkívül fogékony diák a 16. század ötvenes éveiben. Már ekkor elkötelezett híve a lutheri reformációnak. A természet rejtelmei, az ókori auktorok és humanista tudósok könyvei, a nyelvművelés kérdései s a hitviták részletei egyaránt érdekelték, leginkább mégis a lélek titkai foglalkoztatták. Mohó kíváncsisággal fürkészte az ember belső világát, az érzelmek és szenvedélyek mozgását.

Világi értelmiségiként indult el pályáján, de már 1564-ben prédikátorrá lett a Balassi család zólyomi birtokán, ahol egyben a század legnagyobb költőjének, Balassi Bálintnak a nevelését is rábízták. A „vér s a dal százada2 azonban nem sok nyugalmat időt hagyott neki. Pártfogóját felségárulással vádolták és letartóztatták, így Bornemiszának újabb mecénás után kellett néznie. Prédikátori, egyházszervezői tevékenység mellett nyomdát rendezett be a Pozsony melletti Semptén, ahol sorra jelentette meg könyveit. Éles hangú hitvita bontakozott ki közte és az ellenreformáció nagyszombati vezéralakja, Telegdi Miklós nagyprépost között. De nemcsak vallási ellenfeleit támadta, hanem a bűnöknek és visszaéléseknek minden formáját kíméletlenül kipellengérezte. A nemesek, polgárok vagy éppen papok vétkeit ostorozó írásai számos ellenséget szereztek neki, szókimondó természetét saját hitsorsosai is kárhoztatták. Helyzete annyira tarthatatlanná vált, hogy menekülnie kellett: 1579 januárjában, télvíz idején népes családjával és nyomdafelszerelésével indult el Detrekő várába, hogy ott, a Balassi-birtokon találjon ismét nyugalmat, írói és könyvkiadói tevékenységéhez lehetőséget.

Tollát csak a halál ütötte ki kezéből. Ifjúkora óta szenvedélyesen kereste az igazságot, mondandóját soha nem rejtette véka alá, még akkor sem, ha számára kellemetlen következményekkel kellett számolnia. Prófétai küldetéstudat hatotta át, magát az „Úristentől izgatott” egyéniségnek mondta. A „hatalmaskodással” mindig szemben állt, a vétkeket éles szemmel fedezte fel és könyörtelenül bírálta meg. De nemcsak másokban, hanem saját magában is. Önnön gyengeségeit ugyanolyan nyíltsággal tárta fel, mint mások bűneit, s szinte fanatikusan hitt a végső isten igazságszolgáltatásban.

Mindez írói munkásságát nagymértékben meghatározta. Még bécsi diákként, 1558-ban írta meg Szophoklész Élektra című tragédiájának magyar változatát, amely a zsarnokság kérdésével foglalkozik. Az írói válasz egyértelmű: az eredeti darabnál is élesebben ítéli el a gátlástalanságot, a hatalmaskodó tirannust, a hazai feudális anarchiát megtestesítő, öntelt királyi házaspárt.

Míg drámája egyetlen kérdésre kereste a választ, addig prózai művei széles társadalmi körképet festettek a korabeli Magyarország erkölcsiségéről. Legszínesebb írása az Ördögi kísértetek című erkölcstani fejtegetése és példatára, amely a magyar nyelvű széppróza előfutára. Különleges történetek, mondák, anekdotikus betétek, furcsa esetek és jellemek leírásai váltják egymást lapjain, valamennyi azt igyekszik bizonyítani, hogy az embernek küzdenie kell a gonoszság, az „ördög kísértései” ellen. Az emberformálás, a morális jobbítás szándéka vezette tollát, de gazdag élettapasztalata és széles körű olvasottsága, humanista műveltsége révén a magyarországi reformáció legmarkánsabb, legnagyobb hatású íróegyéniségévé vált.

Az erkölcsi intelmek szigora és a tragikus pátosz mellett azonban a líra lágyabb hangjait is meg tudta szólaltatni. Vaskos énekgyűjteményt állított össze és adott ki egyházi használatra, de ő maga is írt versszövegeket. Bölcsődalának világias hangütése, egyéni érzelemvilága már kortársainak is feltűnt, meg is rótták érte, hiszen a hivatalos szemlélet csak az erkölcsi tanulságot hordozó vallásos poézis létjogát ismerte el. E szemlélet ellenére is sikert aratott azonban búcsúverse, amely páratlan tömörséggel fogalmazza meg a 16. századi magyar prédikátor érzelmi állapotát, helyzetének tragikumát.