Bitskey István: Bornemisza Péter (1535-1584)

Közép-Európa leghíresebb egyetemein, Padovában, Bécsben és Wittenbergben végezte tanulmányait a mindennemű tudásra, minden újdonságra rendkívül fogékony diák a 16. század ötvenes éveiben. Már ekkor elkötelezett híve a lutheri reformációnak. A természet rejtelmei, az ókori auktorok és humanista tudósok könyvei, a nyelvművelés kérdései s a hitviták részletei egyaránt érdekelték, leginkább mégis a lélek titkai foglalkoztatták. Mohó kíváncsisággal fürkészte az ember belső világát, az érzelmek és szenvedélyek mozgását.

Világi értelmiségiként indult el pályáján, de már 1564-ben prédikátorrá lett a Balassi család zólyomi birtokán, ahol egyben a század legnagyobb költőjének, Balassi Bálintnak a nevelését is rábízták. A „vér s a dal százada2 azonban nem sok nyugalmat időt hagyott neki. Pártfogóját felségárulással vádolták és letartóztatták, így Bornemiszának újabb mecénás után kellett néznie. Prédikátori, egyházszervezői tevékenység mellett nyomdát rendezett be a Pozsony melletti Semptén, ahol sorra jelentette meg könyveit. Éles hangú hitvita bontakozott ki közte és az ellenreformáció nagyszombati vezéralakja, Telegdi Miklós nagyprépost között. De nemcsak vallási ellenfeleit támadta, hanem a bűnöknek és visszaéléseknek minden formáját kíméletlenül kipellengérezte. A nemesek, polgárok vagy éppen papok vétkeit ostorozó írásai számos ellenséget szereztek neki, szókimondó természetét saját hitsorsosai is kárhoztatták. Helyzete annyira tarthatatlanná vált, hogy menekülnie kellett: 1579 januárjában, télvíz idején népes családjával és nyomdafelszerelésével indult el Detrekő várába, hogy ott, a Balassi-birtokon találjon ismét nyugalmat, írói és könyvkiadói tevékenységéhez lehetőséget.

Tollát csak a halál ütötte ki kezéből. Ifjúkora óta szenvedélyesen kereste az igazságot, mondandóját soha nem rejtette véka alá, még akkor sem, ha számára kellemetlen következményekkel kellett számolnia. Prófétai küldetéstudat hatotta át, magát az „Úristentől izgatott” egyéniségnek mondta. A „hatalmaskodással” mindig szemben állt, a vétkeket éles szemmel fedezte fel és könyörtelenül bírálta meg. De nemcsak másokban, hanem saját magában is. Önnön gyengeségeit ugyanolyan nyíltsággal tárta fel, mint mások bűneit, s szinte fanatikusan hitt a végső isten igazságszolgáltatásban.

Mindez írói munkásságát nagymértékben meghatározta. Még bécsi diákként, 1558-ban írta meg Szophoklész Élektra című tragédiájának magyar változatát, amely a zsarnokság kérdésével foglalkozik. Az írói válasz egyértelmű: az eredeti darabnál is élesebben ítéli el a gátlástalanságot, a hatalmaskodó tirannust, a hazai feudális anarchiát megtestesítő, öntelt királyi házaspárt.

Míg drámája egyetlen kérdésre kereste a választ, addig prózai művei széles társadalmi körképet festettek a korabeli Magyarország erkölcsiségéről. Legszínesebb írása az Ördögi kísértetek című erkölcstani fejtegetése és példatára, amely a magyar nyelvű széppróza előfutára. Különleges történetek, mondák, anekdotikus betétek, furcsa esetek és jellemek leírásai váltják egymást lapjain, valamennyi azt igyekszik bizonyítani, hogy az embernek küzdenie kell a gonoszság, az „ördög kísértései” ellen. Az emberformálás, a morális jobbítás szándéka vezette tollát, de gazdag élettapasztalata és széles körű olvasottsága, humanista műveltsége révén a magyarországi reformáció legmarkánsabb, legnagyobb hatású íróegyéniségévé vált.

Az erkölcsi intelmek szigora és a tragikus pátosz mellett azonban a líra lágyabb hangjait is meg tudta szólaltatni. Vaskos énekgyűjteményt állított össze és adott ki egyházi használatra, de ő maga is írt versszövegeket. Bölcsődalának világias hangütése, egyéni érzelemvilága már kortársainak is feltűnt, meg is rótták érte, hiszen a hivatalos szemlélet csak az erkölcsi tanulságot hordozó vallásos poézis létjogát ismerte el. E szemlélet ellenére is sikert aratott azonban búcsúverse, amely páratlan tömörséggel fogalmazza meg a 16. századi magyar prédikátor érzelmi állapotát, helyzetének tragikumát.

CANTIO OPTIMA

Nóta: Mindönök meghallják, és jól megtanulják ...

Sialmas énnéköm tetüled megváltom,

Áldott Magyarország, tőled eltávoznom,

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az Felföldet bírják az kevély nímötök.

Szerémségöt bírják az fene törökök,

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömet kergetnek az kevély némötök.

Engöm környülvettek az pogán törökök,

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az magyari urak,

Kiűzték közőlök az egy igaz Istent.

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád, áldott Magyarország,

Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,

Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az 1550-es évek közepén Bornemisza Péter deáknak minden oka megvolt arra, hogy siralmas helyzetéről panaszdalt fogalmazzon meg, létbizonytalanságát lírába oldva szerezzen éneket. éneket, mert hiszen akkoriban a költemény szövege elválaszthatatlan volt a dallamtól, azzal együtt élt és terjedt szájról szájra, avagy egyik kéziratos énekgyűjteményből a másikba.

Az ifjú Bornemiszának más másfél évtizeddel korábban el kellett hagynia szülőföldjét, Pest városát, hiszen 1541 óta a törökök birtokolták Buda várát s vele az ország középső részét. Tanulmányait Kassán folytatta, ott, ahol ez idő tájt Tinódi Lantos Sebestyén is időzött. 1552-ben azonban a Felvidék fővárosa Szapolyai János fennhatósága alól a Habsburg-párt kezére került, s a helybeliek érthető ellenszenvvel fogadták el a bécsi udvar tisztségviselőit. Bornemisza is szembefordult velük, szellemes csínytevéssel tette nevetségessé az egyik főkapitányt. Tettéért börtönbe vetették, ahonnan azonban sikerült megszöknie, s Huszt várába menekült. A török hódítók és a „kevély némötök” mellett azonban a „magyari urak” sem fogták pártját, sőt üldözték a lutheri eszmékhez csatlakozott ifjút. Nem csoda, ha a költői hajlamú deák úgy érezte, bezárult előtte minden őt, nincs hová mennie hazájában, csak a külföldre távozás kínálhat számára megoldást.

Elkeseredett hangulatban, nagy útra készülve, hazájától hosszú időre kényszerű búcsút véve született meg költeménye az ország északkeleti csücskében, „jó Husztnak várában”, a későbbi békés budai tartózkodás után sóvárogva.

Első olvasásra is nyilvánvaló, hogy a vers tömör lírai remeklés. Irodalmunk első magyar nyelvű világi lírai költeményében a költő pontos helyzetképet fest az ország politikai viszonyairól, de egyben önmaga sanyarú sorsáról is. A strófákat lezáró refrén a királyi Magyarország területén állandó létbizonytalanságban élő protestáns ember keserű sóhaja, a saját honában otthonra nem lelő s szüntelen védekezésre kényszerülő reformátor reményvesztett tépelődése, amely azonban nagyon is konkrét okokra vezethető vissza. A két hódító nagyhatalom között vergődő magyarság még önmagával is meghasonlott, a magyari urak is üldözik az új hit híveit. Természetesen a katolikus urakról van itt szó, hiszen a szerző értelmezése szerint ők űzték ki maguk közül az egy igaz Istent, így ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a lutheri eszmék képviselőjének el kell hagynia az országot. A mindössze hat szakaszból álló ének mindenesetre vigasztalan képet rajzol a korszak magyar társadalmi és politikai viszonyairól.

A hazától, szülőföldtől való „megválás”, „eltávozás” egyébként a legősibb idők óta állandó lírai téma, archetipikus gesztus. Az ókori görög poétikák – apobatérium néven -  külön műfajként tartották számon az ilyen tárgyú költeményeket. A magyarországi protestáns iskolai használatban is elterjedt Piscator-féle poétika szerint ez „oly költemény, amellyel az elutazók élnek”. A humanizmus korában a külföldi peregrinációra induló diákok írtak ilyeneket, föltéve persze, ha már rendelkeztek kellő mennyiségű poétikai ismerettel s biztos latintudással. A műfaj kiemelkedő darabja Janus Pannonius Búcsú Váradtól című verse, amelyben a szerző elköszön az otthoni tájtól, annak értékeitől, természeti és szellemi kincseitől.

A művaj ugyanaz, a téma hasonló, mégis gyökeresen más világ, más helyzet, megsérült értékrend tükröződik Bornemisza művében. Míg Janus értékeket sorolhatott fel, addig az egy évszázaddal későbbi költő épp az értékek hiányát panaszolja, a „Budában lakás” nyugodt állapota az ő számára csak vágykép, minden realitást nélkülöző álom és illúzió. A biztonságot, otthont jelentő erős vár, „jó Buda” képe inkább csak a sanyarú jelen ellenpólusaként villan fel, magába sűrítve mindazt a jót, ami a környező valóságból hiányzik. Észak é dél, a Felföld és a Szerémség egyaránt a dúló, fosztogató ellenségé, biztos pont sehol sem látszik, a remény csak pislákolhat, a refrén óhajában villanhat fel. De azért makacsul visszatér, strófánként újra jelentkezik, érzékeltetve némi bizakodást, s jelezve, hogy a sivár tények, a vigasztalan valóság mellett azért létezik, létezhet egy boldogabb, értékgazdagabb léthelyzet is.

A Cantio optima, a „nagyon szép ének” egyes gondolatai, motívumai önmagukban nem jelentettek újdonságot. A török veszedelemről Mohács és Buda eleste óta sokat írtak már, epikus alkotások sora dolgozta fel a várháborúk mozzanatait, bibliai históriák példázták a túlerő elleni küzdelem heroizmusát, zsoltárátdolgozások igyekeztek erőt önteni a veszedelemnek kitett gyülekezetekbe. A „kevély némötök” hatalomvágya és a magyar urak erkölcstelensége ugyancsak gyakran volt tárgya a protestáns vitairatoknak, a gazdagságot és fösvénységet elítélő, mindenféle vétkeket szenvedélyesen támadó énekeknek. De ezek a művek általában egy-egy jelenséget emeltek ki, s azt terjengősen, önismétlések révén, a köztudatban élő formulák recitálásával adták elő. Egyetlen szerzőnek sem sikerült idáig tömören – mindössze 18 sorban – teljes képet adni arról az érzelmi állapotról, amely a kor magyar protestáns értelmiségére jellemző lehetett.

Néhány szó, néhány jelző elég arra Bornemiszának, hogy pontosan jellemezze velük a körülményeket. „Kevély”, „fene”, „pogán” az ellenség, az Isten nélküliek a magyar urak, több szót nem is veszteget rájuk. Ezzel szemben Magyarország „áldott”, Buda és Huszt vára egyszerűen „jó”, s létezik „egy igaz Isten”. A jelzők elemi szintjén teljes a szembenállás, világos az értékrend, egyértelmű a költő hovatartozása, óhaja, vágya. A búcsúzás lírai szituációjában a szokásosnál élesebben ítélkezik a költő, s az értékes és értékellenes motívumok szintézisét teremti meg. helyükre kerülnek ebben az összegzésben az ország legerősebb politikai tényezői, megfogalmazódik a költő hozzájuk való viszonya: őt kergetik, „környülveszik”, „eluntatják”, s ennek logikus következményeként kell távoznia. „Víg kedve” – amelyben lírai szintézise megfogant – természetesen nem a mai értelemben veendő, mindössze azt az ihletett lelkiállapotot jelenti, amelyben kedve támadt éneket szerezni, panaszát melódiához társítani és előadni.

lehet, hogy le is írta művét, azonban nincs bizonyítékunk, mert a saját maga által kinyomtatott énekgyűjteményekbe nem vette fel. Bizonyára egyéni hangütése, világi tárgya miatt döntött úgy, hogy a közösségi éneklésre szánt egyházi szövegek közé nem illeszti be a saját sorsáról szóló siralmat, a kor szokásai szerint ez nem is lett volna illendő.

De vajon hogyan maradhatott ránk akkor a vers szövege?

A válasz egyszerű: mintegy harminc évvel Bornemisza halála után a Vasady-kódexbe jegyezték be kézírással, onnan közölte azt a Régi Magyar Költők Tára 1912-ben. Szinte véletlenszerű tehát a vers megőrződése, hiszen korabeli nyomtatott kiadása nem volt. A kéziratos gyűjtemények viszont általában a népszerű, közkedvelt énekeket tartalmazták, egyéni választás eredményeként állították őket össze, hihető tehát, hogy az ilyen művek közé tartozott a Bornemiszáé is.

Már csak azért is így lehet ez, mert a vers ritmusa és rímtechnikája meglehetősen csiszolt. Ne feledjük, hogy ekkoriban még a ragrímek korát éljük, s a mély-magas magánhangzós rímpár is elfogadhatónak számított. A dallam s az előadás egyébként is korrigálta a rímek esetleges fogyatékosságait. A versszakok két felező tizenkettes sorból és egy 6/7 osztású tizenhármasból tevődnek össze, a főmetszetek sehol sem vágnak át szavakat, s a mellékmetszetek elhelyezése is szerencsés ilyen szempontból. Érthető, ha a korban másolták, énekelték, kedvelték Bornemisza rövid lírai remeklését, s így tekintve, fennmaradása mégsem tekinthető csupán a véletlen művének.

A vers megírása után a szerző valóban külföldre utazott, hogy ottani egyetemeken gyarapítsa tudását. A humanizmus és a reformáció korszerű műveltségével felvértezve tért vissza hazájába, hogy ott immár evangélikus lelkészként nyomtassa ki munkáit. Ifjúkori énekét fontos művei között ő maga nem tartotta számon, csak a kései utókor vette észre, hogy búcsúdala korszakot nyitott meg: a magyar nyelvű világi líra fejlődését indította útjára.

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése 22-27. old., Móra Könyvkiadó