2016. ápr. 3.

Éltető József: Áprily Lajos (1887-1967)





Kelet-európai nyomorúság vagy nemzeti sajátosságunk-é, hogy itt a költőséghez nem elég az, hogy valaki költő? Versírással legfeljebb másodrendű dalnokká válhat a magyar. Ez a szegény eklézsia elvárja, hogy papja ne csak a lelkek pásztora, hanem harangozó, sőt sírásó is legyen. Ezt költőink is tudomásul vették, s minden jel szerint át is élték az igény jogosultságát. A beteg Ady még mentegetőzik, mert vitézlő harcos már nem lehet, Áprily mindjárt töredelmesen beismeri, hogy ő itt a sorssal nem csatázott, és nem kapaszkodott omló barikádra. Az irodalomtörténet-írás, legalábbis annak egynémely reprezentánsa, felkapja e vallomást, és boldog, rosszalló fejcsóválással regisztrálja: bizony, bizony, nem csatázott. Boldogabb nemzetek ezt nem is értenék. Ők úgy tudják, hogy a csatázás műszakilag a katonákra, eszmeileg a politikusokra tartozik. A költő hőstette, hogy formát ad a világ formátlan dolgainak, és megnevezi a művészi szó híján megnevezhetetlent. Minden művész szuverén joga, hogy e roppant barikádon megválassza vitézkedése színhelyét.

Áprily Lajos, századunk egyik legnagyobb formaművésze többszörösen is beugratta naiv kortársait és utókorát. Ahol világtraverzek már nemegyszer összedőltek, ott áll diadalmas harci lobogója.

Hogy azt a pankrációt, amit eufemisztikusan a társadalmi lét küzdelmének, néha fellengzősen történelemnek neveznek, s amely inkább rokona a káosznak, mint a kozmosznak, nos, hogy azt lenézte, az szent igaz. Félt, viszolygott tőle, dicstelennek és reménytelennek látta. Hogy nála ez nem csupán költői póz, arról élettörténete ékesen szól. Férfiasan szemérmes, tartózkodó magatartása határozta meg emberi sorsát. Első versét 1905-ben névtelenül közölte. Később, amikor 1909-ben brassói szász patrícius őseitől örökölt családi nevén, Jékely Lajosként jelentkezik, tanára rosszallását fejezi ki túl modernnek tartott verse miatt. Ennyi elég ahhoz, hogy évekre elhallgasson. Áprilyként először 1918-ban szignál. Szaporodó költői sikereik Kuncz Aladár barátsága, nagy műveltsége, szerkesztői szakértelme hamarosan a kikristályosodó erdélyi szellemi élet élvonalába emelik. 1928-ban már a legrangosabb irodalmi fórum, az Erdélyi Helikon élén áll. Már-már mindenki őbenne látja a jövendő transzszilván irodalmi vezért, amikor Kolozsvárott felhalmozott „társadalmi tőkéjét” odahagyva, 1929 őszén Budapestre költözik. Középiskolai tanári, iskolaigazgatói állást tölt be, és a kevéssé zajos Protestáns Szemle szerkesztését vállalja. 1944-ben teljesen hátat fordít a csörömpölő kornak, nyugdíjba vonul. Visegrádra költözik, s csak hosszú évek után jelentkezik újra, ritka, szűkszavú versekkel.

Kevés szava van saját koráról, azok többnyire kemény szavak. Mint kényes ízlésű úriember, aki véletlenül egy kocsmai verekedés közepébe csöppent, nem is tartja méltómnak, hogy közvetlenül és részleteiben leírja a tapasztaltakat. De szükségét érzi, hogy veretes példázatokban és finom utalásokban, komor betűkkel ott álljon az ő véleménye is a kor falán. „Itt meg kell halni, Haimonom” – mondja az antik görög hősnővel, és egy irodalminak álcázott vitába a Patroklosz holtteste fölötti ádáz és méltatlan vetélkedést ismeri föl. A jelenkor nála zord időcella, melybe szárnyát és tüzét egy vak poroszló bezárta, s ha megszemélyesíti, akkor jelzője a vad, s csupán zúzó öklére emlékezik. Brutálisan formátlannak, harsányan tisztátalannak, alantasnak érzi korát, és elvágyódik belőle. Ez a teljes költészetét belengő elvágyódás háromirányú: három színhelyet ismer el a kozmosz megtestesítőjeként, három terét tudja az emberhez méltólétezésnek. Ha e háromból csak kettőt vallana magáénak, az még sivárrá, terméketlenné tehetné életét és költészetét, mert ez a kettő élő ember számára örökre testetlen, anyagtalan marad: a rendtartó, formateremtő múlt, példát mutató tiszta embereivel; és a tartalmában letisztultnak, formájában harmonikusnak remélt jövő: „S ősökre néztem, gazdag és szabad, / aranyformáló régi mesterekre. // S gondoltam rá, ki jő száz év után, / arcába tűz az új világ sugára. / S szent szánalommal néz majd vissza rám, / kortól kifosztott, koldus dédapára.” Ám az utolsó sor itt is olyan költői hiperbola, melyet nem kellene szó szerint érteni. Áprily elvágyódásának harmadik iránya, a harmadik méltó színhely a maga valóságában is megközelíthető. Általa Krőzussá változik a költő. A kozmosz egy igazi darabja karnyújtásnyira van: az ember nem bolygatta, tiszta természet. Ennek lüktetése az a szívhang, mely az egész Áprily-életmű tónusát megadja. Ha a természetről, Isten hegyeiről, erdőiről, vizeiről és lelkes állatairól szól, hangja átforrósodik, néha könnyekig megilletődötten. A verseiben ritkán felbukkanó ember is e környezettel való szerves kapcsolatának mértékében értékelődik fel. Ha jót és szépet akar szólni bármiről vagy bárkiről, természeti képbe, metaforába öltözteti – mint ünneplőbe – az üzenetet.


Sokat emlegetett transzszilvanizmusa is részben ebből a forrásból ered. Századelői nagy nemzeti tragédiánkat így mondja el: „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, / annyi riadt szót: „Mindenösszeomlott…”” És a hegyekbe menekülve véli megtalálni a kétségbeejtő helyzetből a kiutat: „… átöleltem a hullám horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél - / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”

Számára ez az ihletett színhely egyrészt a tiszteletre méltó történelmi múlt delejesen élő emlékét, másrészt a kevésbé megszentségtelenített kozmosz darabkáit jelentette. Igaztalanul vádolták hűtlenséggel némely kortársai, amikor Brassó, Parajd, Udvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár után Budát és Visegrádot érezte a káosz elől rejtő menedéknek. Áprily ahhoz, amit a testével-lelkével rokon kozmosz részeként felismert, mindvégig töretlenül hű maradt.

Mindössze: ahogy az irisórai szarvasból soha nem válhat kerítések közt jól megférő háziállat, a szabadsággal eljegyzett szellem sem fogadhat el – Isten harmonikusnak teremtett világában – korcs ember kiagyalta demarkációs vonalakat.

TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

1925-ben Áprily Lajos Kuncz Aladárral együtt szerkeszti a Kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. Erre az esztendőre esik Apáczai Csere János (1625-1659) születésének 300. évfordulója. Az első világháborút követő végzetes csapás depressziójából ocsúdó erdélyi magyarság méltó módon akart tisztelegni szellemiségének teljesítményben és hősi sorsvállalásban szimbólummá növekedett alapító atyja előtt. Így az Ellenzék a jubileumi év áprilisának 25. napján Apáczai-emlékszámot adott ki.

Egy évvel később látott napvilágot a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával, de kolozsvári nyomdában Áprily Lajos harmadik kötete, a Rassmussen hajóján, benne – könyvben először – a Tavasz a házsongárdi temetőben című vers, Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének ajánlva.

Amit tehát a kezünkben tartunk, az tulajdonképpen úgynevezett alkalmi vers. De nem akármilyen, és nem akármilyen a pillanat sem, amely létrehozta. Az erdélyi magyar értelmiség az anyanemzet vérköréből kiszakadva egyensúlyt keres, önmagára próbál találni, a megmaradás, a továbblépés érdekében támpontok, biztos fogódzók után néz. Erdély sajátos szellemi hagyományai, a történelmileg kialakult életforma és lelkialkat kultiválása sok ottani vezető értelmiségi számára kiútnak tűnik a csapdából. Ez a transzszilvanizmus eszméjének genezise. A legjobbakban felmerültek az aggályok is, hogy az új és melengető eszme befelé forduláshoz, belterjességhez, köldöknéző sorvadáshoz vezethet. Ebben az összefüggésben egyáltalán nem volt mellékes, hogy a sokszínű erdélyi tradícióban felderíttessék és erősíttessék az a vonulat, mely a transzszilván szellemet a kontinens és a világ vérkeringésébe kapcsolta a nagyfejedelemség fennállása óta. Különösen, hogy a történelem végzetes fősodra ezt a térséget – látszólag feltartóztathatatlanul – vitte a Balkán irányába. Apáczai Csere János, a Franekerben, Leidenben és Utrechtben iskolázott tudós puritán és karteziánus professzor, a művelt és felvilágosult nyugat szellemi flórájának erdélyi meghonosítója e sodródás megállításának dolgában is gazdag örökhagyó volt. Az már Áprily Lajos eszmei alapállására mutat, hogy a jeles évfordulón a nagy előd Lajos eszmei alapállására mutat, hogy a jeles évfordulón a nagy előd drámai fordulatokban, gerincroppantó megpróbáltatásokban sem szűkölködő életének összetevői közül éppen a hollandus feleség elmosódó és kissé titokzatos, tünékeny alakját emelte ünnepi fénybe. Aletta van der Maetról ugyanis szinte semmit nem tudunk. De neve és töretlen hűségével kiérdemelt, szívszorítóan erdélyi tragédiája épp elég egy szimbólumhoz.

Az ünnepélyes méltóságú Áprily-versek incipitje – nevezhetnénk invokációnak is – leggyakrabban a kozmosz áramkörébe csatlakoztató természeti kép. Itt ez a segítségkérés lényegében már a címben elkezdődik. Az első strófában éri el kozmikus dimenzióját. Az idő, mint parttalan víztükör, Lamartine óta romantikus jelképe a biztos révbe, menedékbe hiába igyekvő emberi kiszolgáltatottságnak. Ám e két sorban rendhagyó jelenségről szerzünk tudomást: a tavasz megáll a temetőben. A születés és az ifjúság évszakához legkevésbé illő hely – a temető -, lám, privilegizált, toposz, rév az időben: a kolozsvári Óváros fölött magasodó erdélyi panteon, a Házsongárd, amelyet azóta sem kímélnek az idők. Mindig is így volt, erre utal a vers második strófájának első sora. A foszladozó magyar memória tört kövekben és porladó keresztekben adja át magát az enyészetnek. (Figyeljünk e sor csontroppanást is idézhető likvid hangjaira!) Ezen – idővel való vesztes csata után – tájban keresi a költő az egzotikus, muzsikájában bűvös és feminin nevet, mint valami vigaszt, mint valami kincset, mint valami gyógyírt.  De – tudjuk meg a következő strófából – csak úgy, mint ki halottat költöget. Bár különös kontraszt feszül ebben a strófában, e két sor között. Előbbi ellentétpárok folytatása. Az első sor, ringató ritmusban, rég álomban szenderedettnek állítja a szép nevű hollandus asszonyt, a második már nevét is elmúltnak tudja. Kell-e tökéletesebb halál a név elmúlásánál? E végső elmúlást tagadni látszik a következő strófa, ám ha jobban szemügyre vesszük, beszédes ellentmondás ez is. A homo aestheticus részrehajlása vagy diadalmas költői igazság: itt a név elmúlt tartalmát a néz zenéje, elvont szépsége élte túl. S csak a kedvező áhítatos csendre várt, hogy varázslatos működésbe kezdjen, és először életre keltse a nevet, aztán fokozatosan tavaszi feltámadást hozzon arra is, amit a név jelent. Figyeljünk fel kissé erre a jellegzetesen áprilys határozó szerkezetre: nagyon dalolt a név zenéje. Ezt a szemérmesen felsőfokú nagyon muzsikálást már az Ajánlás második szakaszából ismerjük: ott az, aki nagyon zenél, az a halál. Ez a zene a halálnál is erősebb. Itt ismeri fel hallásunk, hogy az egész balladásan szaggatott, elégikusan töredezett vers e szívdobbanásszerűen lüktető név ritmusára mintázódott. Aletta van der Maet nevének dallamára.

A bűvös ritmus ébreszti föl a néhai puritán professzor szelemét is. De – ismét furcsa kontraszt – nem a hűvösen foszforeszkáló glóriájú karteziánus enciklopédistáét, hanem – hűlt hamvak fölött – a szívünkhöz közel álló, bár ismeretlen, szerelemre hevül ő ifjú embert. Puritán és északi, tartózkodó érzelem idéztetik föl itt: kétszer szerepel a strófában a meleg jelző, és különös: e szövegösszefüggésben erősebb, forróbb a hatása, mintha az Etna tüzéről beszélne. A forróság nem menedék az ellenséges, z9rd világban – a melegség az. Meghitt fényt és meleg oltalmat jelentett a viszontagságos sorsú erdélyi apostol számára „a név”. Pars pro toto – mondanánk; a név itt a szerető asszony teljes, meleget sugárzó lényét jelenti. Ám kiderül, hogy még annál is többet. A következő sorok míves díszítettsége, a még ünnepélyesebb muzsika, a merész figura aetymologica (dalolt a dalban) is jelzi, hogy a vers értelmi-érzelmi csúcspontjához érkezett. A kortársakhoz szóló legfontosabb üzenethez. Aletta van der Maet nemcsak a szellem embere fölé lugast varázsoló hitvest jelentette Apáczai számára, hanem a szellemi kontinens nemesebb részével, az európai kútfőkkel való élő, vérségi kapcsolat biztonságát is. A bátorító holland példát, az országot, nemzet életét mentő gátak metaforájába tömörítettet. Igen, ezek a különös hollandusok úgy tudták már akkor is, hogy ha a nemzet életterét az elemek elnyeléssel fenyegetik, nem a szomszédok földjét kell sürgősen elvenni, hanem a sajátunkat kell lépésenként visszahódítani az ártól, a józan ész s a megtörhetetlen szorgalom erejével.

Az elhalkuló zene, a mélyülő magánhangzók muzsikája rekviemként kíséri most már szomorú végkifejletéig a professzor és magára maradt, hűséges asszonya földi történetét. A sorok továbbra is mértéktartóan elhelyezett, diszkrét ellentétpárok pilléreire épülnek. A kissé homályosra állított képen a kontrasztok rápillantásra nem túl élesek. Ám a korántsem idilli erdélyi történelem fájdalmas feszültségei sejlenek fel itten. A hálátlan világ csupán temeti a harcos professzort. Aletta – kinek lénye mind ez idáig csak harmónia, dallam volt – most feljajdul: mintha csupán ő érezné át emberül a veszteséget, amely nem csak az övé. Az eklézsia, melyet Apáczai szolgált, amellyel és amelyért pörölt, szóval a közösség, amelyből a tudós vétetett, amelynek sorsában osztozott, s amelyért cselekedve áldozatot vállalt, nem az emberi kétségbeesés érzelmes hangján búcsúzik tőle, hanem az ünnepélyesség rátarti, kimért, rideg fölényével. A dal pedig – Melyik dal? A napsugaras nyugat idetévedt dallama talán? – a jeles férfiú eltűntével visszhangját veszti, félve belenémul a télbe, Erdélyország emez uralkodó, ködös évszakába. A tizennegyedik strófa ünneposzlató disszonanciája zárja e kettős szellemidézést. A vers itt egyszerűen szertefoszlani látszik a befejezetlen, hárompontos mondatban.

De a parttalan időben a költő visszatér az 1925. évi házsongárdi, csendes tavaszba; a név muzsikája most már a halhatatlanságé. S itt, a befejező részben hangja váratlanul elcsuklik, mint amikor az emlékező torkát elszorítja a szemérmes, erőszakkal addig visszatartott, könnytelen férfizokogás. A végig erőteljes, páros rímelésű (sőt kihívóan páros ragrímmel indított, a ragrímtől a továbbiakban sem óvakodó) versben most hirtelen felbukkan egy rímtelen sor. A dallamot szóban végződő sor az utolsó rímhívó és a záró közé ékelődik. Homályos vallomást rejt a költő utolsó mondatába. Arról, hogy nincs már egyetlen cseppnyi könnye se. Személyes keservét, nemzedéke sorsát kapcsolja itt hozzá a régi erdélyi históriához. A parttalan időben egy pillanatra megállván, az ember ilyen elcsukló, fájdalmas hálával csak a szívének legkedvesebbekhez szól.

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése 391-398. old., Móra Könyvkiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése