Kelet-európai nyomorúság vagy nemzeti sajátosságunk-é, hogy itt a
költőséghez nem elég az, hogy valaki költő? Versírással legfeljebb másodrendű
dalnokká válhat a magyar. Ez a szegény eklézsia elvárja, hogy papja ne csak a
lelkek pásztora, hanem harangozó, sőt sírásó is legyen. Ezt költőink is
tudomásul vették, s minden jel szerint át is élték az igény jogosultságát. A
beteg Ady még mentegetőzik, mert vitézlő harcos már nem lehet, Áprily mindjárt
töredelmesen beismeri, hogy ő itt a sorssal nem csatázott, és nem kapaszkodott
omló barikádra. Az irodalomtörténet-írás, legalábbis annak egynémely
reprezentánsa, felkapja e vallomást, és boldog, rosszalló fejcsóválással
regisztrálja: bizony, bizony, nem csatázott. Boldogabb nemzetek ezt nem is
értenék. Ők úgy tudják, hogy a csatázás műszakilag a katonákra, eszmeileg a
politikusokra tartozik. A költő hőstette, hogy formát ad a világ formátlan
dolgainak, és megnevezi a művészi szó híján megnevezhetetlent. Minden művész
szuverén joga, hogy e roppant barikádon megválassza vitézkedése színhelyét.
Áprily Lajos, századunk egyik legnagyobb formaművésze többszörösen is
beugratta naiv kortársait és utókorát. Ahol világtraverzek már nemegyszer
összedőltek, ott áll diadalmas harci lobogója.
Hogy azt a pankrációt, amit eufemisztikusan a társadalmi lét
küzdelmének, néha fellengzősen történelemnek neveznek, s amely inkább rokona a
káosznak, mint a kozmosznak, nos, hogy azt lenézte, az szent igaz. Félt,
viszolygott tőle, dicstelennek és reménytelennek látta. Hogy nála ez nem csupán
költői póz, arról élettörténete ékesen szól. Férfiasan szemérmes, tartózkodó
magatartása határozta meg emberi sorsát. Első versét 1905-ben névtelenül
közölte. Később, amikor 1909-ben brassói szász patrícius őseitől örökölt
családi nevén, Jékely Lajosként jelentkezik, tanára rosszallását fejezi ki túl
modernnek tartott verse miatt. Ennyi elég ahhoz, hogy évekre elhallgasson.
Áprilyként először 1918-ban szignál. Szaporodó költői sikereik Kuncz Aladár
barátsága, nagy műveltsége, szerkesztői szakértelme hamarosan a kikristályosodó
erdélyi szellemi élet élvonalába emelik. 1928-ban már a legrangosabb irodalmi
fórum, az Erdélyi Helikon élén áll. Már-már mindenki őbenne látja a jövendő
transzszilván irodalmi vezért, amikor Kolozsvárott felhalmozott „társadalmi
tőkéjét” odahagyva, 1929 őszén Budapestre költözik. Középiskolai tanári,
iskolaigazgatói állást tölt be, és a kevéssé zajos Protestáns Szemle
szerkesztését vállalja. 1944-ben teljesen hátat fordít a csörömpölő kornak,
nyugdíjba vonul. Visegrádra költözik, s csak hosszú évek után jelentkezik újra,
ritka, szűkszavú versekkel.
Kevés szava van saját koráról, azok többnyire kemény szavak. Mint
kényes ízlésű úriember, aki véletlenül egy kocsmai verekedés közepébe csöppent,
nem is tartja méltómnak, hogy közvetlenül és részleteiben leírja a
tapasztaltakat. De szükségét érzi, hogy veretes példázatokban és finom
utalásokban, komor betűkkel ott álljon az ő véleménye is a kor falán. „Itt meg
kell halni, Haimonom” – mondja az antik görög hősnővel, és egy irodalminak
álcázott vitába a Patroklosz holtteste fölötti ádáz és méltatlan vetélkedést
ismeri föl. A jelenkor nála zord időcella, melybe szárnyát és tüzét egy vak
poroszló bezárta, s ha megszemélyesíti, akkor jelzője a vad, s csupán zúzó
öklére emlékezik. Brutálisan formátlannak, harsányan tisztátalannak, alantasnak
érzi korát, és elvágyódik belőle. Ez a teljes költészetét belengő elvágyódás
háromirányú: három színhelyet ismer el a kozmosz megtestesítőjeként, három
terét tudja az emberhez méltólétezésnek. Ha e háromból csak kettőt vallana
magáénak, az még sivárrá, terméketlenné tehetné életét és költészetét, mert ez
a kettő élő ember számára örökre testetlen, anyagtalan marad: a rendtartó,
formateremtő múlt, példát mutató tiszta embereivel; és a tartalmában
letisztultnak, formájában harmonikusnak remélt jövő: „S ősökre néztem, gazdag
és szabad, / aranyformáló régi mesterekre. // S gondoltam rá, ki jő száz év
után, / arcába tűz az új világ sugára. / S szent szánalommal néz majd vissza
rám, / kortól kifosztott, koldus dédapára.” Ám az utolsó sor itt is olyan
költői hiperbola, melyet nem kellene szó szerint érteni. Áprily elvágyódásának
harmadik iránya, a harmadik méltó színhely a maga valóságában is
megközelíthető. Általa Krőzussá változik a költő. A kozmosz egy igazi darabja
karnyújtásnyira van: az ember nem bolygatta, tiszta természet. Ennek lüktetése
az a szívhang, mely az egész Áprily-életmű tónusát megadja. Ha a természetről,
Isten hegyeiről, erdőiről, vizeiről és lelkes állatairól szól, hangja
átforrósodik, néha könnyekig megilletődötten. A verseiben ritkán felbukkanó
ember is e környezettel való szerves kapcsolatának mértékében értékelődik fel.
Ha jót és szépet akar szólni bármiről vagy bárkiről, természeti képbe,
metaforába öltözteti – mint ünneplőbe – az üzenetet.
Sokat emlegetett transzszilvanizmusa is részben ebből a forrásból
ered. Századelői nagy nemzeti tragédiánkat így mondja el: „Ősz nem sodort még
annyi árva lombot, / annyi riadt szót: „Mindenösszeomlott…”” És a hegyekbe
menekülve véli megtalálni a kétségbeejtő helyzetből a kiutat: „… átöleltem a
hullám horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél - / s titokzatos szót
mondtam akkor: Erdély…”
Számára ez az ihletett színhely egyrészt a tiszteletre méltó
történelmi múlt delejesen élő emlékét, másrészt a kevésbé megszentségtelenített
kozmosz darabkáit jelentette. Igaztalanul vádolták hűtlenséggel némely kortársai,
amikor Brassó, Parajd, Udvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár után Budát és Visegrádot
érezte a káosz elől rejtő menedéknek. Áprily ahhoz, amit a testével-lelkével
rokon kozmosz részeként felismert, mindvégig töretlenül hű maradt.
Mindössze: ahogy az irisórai szarvasból soha nem válhat kerítések közt
jól megférő háziállat, a szabadsággal eljegyzett szellem sem fogadhat el –
Isten harmonikusnak teremtett világában – korcs ember kiagyalta demarkációs
vonalakat.
TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna
könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
1925-ben Áprily Lajos Kuncz Aladárral
együtt szerkeszti a Kolozsvári Ellenzék
irodalmi mellékletét. Erre az esztendőre esik Apáczai Csere János (1625-1659)
születésének 300. évfordulója. Az első világháborút követő végzetes csapás
depressziójából ocsúdó erdélyi magyarság méltó módon akart tisztelegni
szellemiségének teljesítményben és hősi sorsvállalásban szimbólummá növekedett
alapító atyja előtt. Így az Ellenzék a jubileumi év áprilisának 25. napján
Apáczai-emlékszámot adott ki.
Egy évvel később látott napvilágot a
berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával, de kolozsvári nyomdában
Áprily Lajos harmadik kötete, a Rassmussen
hajóján, benne – könyvben először – a Tavasz
a házsongárdi temetőben című vers, Apáczai
Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének ajánlva.
Amit tehát a kezünkben tartunk, az
tulajdonképpen úgynevezett alkalmi vers. De nem akármilyen, és nem akármilyen a
pillanat sem, amely létrehozta. Az erdélyi magyar értelmiség az anyanemzet
vérköréből kiszakadva egyensúlyt keres, önmagára próbál találni, a megmaradás,
a továbblépés érdekében támpontok, biztos fogódzók után néz. Erdély sajátos
szellemi hagyományai, a történelmileg kialakult életforma és lelkialkat
kultiválása sok ottani vezető értelmiségi számára kiútnak tűnik a csapdából. Ez
a transzszilvanizmus eszméjének genezise. A legjobbakban felmerültek az
aggályok is, hogy az új és melengető eszme befelé forduláshoz, belterjességhez,
köldöknéző sorvadáshoz vezethet. Ebben az összefüggésben egyáltalán nem volt
mellékes, hogy a sokszínű erdélyi tradícióban felderíttessék és erősíttessék az
a vonulat, mely a transzszilván szellemet a kontinens és a világ vérkeringésébe
kapcsolta a nagyfejedelemség fennállása óta. Különösen, hogy a történelem
végzetes fősodra ezt a térséget – látszólag feltartóztathatatlanul – vitte a
Balkán irányába. Apáczai Csere János, a Franekerben, Leidenben és Utrechtben
iskolázott tudós puritán és karteziánus professzor, a művelt és felvilágosult
nyugat szellemi flórájának erdélyi meghonosítója e sodródás megállításának
dolgában is gazdag örökhagyó volt. Az már Áprily Lajos eszmei alapállására
mutat, hogy a jeles évfordulón a nagy előd Lajos eszmei alapállására mutat,
hogy a jeles évfordulón a nagy előd drámai fordulatokban, gerincroppantó megpróbáltatásokban
sem szűkölködő életének összetevői közül éppen a hollandus feleség elmosódó és
kissé titokzatos, tünékeny alakját emelte ünnepi fénybe. Aletta van der Maetról
ugyanis szinte semmit nem tudunk. De neve és töretlen hűségével kiérdemelt, szívszorítóan
erdélyi tragédiája épp elég egy szimbólumhoz.
Az ünnepélyes méltóságú Áprily-versek incipitje – nevezhetnénk invokációnak is – leggyakrabban a
kozmosz áramkörébe csatlakoztató természeti kép. Itt ez a segítségkérés
lényegében már a címben elkezdődik. Az első strófában éri el kozmikus
dimenzióját. Az idő, mint parttalan víztükör, Lamartine óta romantikus jelképe
a biztos révbe, menedékbe hiába igyekvő emberi kiszolgáltatottságnak. Ám e két
sorban rendhagyó jelenségről szerzünk tudomást: a tavasz megáll a temetőben. A
születés és az ifjúság évszakához legkevésbé illő hely – a temető -, lám,
privilegizált, toposz, rév az időben: a kolozsvári Óváros fölött magasodó
erdélyi panteon, a Házsongárd, amelyet azóta sem kímélnek az idők. Mindig is
így volt, erre utal a vers második strófájának első sora. A foszladozó magyar
memória tört kövekben és porladó keresztekben adja át magát az enyészetnek.
(Figyeljünk e sor csontroppanást is idézhető likvid hangjaira!) Ezen – idővel
való vesztes csata után – tájban keresi a költő az egzotikus, muzsikájában
bűvös és feminin nevet, mint valami vigaszt, mint valami kincset, mint valami
gyógyírt. De – tudjuk meg a következő
strófából – csak úgy, mint ki halottat költöget. Bár különös kontraszt feszül
ebben a strófában, e két sor között. Előbbi ellentétpárok folytatása. Az első
sor, ringató ritmusban, rég álomban szenderedettnek állítja a szép nevű
hollandus asszonyt, a második már nevét is elmúltnak tudja. Kell-e tökéletesebb
halál a név elmúlásánál? E végső elmúlást tagadni látszik a következő strófa,
ám ha jobban szemügyre vesszük, beszédes ellentmondás ez is. A homo aestheticus
részrehajlása vagy diadalmas költői igazság: itt a név elmúlt tartalmát a néz
zenéje, elvont szépsége élte túl. S csak a kedvező áhítatos csendre várt, hogy
varázslatos működésbe kezdjen, és először életre keltse a nevet, aztán
fokozatosan tavaszi feltámadást hozzon arra is, amit a név jelent. Figyeljünk
fel kissé erre a jellegzetesen áprilys határozó szerkezetre: nagyon dalolt a név zenéje. Ezt a
szemérmesen felsőfokú nagyon muzsikálást már az Ajánlás második szakaszából ismerjük: ott az, aki nagyon zenél, az a halál. Ez a zene a
halálnál is erősebb. Itt ismeri fel hallásunk, hogy az egész balladásan
szaggatott, elégikusan töredezett vers e szívdobbanásszerűen lüktető név
ritmusára mintázódott. Aletta van der Maet nevének dallamára.
A bűvös ritmus ébreszti föl a néhai
puritán professzor szelemét is. De – ismét furcsa kontraszt – nem a hűvösen
foszforeszkáló glóriájú karteziánus enciklopédistáét, hanem – hűlt hamvak
fölött – a szívünkhöz közel álló, bár ismeretlen, szerelemre hevül ő ifjú
embert. Puritán és északi, tartózkodó érzelem idéztetik föl itt: kétszer
szerepel a strófában a meleg jelző, és különös: e szövegösszefüggésben erősebb,
forróbb a hatása, mintha az Etna tüzéről beszélne. A forróság nem menedék az
ellenséges, z9rd világban – a melegség az. Meghitt fényt és meleg oltalmat
jelentett a viszontagságos sorsú erdélyi apostol számára „a név”. Pars pro toto – mondanánk; a név itt a
szerető asszony teljes, meleget sugárzó lényét jelenti. Ám kiderül, hogy még
annál is többet. A következő sorok míves díszítettsége, a még ünnepélyesebb
muzsika, a merész figura aetymologica (dalolt
a dalban) is jelzi, hogy a vers értelmi-érzelmi csúcspontjához érkezett. A
kortársakhoz szóló legfontosabb üzenethez. Aletta van der Maet nemcsak a
szellem embere fölé lugast varázsoló hitvest jelentette Apáczai számára, hanem
a szellemi kontinens nemesebb részével, az európai kútfőkkel való élő, vérségi
kapcsolat biztonságát is. A bátorító holland példát, az országot, nemzet életét
mentő gátak metaforájába tömörítettet. Igen, ezek a különös hollandusok úgy
tudták már akkor is, hogy ha a nemzet életterét az elemek elnyeléssel
fenyegetik, nem a szomszédok földjét kell sürgősen elvenni, hanem a sajátunkat
kell lépésenként visszahódítani az ártól, a józan ész s a megtörhetetlen
szorgalom erejével.
Az elhalkuló zene, a mélyülő
magánhangzók muzsikája rekviemként kíséri most már szomorú végkifejletéig a
professzor és magára maradt, hűséges asszonya földi történetét. A sorok
továbbra is mértéktartóan elhelyezett, diszkrét ellentétpárok pilléreire
épülnek. A kissé homályosra állított képen a kontrasztok rápillantásra nem túl
élesek. Ám a korántsem idilli erdélyi történelem fájdalmas feszültségei
sejlenek fel itten. A hálátlan világ csupán temeti
a harcos professzort. Aletta – kinek lénye mind ez idáig csak harmónia,
dallam volt – most feljajdul: mintha csupán ő érezné át emberül a veszteséget,
amely nem csak az övé. Az eklézsia, melyet Apáczai szolgált, amellyel és
amelyért pörölt, szóval a közösség, amelyből a tudós vétetett, amelynek
sorsában osztozott, s amelyért cselekedve áldozatot vállalt, nem az emberi
kétségbeesés érzelmes hangján búcsúzik tőle, hanem az ünnepélyesség rátarti,
kimért, rideg fölényével. A dal pedig – Melyik dal? A napsugaras nyugat
idetévedt dallama talán? – a jeles férfiú eltűntével visszhangját veszti, félve
belenémul a télbe, Erdélyország emez uralkodó, ködös évszakába. A tizennegyedik
strófa ünneposzlató disszonanciája zárja e kettős szellemidézést. A vers itt
egyszerűen szertefoszlani látszik a befejezetlen, hárompontos mondatban.
De a parttalan időben a költő visszatér
az 1925. évi házsongárdi, csendes tavaszba; a név muzsikája most már a
halhatatlanságé. S itt, a befejező részben hangja váratlanul elcsuklik, mint
amikor az emlékező torkát elszorítja a szemérmes, erőszakkal addig
visszatartott, könnytelen férfizokogás. A végig erőteljes, páros rímelésű (sőt
kihívóan páros ragrímmel indított, a ragrímtől a továbbiakban sem óvakodó)
versben most hirtelen felbukkan egy rímtelen sor. A dallamot szóban végződő sor az utolsó rímhívó és a záró közé
ékelődik. Homályos vallomást rejt a költő utolsó mondatába. Arról, hogy nincs
már egyetlen cseppnyi könnye se. Személyes keservét, nemzedéke sorsát kapcsolja
itt hozzá a régi erdélyi históriához. A parttalan időben egy pillanatra
megállván, az ember ilyen elcsukló, fájdalmas hálával csak a szívének
legkedvesebbekhez szól.
Forrás: 99 híres magyar vers és
értelmezése 391-398. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése