A magyar kultúra legnagyobb – páratlanul gazdag, világcsúcsmagas
minőségekben folyamatos – vállalkozása: irodalmunk. Egy területen azonban mégis
elvékonyodik, feltűnően kevés benne a kifejezetten bölcseleti ihletésű, az élet
értelmét feszegető mű, Az ember tragédiájához hasonló. Nyilván e fogékonyság hiánya is magyarázza valamennyire,
hogy Füst Milánt, a 20. század egyik legjelentősebb magyar íróját máig kevesen
szeretik és ismerik.
Mert Füst Milán tényleg a gondolkozás drámájából teremtett rendkívüli
művészetet, és benne élettel-halállal viaskodva, egész életén át szinte
kizárólag az emberi létezés abszurd jelenségén töprengett. Mindig szigorúan a
maga megszabta törvények szerint: a teljességre törekedve. Egyetemes szellem
volt, amilyen ritkán akad a művészek között. Regényben, drámában vagy esszében
egyaránt kiemelkedőt alkotott, mindenekelőtt mégis költő volt, „a belső
szemlélet embere2 – ahogyan önmagát jellemezte. Életműve viták tárgya ma is, és
lesz még sokáig.
A magyar irodalom különc, legendák övezte jelensége lett, akinek élete
alig befolyásolta műve alakulását. Ha csak abban nem, hogy művészete sokáig nem
tudott érdeme szerinti figyelmet fölkelteni, méltó elismerést is inkább csak
Füst Milán halála után kapott. S bár a Nyugat nagy nemzedékével indult együtt –
Kosztolányi, Karinthy és mások szívbéli barátjaként -, valójában kezdettől
„magányos”, „rokontalan” írónak számított. 1921-ig tanár volt, majd
kényszernyugdíjas, aki saját költségén jelentette meg a könyveit. Az ötvenes
években pedig betiltott íróként felejthetetlen Shakespeare-előadásokat tartott
a pesti egyetemen. Mikor műveit már számos nyelvre lefordították, 1965-ben Nobel-díjra
komolyan esélyes. Az életrajzát azonban visszamenőlegesen is megtagadta,
sehova-nem-tartozónak ítélte magát.
Voltaképpen egyszerre volt szecessziós és avantgárd, konzervatív és
igazi modern; költőként először is az élménylírával szakított. Kihívóan és
látványosan „objektív lírát” akart, személytelent, a minden emberre általánosan
érvényes érzések kifejezését. Így aztán nem is annyira egyes verseket írt,
hanem olyan saját tulajdonú versvilágot épített fel, amely különös
effektusaival, visszatérő képzeteivel és motívumaival, improvizatív megoldásait
is meghatározó kötött logikájával elsősorban önmagát értelmezi. Szépségeit,
drámai erejét akkor tárja fel igazán, ha az olvasó beleéli magát az egész
bonyolult viszonyrendszerébe.
Ennek a – Eugéne Guillevic szavával – „költészet-katedrális”-nak
létmódja és alaptörvénye a képzelet feltételessége; Füst Milán költeményei
látomások. A versek stilizált helyszíneket idéznek fel, jellegzetesen időtlen,
álomi tájakat, kitalált szereplőket, és hatvan éven át szinte csak egyetlen
témát variálnak: a miért élni, örök kérdéskörét. Uralkodó érzelemminőségük a panasz, a hontalanságé,
hiszen a költő már imaginárius világával is az úgynevezett valóság
elégtelenségét jelzi. Szemben ezzel a köznapi valósággal, a Füst-líra
személyisége voltaképpen gondolatai valóságában él, tehát egy fölöttébb
rejtélyes és megfoghatatlan kvázirealitásban, amely számára mégis a másikkal
egyenrangúan létezik. Ez a
konfliktusélmény Füst Milán művészetének szuverén tulajdona. Mert az élet
értelmét ostromló kérdésre kizárólag akkor lehetséges válasz, ha a szellemi és
a természeti tények között van
közvetítés. Akkor is, ha minden azt bizonyítja, hogy az egyént belülről
meghatározó értékek (erkölcs, szeretet…) és a kívülről meghatározó univerzum
törvényei (okság, halál…) egymással összeegyeztethetetlenek. A patthelyzetet
csupán egy végesség nélküli szemmel megjelenése – a versek Isten-képzete- oldaná föl. De róla hallgat a
világrend, a teljességhez konokan ragaszkodó lírai személyiségnek ezért hol az
egyik, hol a másik igazsággal lehet csak azonosulnia, csakis részlegesen ölthet
testet vershőseiben, s így énje
állandósága megszűnik. Bizonyosságából következően Füst nem az eredményre,
hanem a folyamatra összpontosít: igazi becsvágya a gondolkozás disszonanciákban
tobzódó indulatainak látomásos-érzéki megjelenítése.
Füst Milán valóban járatlan úton indult el. Költői művét nyilván azért
tagolta két külön korszakciklusra, mert igazán az az „új”-nak nevezett második
periódusában formálta meg azt az alakmást – központi szimbólumot -, amivel a
létparadoxont érzékletesen hitelesíti. Ettől fogva mindvégig az öregség
állapotával testesíti meg világképe összeférhetetlen minőségeit. Az aggastyán maszkjával
egyszerre képes majd jelképezni a cselekvésre képtelen tudást, a
rendíthetetlenség erkölcsi helyzetét: a test tehetetlenségét és
kiszolgáltatottságát, ugyanakkor a szellem erejét és fölényét, a komikust és a
fönségest. Az öregség maga lesz a szellemivé finomult egzisztencia: ennek az
állapotnak kényszerű elfogadása (fizikailag) egyben pedig a vele szembenállás kérlelhetetlen
megnyilvánítása (szellemileg). A még élet és a már halál.
ÖNARCKÉP
Csontvári Kosztka Tivadar emlékének!
Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan,
mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tőlem a
gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban
nem volt részem, - mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, új
ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos
útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem,
- ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje, s nem
legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir
el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt
kitartom-e?
S a szomjúságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy
elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új
tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb
világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb
sötétet...
Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? - Ó
jaj, - kiáltanám egy ablakból talán,
De gúnytól félek s elbúvok magamba,
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a
halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi
szolga
S ki birót ment el keresni, de nem
talált.
Füst Milán művészete az egyetlen témát,
szituációt, létélményt formálja meg sokféleképpen, és azt részletezi. Azaz Füst
minden fontos műve önarckép egyszersmind. Mégis más, ha – mint itt – a szót
verscímként vállalja: nyomatékosan jelezve vele a számvetés, az arc poetica, az
összefoglalás igényét. S valóban, az Önarckép
kiugróan reprezentatív vers. Amikor a Nyugat
1932/II. 33-34. számában megjelenik, szerzője már minden szempontból átgondolta
és tudatosította életproblémáját. Élete legjobb minőségű, termékeny korszakát
éli, megírta már nagy drámáit, az „új” versek jó részét, s néhány év múlva
megkezdi a régóta vágyott nagyprózai szintézist: A feleségem történetét.
Költészetében mindenesetre már minden készen van, és az Önarcképben nemcsak
gondolkozásának minden ága-boga, hanem a Füst-líra megannyi lényeges
karakterjegye úgyszólván hiánytalanul együtt van. Formáit befolyásolta a nemrég
megismert rokon zseni, Csontváry Kosztka Tivadar „semmiből” látomásokat varázsló
rendhagyó piktúrája. Az őrült festő is csak az Istennel tartott atyafiságot és
ihletője szintén a valósághiány kétségbeesése és heroizmusa. Az első közlésben
Füst az ő emlékének ajánlja versét.
A cím azonban azt is sugallja, hogy ez a
vers eltér majd a Füst-költészet ismert kánonjától, mert benne a költő nem
szerepet játszik, hanem – ez egyszer – a lírai személyiség a vershőssel
közvetlenül is azonos. S tényleg önvallomást is olvasunk: a költő már-már a
hagyományos alanyisággal tekint vissza az eddig megtett életútra, és töpreng el
a folytatás lehetőségeiről. Hatásának egyik titka kétségkívül személyessége,
amelynek kontrasztjával – látni fogjuk – éppenséggel fölerősíti majd gyötrelmes
tehetetlenségét, de amellyel félreérthetetlenül jelezheti, hogy a két
egyenrangú, ám összeférhetetlen életcél: a boldogság és az igazság közül az
ideális (eszmei) érték választása
volt (lesz?) a szíve szerint való.
Mindazonáltal az Önarckép nem volna
Füst-vers, ha nem robbantaná föl azonnal a nosztalgikus hangulat idilli
egységét. Aligha akad még magyar vers, amelyben az érzelmek szélsőségesebb
kilengéseivel találkozunk, a tárgyszerű érzelmesbe, a komikus fenségesbe
fordul, a vershangulat szinte sorról sorra változik, másrészt minden látszat
ellenére a lírai személyiség önmagával most sem teljesen azonos.
Már a 3. sorban megtöri az első
személyes vallomást egy második személyű igealak: S ha majd számon kérnéd tőlem a gyermekeimet, - az alany valakinek
tanúsítja magát, ez a valaki meghatározhatatlan, lehet az olvasó, inkább az
Isten, és lehet még inkább a négy izzó
fal között töprengő én maga. Ezt
erősíti meg majd a 19. sorban visszatérő feltételes mód is: Ó jaj, - kiáltanám… A számonkérésre
lehetséges ellentétes válaszaival a lélek hasadtsága bújtatva is nyilvánvalóvá
válik. S már ez a két feltételes mód is kijelöli a vers fiktív miliőjét, a
képzelet valóságát. Akkor is, ha ez a helyszín most nem a szokásos időtlen táj,
hanem szinte mellbevágóan konkrét: adott az egy szobányi hely és az idő is, az
eltelt életről való számadás pillanata. Ennek az életnek tétje van, cél felé
törekszik: aggastyán és Isten akar
lenni, a teljességre tör. A hős azonban rögtön védekezni is kényszerül, hiszen
az élet igazi teljességébe beletartozna az önfeledtség öröme, az a legmagasabb
rendű evilági boldogság, amelyet Füst
Milán költészetében egyértelmű következetességgel és legerősebben a gyermek metafora képvisel. A kijelentés,
hogy nincsenek gyermekeim, az eleve
elvállalt önkorlátozásra utal, az egész
sérülésére, a szellem épségéért szükséges áldozatra: a földi boldogságról való
lemondásra.
A versindítás jelen ideje persze a
kimenetel eldöntetlenségét is jelenti. Ezután a megtett életút, az erkölcsi
célok és szándékok részletezése következik – a vers múlt időre vált. A 6-17.
sorig tartó periódust az önigazolás már-már kérkedő hangvétele hatja át, az
érdemek patetikus fölsorolása. Három fő érdemére hivatkozik: 1. a védettség
föladására az ismeretlenért, 2. az aszkétaerőre és 3. a nem nyugvó mindig
többet akarásra. De már ez a heroikus eszmény is óhatatlanul ellentétpárokba
rendeződik (tudás – dicsőség, világosság –
sötétség, szerelem – szenvedés), visszaigazolja tehát egyrészt az indító
istenülő akaratot, azt, hogy ez a hős kezdettől mindenre és mindennek az
ellentétére is törekedett. S persze rögzítenie kell azt a tényt is, hogy célját
eddig nem érte el. És mert eredmény
helyett csakis szándékaira hivatkozhat, ezért volt a már-már szarkazmusba
átcsapó önirónia. Az öntömjénezés harsánysága, trivialitása öngúny is. Amíg
Baudelaire-nél, Rimbaud-nál vagy Adynál nagyszerű kihívás, a modern költészet
lélekemelő, közismert utazás motívuma
Füstnél a visszájára fordul: az „Ismeretlen” nála kopár sivatag, amelybe arabs
szamárként indult el, emblematikusan is feleselve a Részeg hajó vagy a
Holnap hőse büszke önszimbólumaival.
Ugy látom, öregember én már nem leszek. A 18. sor a kudarc, a patthelyzet tárgyszerű megállapítása, amit a
rá következő kérdés erősít igazán fel, visszavonva a korábbi cél érvényességét:
S most folytassam a régit addig is? A
vers logikai szerkezetének ez a fordulópontja. A lírai személyiség vágyak és
illúziók után most tényleg a valóságával
(tehetetlenségével) néz szembe. Ebből az érzelmek meddő ellentéte béklyózta
pillanatnyi csendből sivít fel aztán a groteszk,
metsző öngúny (e líra legsajátosabb esztétikai minősége), egy rövidke fél sorba
sűrítve igazságot és abszurditást: Ó jaj,
- kiáltanám egy ablakból talán. A gesztus következik az előzményekből, de a
vers minden effektusával ellentétbe
kerül; rejtélyes sokértelműségét alig is lehet kimeríteni. Elviselhetetlenül
hamis pózát a kép (az egy ablakból kihajoló, a lét igazságtalansága ellen
jajongó-gajdoló költő látványa) és zenéje (a tiszta jambus banális édessége)
egyaránt kifejezi; s ezzel azt is, hogy ez a méltatlan szerep – a panasz –
volna az alanyhoz egyedül lehetséges méltó magatartás. Könnyű belátni, hogy ez a
félmondat az Önarckép legsúlyosabb lírai közlése. Közli a lélek tehetetlenségét
és zavartságát. Közli, hogy a vers által kifejtett létdilemmára adható egyetlen
hiteles érzelmi válasz – a panaszkodás – köznapi értelemben nevetséges, mert
értelmetlen és hiábavaló. Holott egyedül a jajongásnak ez a gesztusa volna a
vers első részében felidézett hősiesen igazságkereső magatartás egyenértékű
folytatása. Közvetlenül állítja tehát azt a paradoxont, hogy ami korábban az
emberi gyengeség próbája volt (a
szomjúságtól majd jajongok-e?), ez a reakció immár felismerései birtokában
és túlmutatva minden személyesen az emberfölötti bátorság vagy erő megnyilvánulása
lenne. A fél sor bekapcsolja a hős önmagától való elidegenedését, hiszen
kívülről, más kameraállásból látja és láttatja magát. Kizökkent a személyes
indulatok nagy sodrású áramából is. Mielőtt még más megtehetné: önmaga teszi
végképp nevetségessé a hőst – rábizonyítva töprengéseinek, egész
egzisztenciájának semmisségét, valóságtévesztő, képtelen helyzetét. Persze
érvényteleníti is mindezt már az említett feltételes móddal, a talán szócskával, majd az esendőségét
bevalló tényleges reflexiójával: De gúnytól félek s elbuvok magamba. Ez a
tézis-antitézis után következő, minden sallangtól mentes őszinteség (amire Füstnél alig van példa) már előkészíti a záró
rész komor fenségét és sértődöttségét. Engesztelhetetlen haragját, amiért az
emberi szellem legnemesebb teljesítményét, az elérhetetlennek, a semminek is nekifeszülést a világrend
nem méltányolja. A harag végül átadja a helyét annak a csöndesebb, ám
konokságából mit sem engedő elemi fölháborodásnak, amely mintegy szintézisbe
foglalja és torokszorító emberi dokumentummá avatja mindezt a sziporkázó
tűzijátékot. Ragaszkodva tárgytalan sértettségéhez, és át is hangolva azt
valami végességét is tudó, tragikus érzés elhalkulóbb, ám az utolsó sor végén
megemelt – mert lezárhatatlan – belső vitájává: S ki birót ment el keresni, de nem talált.
Az Önarckép attól remekmű, hogy a költő
nem lépi túl illetékességét. Nem filozofál, nem vádol, nem ítél, csupán önmaga
elképzelt érzelmeit jeleníti meg: logikájának eszeveszett, meddő vitáját, izzó
magányát. Illetve még valamit, mert a hős szertelenül privát gesztusaival
együtt óhatatlanul személytelenné válik: a mindenséggel is szembeforduló puszta
erkölcsi szuverenitás általános emberi jelképévé.
Forrás: 99 híres magyar vers és
értelmezése. 399-405. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése