A költőt Mártoncsik József néven anyakönyvezték. A
kassai premontrei gimnáziumban végezte tanulmányait, majd felvételét kérte a
rendbe, és beöltözésekor kapta a László keresztnevet. 1915 végén jelennek meg
Mécs László néven versei az Élet című lapban. 1918-ban szentelték pappá. 1918-ban
szentelték pappá. Kisegítő tanárként a kassai premontrei gimnáziumban működött,
majd Jászón könyvtáros, 1920 júniusától pedig Nagykapos plébánosa. A trianoni
békeszerződés után kisebbségbe szorult magyarság egyik legnépszerűbb költője lett, mindenütt
úgy emlegették, mint a Felvidék „regösét”.
Mély átéléssel szólaltatta meg a kisebbségi sors
keserveit. 1923-ban Ungváron Petőfi születésének centenáriumán fantasztikus
sikerrel szavalta el Szellemidézés című versét. Ettől kezdve a különféle
irodalmi estek, matinék állandó szereplője, várva várt vendége. Ungváron jelent
meg 1924-ben első kötete, a Hajnali harangszó is, amely e kor kétségtelenül
legnagyobb közönségsikert aratott lírai gyűjteménye. Budapesten 1925-ben
mutatkozott be mint saját verseinek előadója, s hogy mekkora sikerrel, talán az
is jelezheti, hogy ezután egyre-másra kapta a meghívásokat a fővárosba és más
vidéki városokba, falvakba. Egymást követték kötetei. Az elsőket Farkas Gyula,
a berlini Magyar Intézet igazgatója segítette kiadáshoz, s ugyanő írta meg Mécs
László pályarajzát 1929-ben.
1930-ban Takács Menyhért, a premontrei rend perjele
Királyhelmecre helyezte át, elsősorban abból a meggondolásból, hogy e községnek
kedvezőbb volt a közlekedése, így a költő könnyebben tehetett eleget a
meghívásoknak, amelyeknek mind többször hasznossági szempontja volt, hiszen
leggyakrabban jótékonysági estek szereplőjeként jelenlétével, hófehér ruhás
alakjával, zengő orgánumával egyszerűen megbűvölte közönségét, és megnyitotta a
pénztárcákat. Számtalan iskola, templom, egyházi intézmény köszönheti neki
létét, fejlődését vagy megmaradását
1934-ben jelent meg Válogatott költeményeit tartalmazó
kötete, s ekkor már mind több bírálat hangzott el kissé egyhangúvá vált lírájával
kapcsolatban. Versei óriási hatást tettek saját előadásában, értéküket
elsősorban személyes varázsa adta meg. Szereplései hódító utak voltak: Erdélyben
éppolyan sikert aratott, mint Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.
Francia nyelven is kiadta verseit, a második változat rendkívül méltányló
előszavát Paul Valéry írta.
1941-ben jelentek meg Összes versei. A Vigilia
névleges főszerkesztője – útjai és Budapesttől távol lévő állomáshelye eleve
lehetetlenné tették, hogy komolyan beleszóljon a szerkesztés munkájába. 1944
őszén, amikor Királyhelmechez közeledett a front, vándorbotot vett kezébe, s
ettől kezdve évekig hol barátainál, hol vidéki plébániákon, hol valamelyik
megmaradt rendházban húzta meg magát. 1953-ban letartóztatták, és koholt vádak
alapján 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult, 1957
januárjától rendszeres és népszerű szónoka az óbudai plébániatemplom
nagymiséjének. 1961-ben a pannonhalmi Szociális Otthonba költözött. Itt
ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. 1978. november 9-én hunyt el.
Nem sokkal halála előtt felkereste Illyés Gyula, régi ellenfele, és megrázóan
szép cikkben számolt be utolsó kézszorításukról.
IMÁDSÁG A NAGY LUNATIKUSÉRT
Népek éje.
Halk haláltánc-lanton
játszik a
Hold, mint sátáni fantom.
Európa
történelme kormos
tornyán
egy Holdkóros megy a Holdhoz.
Biztos
lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza
vérpárás szivárvány.
Bizton
lép: holdkórost, égő aggyal
megáldottat
véd egy külön angyal.
Jaj a
nyárspolgári józanoknak,
kik nem
lettek részeg megszállottak,
s úgy
indulnak a Holdkóros láttán!
Hős ő,
hajszálbiztos, mint a Sátán.
Úgy vezet
megszállott milliókat,
mint ki
szem-nem-látta földi jót ad.
Európa
történelme tornyán
zeng a
vér, mint víz esőcsatornán.
Imádkozzunk
érte emberek:
„Míg a
Holdfantomra rámered,
élünk
úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk
más: költő se, bölcs se, szent se,
meg ne
szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s
jön a világhalál!”
Az Imádság
a nagy Lunatikusért a Vigilia
1942. évi első számában jelent meg, s óriási érdeklődést – rokonszenvet és
felháborodást – keltett. Azok közé a versek közé tartozik, amelyek születésük
pillanatában a legizgalmasabbak, majd az idő múlásával mind több magyarázat
szükséges megértésükhöz.
A költő kortársai
szinte kivétel nélkül ráismertek a „nagy Lunatikusra”, a félelmetes holdkórosra
– Hitlerre, aki vakon és süketen, ellenkezést nem tűrve, iszonyatos
kegyetlenségek árán igyekezett megvalósítani világuralmi terveit. Ráismert a
Gestapo is. Megbízottjai kivált akkor kezdtek el érdeklődni a vers és költője
iránt, amikor kiderült, hogy különféle katolikus megmozdulásokon jeles közéleti
személyiségek is szavalták, nyilvánosan méltatták, egyetértve idézték. A
versből hivatalos ügy lett, a német titkosszolgálat magyarázatot és elégtételt
kért, a magyar kultuszkormányzat számára azonban rendkívül kínos lett volna a
bámulatosan népszerű, köztiszteletben álló papköltő bárminemű nyilvános
tetemrehívása, így aztán az ügy kisebb hullámverések után elfelejtődött. Ebben
része volt annak is, hogy Mécs László, akinek halvány sejtelme sem volt arról,
budapesti ismerősei melyik lapnak adják nagy hirtelen az ihlet pillanatnyi
lázában írt verseit, fel-feltűnt kifejezetten jobboldali orgánumokban is,
olyanokban, amelyek bennem lett volna szabad jelen lennie, törekvéseiket tekintélyével
és súlyával hitelesítve. Másrészt ott és akkor, Hitler sikereinek csúcsán vajmi
kevesen gondoltak volna arra, hogy a Führer holdkóros, s előbb-utóbb elérkezik
majd az ébredés és a mélybe zuhanás drámája.
Az Imádság
a nagy Lunatikusért műfaji megjelölését – mármint hogy imádság volna –
nem kell komolyan vennünk. Szenvedélyes irónia rejlik ebben az „imádságban”, s
az Istennel való párbeszéd tényét – ez volna az ima lényege – az expresszív
képek és kifejezések sokáig tagadják. Már a versindításában érezni az
ellentétekre való hangoltságot – egyébként Mécs lírájának alapvető jellemvonása
-: halkan szól a haláltánc zenéje a trochaikus sorokban, de előadója, a Hold
mint „sátáni fantom” jelenik meg. Nem túl sok jóval biztat a bevezető hiányos
mondat sem. „Népek éje”. A „lanton”-ra rímelő „fantom” fokozza az érzelmi
tartalmak közötti távolságot, s izgatott érzületet kelt a következő kép
enjambement-ja is: „kormos – tornyán”.
Bár egy vers
immanens értékének megértéséhez előadásmódja nem feltétlenül tartozik hozzá, ha
valaki szavalni próbálja Mécs költeményének első sorait, félelmetes hatást
kelt. Mintha borzongatóan induló némafilm képei elevenednének meg előttünk.
Ugyanakkor ha mélyebben próbáljuk elemezni az „Európa történelme kormos tornyán”
szintagmát, alighanem zavarba jövünk. Elég nehezen jelenik meg lelki szemünk
előtt az öreg földrész históriájának tornya, amely ráadásul kormos is. Ezt a meglehetősen
szokatlan képet tágítgatja a további közlésekkel is: megtudjuk a Holdkórosról,
hogy lépte biztos; mintha röpülne is (el lehet gondolkodni azon, hogyan röpül a
lépkedő), s hogy röptét „vérpárás szivárvány” keretezi. Ezt a felfokozott,
olykor a köznapi ész számára meglepő közléseket tartalmazó kijelentéssort, a
vers első részét ismétléssel bevezetett, igencsak ironikus megállapítással
zárja a költő: „Bizton lép: holdkórost,
égő aggyal / megáldottat véd egy külön angyal.”
„A bolondoknak saját
angyala van” – tartja a szólás, s ez tüstént eszébe juthat az olvasónak. Arra
talán kevesebben gondolnak, milyen hajmeresztő bátorság kellett ahhoz, hogy
valaki 1942 legelején így idézze Hitlert. Égő agyú, azaz megszállott, s
ráadásul annyira őrült, hogy külön angyalt rendeltek mellé.
Bibliai előzményekre
tekinthet vissza a vers következő egységének baljós elkiáltása: „Jaj!” Krisztus
szavai szerint: „Jaj nektek, farizeusok!”, ami a köznapi szóhasználatban
ilyesmit jelent: lesz majd nektek! Az itt következő másfél versszak is hasonló
jóslatszerű kijelentést tartalmaz, mintegy ironikusan rájátszva a bibliai
szövegre:
Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,
s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Akik mai szemmel, az
események túlélőjeként vagy ismerőjeként szemléli azokat a korabeli
filmfelvételeket, amelyeken a szálfaként vigyázzállásba meredő „részeg megszállottak”
láthatók,amint áhítatosan figyelik Führerük hörgését, megfelelő helyeken
kötelező bömböléssel kísérve, igazat ad a költőnek: tökéletesen eltalálta a kor
hangulatát, hitelesen adta vissza azt a szellemiséget, amelyet mindennek lehet
nevezni, csak nyárspolgárinak vagy józannak nem. A magyar irodalom egyik
legremekebb tárcájában jelenítette meg 1933 elején Márai Sándor a
Sportpalastban szónokló Messiást, aki még meg sem érkezik a
kinyilatkoztatásának színhelyére, a jelenlévők máris euforikus hangulatban
várják, mint az igazi megváltót. Mécs László másként nevezi: Sátánnak: „Hős ő,
hajszálbiztos, mint a Sátán”. Valóban ördögi jelenség, akinek megadatott, hogy
megrontsa, hatalma alá vonja a világot, s megfertőzze mindazok gondolkodását, tetteit,
akik nem tudnak különbséget tenni a bűn és az erény között: „Úgy vezet
megszállott milliókat, / mint ki szem-nem-látta földi jót ad.”
Megint a rejtelmes
toronyba jutunk föl a költő kalauzolásával, de most nem kormos, nem vérpárás
szivárvány világítja meg, hanem „zeng a vér” rajta, „mint víz esőcsatornán”.
Megint csak mintha megbicsaklanék Mécs László fantáziája. tényleg „zeng” az
esőcsatorna, amikor víz zuhog végig rajta? Mielőtt azonban túl szigorúan
ítélnénk, ne feledjük: a vers voltaképp haláltánc-látomást ígér, s egy
haláltáncban szükségszerűen fölnagyítódnak a jelenségek, mintha a pusztulás
előtti pillanatban önmaga többletét mutatná minden.
A vers berekesztő
része igazolja választott címét: itt következik az imádság. A költő, mint a
szertartást végző pap, fölszólítja a szent cselekményben résztvevőket: „Oremus…”
„Imádkozzunk érte, emberek.” S mielőtt valaki elháborodnék, hogyan lehet
imádkozni a zsarnokért, aki a legszörnyűbb bűnök elkövetésétől sem riad vissza,
idézzük emlékezetünkbe a nagyszombati szertartást, melynek során sokszor
hangzik el ugyanez a felszólítás, és a nagy eseményhez, a feltámadáshoz
közeledő hívősereg mindenkiért, még a nagy bűnök elkövetőiért is imádságot
mond.
Persze még így is
nagyon profán imát intonál a költő. Istenhez szól, de egészen hétköznapi
igazságot fogalmaz meg. „Míg a Holdfantomra rámered, / élünk úgy-ahogy!” – így kezdődik,
jelezve, míg a Holdkórost őrült tervei foglalkoztatják, s a „toronyból”
egyenest a Holdat szeretné szóra bírni, addig legalábbis él az élet reménye,
valamiképp sikerül talán túlélni az eseményeket. Ennek a túlélésnek a feltétele
már-már eretnek módon hangzik a papköltő szájából: „meg ne szólítsd, Isten, fel
talál / ébredni, s jön a világhalál!”
A holdkórosok
álmukban behunyt szemmel nyaktörő mutatványokra is képesek, de ha felébresztik
őket, azonnal lezuhannak. Ez a Holdkóros felébredve az egész világot magával
rántaná a biztos pusztulásba – figyelmeztet a költő, aki verse írásakor aligha
sejthette, hogy hónapok múlva megkezdődtek egy világpusztító fegyver
előállításának kísérletei, s ha siker koronázta volna őket, a Holdkóros nem
tétovázott volna lángba borítani az egész világot, valósággá váltva a
haláltánc, a kollektív pusztulás látomását.
Aligha véletlen,
hogy ez az imádság nem az „Amen”, az „úgy legyen” kérésével fejeződik be. A
költő épp az általa ábrázoltak ellentétének bekövetkezésében reménykedik, s
ebben nagyon sokakkal osztozott. Talán ezért sem törekedett arra, hogy
választékos, művészi legyen. Talán ezért sem törekedett arra, hogy választékos,
művészi legyen. Félelmét, rettegését szinte beleüvölti az olvasó arcába, aki
döbbenettel idézi vissza a vers születésének szorongatott esztendeit, s félve
gondol arra, vajon itt és most nem készülődnek-e új holdkórosok a világban.
Mert most már megvannak az eszközeik is, hogy bekövetkezzék a „világhalál”.
Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése. 412-417.
old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése