Széles Klára: Reviczky Gyula (1855-1889)

Halvány, vékony, tüdőbajos fiatalember – kopott felöltőben. Lehet, hogy ez a kabát lesz majd a takarója, amikor meghúzza magát a szerkesztőség díványán, hiszen szállása nincs. Ő a „félvad természetű, mogorva, éjjeli kávéház és kórház között lebegő versíró” – Krúdy látomása szerint. De az a vézna, beteg férfi is ő, akit nagyra becsül Tolnai Lajos, Komjáthy Jenő, a két kortárs, akit majd csak Móricz és Babits fog felfedezni. Ő az, akinek a tanácsaira hallgat a párizsi nagy költők személyes ismerője, az arisztokrata író: Justh Zsigmond. S ő az is, akit elvárnak, hívogatnak pesti szalonjukba a Wohl nővérek; abba a társaságba, ahova eljár Liszt Ferenc és Arany János, a kalocsai érsek és Trefort Ágoston, a kultuszminiszter. Honnan van tekintélye? Csakis írásaiból.

A költő koraéretten, nagyra törő vágyakkal indul. Felvidéki nemesifjúként nevelődik, nemcsak a német és a francia irodalmat olvassa eredetiben, verseket is két nyelven ír, a kor divatos bölcselőit falja: Schopenhauert, Nietzschét, Jean Pault. Fordít és tragédiát ír a bibliai Jóbról. Tizennyolc-tizenkilenc évesen bölcseleti esszéket közöl. Érettségi idején megrendítő csalódást él át: ekkor tudja meg, hogy nemcsak korán anya nélkül maradt, rokonok közt nevelt árva, hanem törvénytelen származású is. Ő, aki nemesnek, Reviczkynek tudta magát – csupán fattyú. Valódi anyja: szlovák cselédlány, Balek Veronika. Apja, a könnyelmű, kártyás, birtokát elprédáló testőrtiszt nem adoptálta. Önéletrajzi regényében örökíti meg a társadalmi-lelki talajvesztésnek ezt az elhatározó élményét (Apai örökség). Életét végigkíséri a létbizonytalanság. Birtokpert folytat hosszan, reménytelenül, mint a lecsúszott nemesek, s közben állástalansággal küzd élhetetlen értelmiségiként, munkanélküli városi proletárként. Rövid ideig nevelő a füssi kastélyban, majd a Temes megyei Dentán, szerkesztő Aradon, később Kassán. Mindez átmeneti hivatalnak számít. Legnagyobbrészt alkalmi megbízásokból, cikkírásokból él. Egyetlen komoly állását élete utolsó két évében tölti be: színikritikus a Pesti Hírlapnál. Igazi mély érzelmi kapcsolata sem alakul ki. Az első szerelem: a kékruhás Lajka alakja kamaszos ábrándozásból szövődik, a Dentán ébredő szerelem Bakálovich Emma iránt együtt jár a gyors lemondással, Jászai Marihoz fűződő szenvedélye kései, rövid, már a súlyos tüdőbaj éveiben keletkezik. Három szerelme voltaképpen három múzsaként, lírájában él igazán. A női nemet számára a kávéházi élet tűnő alakjai, a „perditák” képviselők.

Élete fatális fordulata mintha alapvető indíttatást adott volna ahhoz, hogy különösen termékeny talajra leljen nála Schopenhauer pesszimizmusa, a krisztusi türelem és részvét igéje, a tolsztojánizmus – általában a szenvedőkkel, nyomorgókkal, megalázottakkal való mély szolidaritás. De ösztökéje annak is, hogy százada messianizmusa mellett – mintegy az elveszett nemesi előjogok ellenében – nagy szerepet kapjanak gondolatvilágában a kor zseni-eszméi, a tehetség, az ambíció embereinek kiváltságtudata. Ideáljának elemeiből személyes „humorelméletet” alakít ki; az alázat és büszkeség, a napi kiszolgáltatottságérzet és a szellemi felülemelkedés önérzetét. Drámájában, regényében, novelláiban, esszéiben kifejezi ezt a „humorista” magatartást. De igazi halhatatlanságát nem eszméinek köszönheti, hanem lírai művészetének. Nehéz néven nevezni, mi a titka ennek a költészetnek. Nagyon kevés és igen egyszerű az, amink hangot ad: árvaság, emlékezés, ábránd, szenvedés, részvét. Életében megjelent két kötetének címe jelképesnek is tekinthető: Ifjúságom, Magány. Formái: szabályosak, kötöttek. Eszközei: hagyományosak. Képei, szavai egyenesen avíttnak hatottak talán száz évvel ezelőtt is: rózsa, koszorú, pillangó, hervadás, csalódás motívumai, kifejezései térnek vissza, mint a szentimentális vagy almanachköltőknél, a német műdaloknál vagy Heine és Lenau verseiben. Mégis, Reviczkynél mindezek átlényegülésének lehetünk tanúi. Nem a valóságot, hanem a valóság elillanását képes megragadni halk, kifinomult zeneiségével.

Életében nem keltett nagy feltűnést, később is kicsi volt híveinek tábora. A századfordulón támadt fel népszerűsége. Igazán a Nyugat nagy mesterei tisztelték kiváló elődjükként. Kosztolányi szavaival: „Reviczky belemunkálta életét a mi nyelvünkre, s onnan többé nem lehet elmozdítani. Nem bazaltsziklákat tornyozott egymásra, kővé vált érzéseiből emelt magának emléket.”

MAGAMRÓL

Rossznak mondod a világot,

Dőresége bosszúságod;

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;

Felpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, búborék.

Ó, pedig hány perced, órád

Volt, midőn e sújtoló vád

Könnyeidben elviharzott,

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed’;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta?... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved’,

Semmiségek üdvezítnek

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,

S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel.

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe’,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,

Ha világod búban éled;

S csak ha lelked’ szenvedőnek

Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,

Szenvedő szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen…

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe,mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak – hangulat.

„A világ csak – hangulat” – ez a vers befejezése. S ez az a sor, amelyet Reviczky második, életében megjelent utolsó kötete, a Magány (1883-1889) mottójául választott. Regényes életrajzának is ez lett a címe, Koroda Miklós jóvoltából. Kulcsjellegű ez a lírai darab? Különös módon az. Különösen, hiszen első rápillantásra másik nagy költőnk híres versét idézheti fel, Kölcsey Vanitatum Vanitasát (1823). Fél évszázad áll a két költemény keletkezése között, hiszen Reviczkyé 1883-ban íródott, de hasonlóságaik szembetűnőek.

„Itt az írás, forgassátok” – „Rossznak mondod a világot” – halljuk a két vers hasonló hangütését. Mindkét költő lemondásra, sztoikus higgadtságra int. „Minden épűl hitványságon”, „Mind csak hiábavaló!” – Kölcsey szerint. „Csak hiúság, búborék” az élet, „dőre”, siratni való – Reviczkynél. S a két mű végkicsengésének párhuzama még közvetlenebbül adott:

Hát ne gondolj e világgal,            Hát ne fordulj vak hevedben

Bölcs az, mindent ki megvet,                 A világ és rendje ellen…

.        .        .        .        .                  .        .        .        .        .

S kedv emel vagy bú temet,                   Ki sóhajtoz, ki mulat.

Szépnek s rútnak húnyj szemet.   A világ csak – hangulat.

(Kölcsey)                                         (Reviczky)

Mintha visszhangozna ötven év múltán egy költői állítás, érvek felsorakoztatása, fokozása, halmozása. A dikció rokonságát aláhúzza a trochaikus ritmus és a strófaszerkezet azonossága, csupán az első négy sor rímelése variálódik (keresztrím helyett párrím). A belső párhuzamok, antitézisek (tartalmi szembeállítások), a kínálkozó retorikai analógiák sorát elemezhetnénk. „Sem nem rossz, sem nem jó” – mondja Kölcsey; „se jó, se ferde”, „se gyönyör, se bú tanyája” – hallhatjuk Reviczkynél. „Mi az élet tűzfolyása? / Hulló szikla melege” – hangzik a szónoki kérdés meg a választ a Vanitatum Vanitasban. „Rózsák közt jársz, azt hivéd, / S mi okozta?... Semmiség!” – olvashatjuk a Magamról-ban. Óriási horderő forgácsolódik szét a lírai kérdés-feleletek nyomán. S taglalhatnánk sorozatosan a rokon fordulatokat, képeket.

Mégis, a két vers megfelelései mögött a két sor két költőjének alapvető, karakterisztikus különbözősége az, amit felfedezhetünk. Már a címek is árulkodnak ettől. A Vanitatum Vanitas a világ hiúságára utal, Reviczky pedig nem a világról, hanem Magamról ír. S bár így kezdi: „Rossznak mondod a világot” – az egész vers folyamán nem az derül ki, hogy milyen a világ, hanem az, hogy milyennek látjuk a világot, sőt az, hogy a világ olyan, amilyennek látjuk. Szubjektív idealizmus? Itt elsősorban költői világlátásról van szó, s a poéta eleve nem általános érvényűen, hanem egy személyenként nyilatkozik: „Ezt az undok szép világot / Sorsodon át nézve látod.” „Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe, mása.” A világ mint az én tükre jelenik meg.  Mindig mint távol lévő, mint csupán emlegetett, de ténylegesen nem érinthető, közvetlenül át nem élhető valóság van jelen. „Rossznak mondod a világot”, „A világot éri vádad”, „világod búban éled”, „mit törődöl a világgal”, „ne fordulj… / A világ és rendje ellen…”, „A világ csak – hangulat”, azaz: a világot te csak ilyennek vagy olyannak véled, tartod – de még ellene fordulnod sem érdemes, nem lehetséges. Nem érintkezel közvetlenül a világgal. De ha most szaván fogjuk Reviczkyt, és így kérdezzük: „Magamról”, tehát önmagáról ír? – akkor szintén zavarba jöhetünk. Voltaképp önmagáról sem szól. De ha sem a világ, sem önmaga – mi akkor a vers tárgya? Nincsen tárgya? Fogható, tapasztalati tárgya valóban nincs. Szemünk előtt játszódik az a folyamat, amikor a világ csak az én-ben (mit magad képe, mása), az én pedig csak a világban tükröződik, s mi csak e kettős tükröződés tanúi vagyunk. A világ és szinonimái (föld, élet) mintegy „anyagtalanul” vannak jelen. Még siratni is csak az „élet álmát” lehet. „Csak hiúság, búborék” az elme, az erény, az ég. „Nem tudod” azt sem, „mi nyomja szíved””, „semmiségek” azok, amik „üdvezitnek”, vagyis kérdéses lehet: valóságos dolgok-e egyáltalán, avagy pusztán képzeletbeliek. „Hogy jön, nem tudod, csak érzed”: csalóka benyomás, érzet nyomán tapogatózol, nem tudás, nem biztosnak vélt tapasztalat az, ami eligazít. De az én, akár a költői én versbe költözése is áttételes. Ha valóban önmagáról írna, közvetlenül, hangja vallomásos lehetne. Ám a dikció – úgy tetszik -, akár Kölcseynél, rétori. Mindketten a képzeletbeli publikum, közönség, netán tanítvány felé fordulva fogalmaznak. A két vers felsorakoztatott érveinek összehasonlítása viszont árulkodik az alapvető kor-, minta- és stíluseltérésről. A Vanitatum Vanitasban egymást érik a konkrét történelmi hivatkozások. Salamontól Phidiasig, Etele, Cato, Mátyás, Xenofon, Pindar stb.: összesen 15 történelmi tulajdonnév teszi érzékletessé az utalásokat. Reviczkynél ennek árnyéka sincs. Része ez már annak a jelenségsorozatnak, amely például a két párhuzamba állított vers szókincsének jellegzetes különbségében megmutatkozik. Figyelemre méltó, hogy már Kölcseynél is túltengenek azok a szavak – a kiemelt történelmi nevek kivételével -, amelyek eltávolodtak az anyagszerűségtől, a kézzelfoghatóságtól. Megfoghatatlanok, tüneményszerűek, az eltűnést, illanást példázzák: harmat, hó, méhdongás, sóhajtás, pára, buborék, gyertyaláng, füst, holdvilág, légállítvány, lepkeszárny fergetege. Vajon ezek a jelenségek nem éppen Reviczky itteni (és egész költészete jellegzetes) szavainak testvérei? Ez utóbbiak inkább még egyszerűbbnek, köznapibbnak is hatnak: álom, erény, perc, könny, nap, láng, gyönyör, bú. Valóban érintkezik ezen a síkon a két költői világ. Erről néhány közös szavuk is tanúskodik: bölcs, világ, buborék, sóhaj. Mindkét lírában hasonló elanyagtalanodás-élménnyel találkozunk. Csak az élmény funkciója más, a folyamat más stádiumát jelöli. Első rápillantásra semmivel sem lebegőbbek, illékonyabbak Reviczky képei, szavai Kölcsey megfelelőinél. Mégis, az egész összefüggésrendszerre figyelve fölfedezhetjük, hogy az előbbinél maga a változás áll a költemény középpontjában. A megfoghatatlanság átélése annyiban változott, hogy míg Kölcsey a világról írva, burkoltan a szorongó énről vallott, s annak vibrálása okozta a világképvibrálást, addig Reviczkynél már nem a világról, hanem az énben tükrözött világról van szó. Ezen a fordulaton belül viszont még nem jutott el igazán az énben tükrözött világig sem. (Majd Ady fog ide eljutni.) Reviczky a kettő között van. Egy már megrendült empirikus világgal, de egy önálló világgá még nem szilárdult (csak erre vágyó) énnel – ezt a kettős mozgást tükrözi. Néhány tipikusan saját szava, általában a mindig tüntetően egyszerű, köznyelvi – avagy az almanachlírát idéző – szókincse, annak szemantikája követhetővé teszi, mi is történik az ő poézisében. A „rózsa”, „rózsakert”, „édenkert”, „szív” emlegetése például Bajzát juttathatná eszünkbe, az emlékvers-irodalmat. De adott esetben beleilleszkednek ezek a szavak (valójában nem is képek) a vers gyengéd, impresszionista jellegébe. Abba az egységbe, amely az egyformán elmosódók ül- és belvilágot, éppen a kettő egymásra hatását, magát az elbizonytalanodást festi. A külvilág csak illúzióként van jelen, s a belvilág is csak mint illúzióvilág jelenik meg. A vágyaiban élő, de e vágyak állu7zórikus voltával is tisztában lévő ember áll előttünk. Világ és költő érintkezése, viszonya így szivárvány-játék. A vers szavai, képei sorában mint fel- és elvillanó fény jelentkezik (fényt sugárzó láng – amint ellobban, örömre gyúló szív – csak pillanat; lángra lobbanó kedv, rád ragyogó nap – belső hangoltság játéka). A Magamról már nem szól igazán a világról, de nem szól még igazán a külön, belső világról sem, csak a kettő új, vibráló kapcsolatáról, az így felfogott „hangulat”-ról. Kölcsey még ideálvilágot búcsúztat, Reviczky már csak illúzió-világot. Műfajaik változása is tükrözi ezt. A Vanitatum Vanitas ódába oltott szatirikus elégia; Reviczky is folytatja még a barokk elmélkedő verstípust, ám a dal irányába deformálja. Hangja, póza ál-szónoki. Lényegében önmegszólító.

PÁN HALÁLA

Alkonybiborban úszik a hajó.

A tenger keble álmodón piheg.

Csélcsap Zefír, az arra illanó,

Hableplét pajkosan lebbenti meg.

Langyos párázat rezg a légben;

A holdtányér az alkonyégen

Bágyadt szinéből lángba olvad át...

Köröskörül merengő némaság.

Lent a hajóba'

Pattog a nóta.

Durva hajósnak

Víg lakomátul

Keble kitágul;

Szűk nyaku korsók összekoczódnak.

Perdül a koczka, csalfa szerencse

Pörgeti arra, pörgeti erre.

Ölben a lányok,

Ing a ruhájok,

Szív az ajak hiblájai mézet.

»Lezbia, csókolj! éljen az élet!

Éljen a kedvnek mámora, gőze

Éljen a vágy, mely minden időbe'

Inni mohón kéjserleget unszol.

Nincs zene, bor, lány, hol Koczitusz foly!«

S még hangosabb lesz a hajófenék.

Szitok, kurjantás röpköd szerteszét.

Padlóra öntik a caecubumit,

Tiberiust, a császárt így köszöntve.

Egy ifju pár függöny mögé buvik;

Pajkos manó incselkedik körötte.

Mások szilaj cordaxot lejtenek,

S a gondtalan, a dévaj istenek

Látatlanul vegyülnek el e körbe.

És hallga, a hajó kormányosa

Hangot hall, mely nevén szólítja zordul.

»Thamus!«... Ki az? Ki volna! Nem csoda.

Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul.

De ni! Nem volt ez az előbbi hang?

»Thamus!«... No várj, nem tréfálsz meg, bitang!

S fölmegy, hogy lássa. Gyönyörű az éj:

Ezüstszegélyü a hullámkarély.

A tengerből lágyan kirezgenek

A csillagok, vagy tán najád-szemek?

S távol, hová a szem sötétben ér,

Etóliának partja feketél.

Thamus körültekint figyelmesen.

Lélek se. Minden néma, nesztelen.

Csalódott mégis; s már indulna vissza.

Lent koczka várja, bor s tüzes Melissza.

De ím, a titkos hang az éjhomályba'

Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.

»A földi hang embertől jő; ez égi.

Ki vagy? Mi kell?« - Thamus szepegve kérdi.

Harsány szózat zúg erre át a légen;

Meghallják lent is, a hajófenéken.

S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,

Légy tudtodon kivűl ma jós.

Elérve Palodesz magaslatot,

Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

S elnémul a duhajkodó csapat.

Nem kell a korty, nem izlik a falat.

Thamusnak nem jön álom a szemére;

Magába száll, merengő, meghatott;

S midőn Palodeszt a hajó elérte:

A part felé

Kiáltja, mint a szózat rendelé:

»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? -

Megindulnak fák, bokrok és kövek.

Halk zokogás kél; elhaló sirámot

Kinos nyöszörgés, jajgatás követ.

Velőt rázó, mély sóhajok keringnek,

Sirás hangzik fel, csukló, szakgatott.

De kétségb'esve túlzokogja mindet:

»Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

»Némán hever hétcsővü fuvolája,

A mellyel nimfákat rémítgetett.

A föld mátul rideg, zord, néma, árva;

Nem élnek rajt' a játszi istenek.

A szatirok, szilvánok és najádok

- Minden bokorban istenség lakott -

Ott hagytak fát, füvet, forrást, virágot...

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!

A természetből elszállott a lélek.

Eztán a földön isten nem mulat.

Nem lesznek többé gondtalan kedélyek;

Jön a szivet fásító öntudat.

Egyhanguság, elmélkedés unalma...

Óh Thamus, ezt jelenti jóslatod!

Megszünt az istenek pogány uralma.

Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!«

Hallják ezt a hajósok, de nem értik.

Meghalt a nagy Pán? Álmélkodva kérdik.

Ki fejti meg e százhangú siralmat?...

Ti embersorsot intéző hatalmak,

Óh, küldjetek fényjelt e vak homályba,

Hogy mit jelent a természet siráma.

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad,

Az éj sötétje szürkeségre bágyad.

A lejtőn fínom ködburok lapul,

S titkos szózat kél íme válaszul:

»Pán és családja meghalt. Él az Isten:

Nem fűben, fában, kőben, de a szivben.

A kicsapongó istenek halottak,

Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,

A szenvedők birják eztán a földet.

Édes gyönyör leszen hullatni könnyet.

Az erdő hallgatag, szelid magánya

A búsulóknak lesz vigasztalása.

Ki szomorú nem volt, az mind pogány,

Ő rendelé ezt így a Golgothán.

Ő, a ki jámbor, irgalmas, szelid

S elvette a világnak bűneit.«

És ím kelet felől, a hol pirosra

Leget, párát a hajnal fénye fest:

Az ég alján, a földdel összefolyva

Feltűnik a kereszt.

„Tiberius idejében egy este hajó haladt el az aetóliai partok közelében… A hajó utasai még nem tértek aludni, és sokan ital mellett üldögéltek… amikor a partról hirtelen egy hangot hallottak, amely Thamus nevét (így hívták ugyanis a kormányost) olyan hangosan kiáltotta, hogy valamennyien a legnagyobb ámulatba estek… „Ha Palodes magasságába érsz, akkor add hírül, hogy meghalt a nagy Pán!” Thamus a megadott helyen… a szárazföld felé kiáltott: „A nagy Pán, halott!” A kiáltásra furcsa jajveszékelős felelt a partról…” – így írja le Plutarkhosz Pán halálának legendáját. Ez Reviczky versének alapja, feltehetően Heine közvetítésével vette át a történetet, neveket, mozzanatokat. De a rege jelentésének megnövekedése más forrásokból ered. Pán az árkádiai pásztorok bakkecske formájú istene későbbi, önkényes átvitellel válik az egész természet megszemélyesítőjévé (pán görögül ’mindenség’); halála pedig az egész antik, pogány kor elmúlásának és az új, keresztény éra bekövetkezésének jelképévé. Ez utóbbi: pogány-keresztény korváltás értelmezéssel találkozunk például Schillernél, Nietzschénél. Reviczkynél helyt kapnak ez utóbbi beleértések, de különös módon poétizálódnak, új, egyedi árnyalatokkal színeződnek át.

A költő halála évében, 1889-ben írta a Pán halálát. Később Jászai Mari zengő hangja is népszerűvé tette ezt a nagy hatással előadható költeményt. Vajon ballada áll előttünk? Balladai az, hogy a kiemelt korszakforduló érzékeltetését egyetlen fiktív éjszakára időzíti, dramatizálja Reviczky. Ugyanakkor ál-ballada is, mert nem öltözik valóságos tragédiába a megrendülés. Mint ahogy nincs egyetlen balladai hőse sem. A rómaiak mulatnak, majd csodálkoznak; Thamus, a kormányos meghallgatja, majd továbbadja az igét; a természet siránkozik; a „titkos hang” rendelkezik. Egyetlen fatális történet kibontakoztatása, tudomásulvétele, mintegy ítélethirdetése a költemény gerince. Balladás látszatú a történetet taglaló, megjelenítő eszközök jelenléte. Különösen az Arany-hagyomány szerepel elevenen, ötvözve a népi és klasszicizáló örökségekkel, időmértékes ritmussal. Például a „Lent a hajóba’ / Pattog a nóta” kezdetű betét, ennek ditirambus jellege, adóniszi sorai, azokat követő mesteri formajátékai – miközben történeti reminiszcenciák sorozatát villantják fel (Lesbia Catullus világát, a forma Dionüszosz-himnuszokat stb.) – a versen belüli kép- és hangváltással konkrét véres tragédia baljóslatú előkészítései is lehetnének, hordoznak efféle sejtetést. De a költeménybeli hajóúton a szó közvetlen értelmében voltaképp nem történik semmi. A hajón utazók kissé megriadnak a hangok hallatán, ám folytatják az utat, feltehetően az életmódot, a mulatozást is. A változás olyan jelentékeny, hogy nem érzékelhető közvetlenül. S ez a jelentés a sajátosan Reviczky-féle megelevenítésből fakad. A költemény többféleképpen is eleven paradoxon.

Ami „történik”, az azonos a „történés megszűnésével”. Ami költőileg „láthatóvá lesz”, azonos a láthatatlanná változással „Pán és családja meghalt. Él az Isten: / Nem fűben, fában,kőben, de a szívben.” Láthatatlan a „titkos hang”, a „síró természet”, sőt maga a kormányos hangulatváltozása, a táj  túlfűtöttsége, a közérzet megnevezhetetlensége, az előérzet megfoghatatlansága is. Akik jelen vannak az „eseménynél”, nem hősei,m ég csak nem is igazán szereplői a történteknek, inkább csak statisztái, mit sem sejtő alanyai. Thamus, a kormányos is csupán közvetítője, végrehajtója a névtelen parancsnak, amikor kikiáltja: „Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!” Az utasítást is így kapja: „Légy tudtodon kívűl ma jós.” Mégis – bár a kijelentések kinyilatkoztatásszerűen személytelenek, s szintén szigorúan személytelen mindaz, ami arra vonatkozik: mi is történt („Pán és családja meghalt”, „A természetből elszállott a lélek”, „A föld mátul rideg, zord, néma, árva”) – Thamus, az öntudatlan üzenetközvetítő az egyetlen, akiben történik valami. De ez a történés belső, szintén láthatatlan, érzés csupán,rezzenésnyi. Nem ébred tudatára valaminek, inkább csak különös hangulat lesz rajta úrrá.

Thamusnak nem jön álom a szemére;

Magába száll, merengő, meghatott…

Ez a megérintettség, mely ünnepélyes megilletődöttségből és várakozásból tevődik össze, más nagy Reviczky-versek feszültségéhez hasonló, saját „epedő, tűnődő”, tétovázó világérzését tükrözi. A költemény egésze ilyen sejtések nyomán kelt jelzések finom láncreakciója, közös rezgése. Igazi egységét a valóságos és valótlannak tűnő történések vibrálása, a láthatatlan láttatása, a hallhatatlan hallhatóvá tétele, képzelgés és káprázat, külső és belső élmény különös határvidékének sajátos közege adja. S ez azonos a Reviczky-líra legszebb darabjainak közös, szuggesztív erejével.

Így lehetünk tanúi annak, hogy a felvonultatott pontos, tárgyias tények díszletszinten maradnak. („Tiberius”-t köszöntik, „caecubumi”-t isznak, „cordax”-ot lejtenek, azaz időben i. sz. 14-17-ben vagyunk. Földrajzilag is bemérhető a tér. „Etóliának partja feketéll”, a „Palodész magaslatot” érik el.) Mindez a határozott körvonal szemünk láttára adja át helyét egy elmosódott, bizonytalan jelrendszernek, amelyet a néma táj hordoz, kezdettől, a vers első „alkonybíbor” színétől. Hasonlóképpen a „balladás” cselekménymozzanatok, párbeszédek, felkiáltások sem válnak a lírai mű igai oszlopaivá („Durva hajósnak / Víg lakomátul / Keble kitágul”, „Perdül a kocka”, „Ölben a lányok”, „”Lesbia, csókolj! Éljen az élet!””, „”Thamus!”… Ki az? Ki volna! Nem csoda”). Ezek a részek emlékeztetnek legjobban Aranyra. Reviczkynél nem a hajófenéken zajlómulatozás leírása, sem a titkos hang megszólalásának drámaisága, hanem maga a személytelen szózat s főként a még személytelenebb színtér sejtelmes leírása tömöríti a költemény üzenetének javát. Ez lesz költői intenzitásának fő forrása. Az első nyolc sor így, sajátos sűrítésben képes anticipálni az egész korszakváltás megrendülését: „alkonybíbor”-tól „merengő némaság”-ig. Pogány, ókori jelenségek játékosságától a (keresztényi) magába szállásig. „Szélcsap Zefír” illanásától, pajkosan lebbentett „hableplétől”, a tenger álmodón pihegő keblétől az elvont, elcsendesedő merengésig. Előrevetül a vers hangsúlyos részeiben érvényesülő színszimbolika is, a tájfestés érzékeny, impresszionista jellege (a légben „langyos párázat leng’”, s „A holdtányér az alkonyégen / Bágyadt színéből lángba olvad át…”). Rejtett, jelképes értelmezési lehetőségekben gazdag rögtönöz a különös kép is, miként maga az ismétlődő „alkony” fogalom és képzet. Megjelenik már itt a vers központi, talányosként fennmaradó paradoxona. Az, hogy vajon ez az alkony a kereszténység várható hajnalának örömteli hírnöke-e – ahogy ezt a vers befejezése, Krisztusra s Constantinus keresztlátomására való utalása sugallja („És ím kelet felől, ahol pirosra / Leget, párát a hajnal fénye fest: / Az ég alján, a földdel összefolyva / Feltűnik a kereszt.”) Kérdésként merül fel, hiszen ennek a végkicsengésnek ellentmondani látszik a vers egésze, amely az elmúló pogányságot pompázatosan s a születő kereszténységet színtelenül, sőt siváran festi („Jön a szívet fásító öntudat. / Egyhangúság, elmélkedés unalma…”, szenvedők, búsulók, szomorúak stb.). Mintha a költő a győzedelmeskedőt siratná, és a letűnő antik világot dicsőítené. Fontos, hogy nem jelenik meg ilyen vagy más egyértelmű költői magatartás. Reviczky megoldatlan dilemmájának vagyunk inkább tanúi, a talán önmagának sem bevallott, belső vívódásának.

Ennek az eldöntetlenségnek illő burka a tájba költöztetett, titokzatos, nyugtalanító többértelműség. Például amikor Thamus a fedélzetre megy, hogy lássa, ki beszél, a hang tulajdonosa helyett a tájjal találkozik, a természettel – a Pán alakjában megszemélyesedett természet – csábító, elragadó vonzerejével („… Gyönyörű az éj: / Ezüst szegélyű a hullámkaréj, / A tengerből lágyan kirezgenek / A csillagok, vagy tán najádszemek?”) Pogány-keresztény alternatíva, villódzás ez is, érzékien, pogány módon. S amikor Pán meghal, amikor egy univerzális összhang bomlik meg, ismét új árnyalatú tájat látunk: „És zúg az erdő, hűs szellőcske támad, / Az éj sötétje szürkeségbe bágyad. / A lejtőn finom ködburok lapul”. A kezdeti alkonybíbortól, lángba átolvadó holdtányértól az ezüstszegélyű hullámkaréjig, szürkeségbe bágyadásig, finom ködburokig – az istenek alkonyának romantikus díszleteiből a szimbolista fátyolozottságig – a vers legköltőibb színei Pánt idézik. Teljesen banális viszont, ahogy végül a kereszt megjelenik.

Csak Ady ír majd választ, méltót, Reviczkynek: „Pán ébred. … óh, szent pogányság, jövel, jövel már.”

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése. 234-248. old., Móra Könyvkiadó