A Múzeum-körúton akkor bomlott a tavasz. Estefelé volt, az az idő, mikor a halkuló dolgok mélyéből leginkább árad a magukba szítt lélek, mintha párolognának, bolond kis szelek rikkantgattak az uccán csibészesen és bujtogatón, a fákon már erősen tolakodtak elő a lombok s a Múzeumkert lágy volt, zöld és feldúlt a tavasztól, akár egy mennyegzői ágy. Nyers nedvek szaga érzett, mint a frissen oltott mészé, melyet nem tudott elnyomni sem a füst, sem a benzingőz. A férfiak mélyebben nyúltak a női karok alá s az ujjak a női mellek tövében remegtek. Alapjában véve olyan tavasz volt, mint máskor, csak az emberek a hosszú tél alatt már megfeledkeztek az ízéről s a világverkli oly ravaszul játszotta a tavalyi melódiát, hogy senkise ismert rá s mindenki megbolondult tőle. Hojjé, pedig milyen régi volt! Solon, Lykurgos és az összes régi bölcsek és törvényhozók tanuskodhattak volna róla, hogy ők is ugyanettől bomlottak ifjúkorukban, de hát jó volt ez így és Solon a kutyának se jutott eszébe. Tavasz volt s az emberekben finomabb reszketések bujkáltak, mint a körtevirágban.
Az egyetemről először a leány lépett ki. Magasnyakú blúzában, síma, hátrafésült hajával kicsit oroszosnak tetszett; lehet, hogy akarattal. Madárarca volt, éles csontokkal, kissé nagy orral, ritka fogakkal és hűvös, vékony szájjal. A keze csontos és bütykös. A szemeiben volt valami kesernyésség, defenzív keménység. Nem volt szép és nem is kívánatos. Sovány. Ha az ember ránézett, azonnal s minden különösebb ok nélkül azt érezte; ennek a lánynak senki nem nyúlt még a térdéig sem, még a melle is érintetlen és sohase megy férjhez. Ez, ha elvégezte az egyetemet, francia-német tanárnő lesz valahol, pár évig még bírja a szeme, aztán cvikkert kell vennie, a válla egészen kiszögletesedik, a kezén eluralkodnak a csontok, haja megfakul, szája teljesen fanyar lesz; hisz vénkisasszony: madmoiselle Irén.
A fiú, aki mellett jött, szőke, nyulánk, nála legalább három-négy évvel fiatalabb, sovány, lágy és energiátlan vonású, sápadt, rosszul öltözött, bizonyára szegény. Lábán stoppolt volt a cipő, meg durva téliruha rajta s térdes nadrág. Bizonyára faluról került Pestre. Cigarettázott. Aktatáskát vitt a hóna alatt. Véletlenül jöttek együtt a német szemináriumból.
- Csodálatos tavasz van! - mondta s levette a kalapját. - Olyan a levegő mint a szeszpára!
- Április! - mondta a lány kis szájmozdulattal... - Ilyenkor így van. Még bent a termekben is van valami különös, kövér fűszag.
- Van - felelt a fiú. - S maga ezt érzi?
A lány ránézett s összehúzta a szemét.
- Mért ne? Végre is a foghagymának is van szaga és a friss fűnek is. Nem? Egyszerű és nincs benne semmi különös. Sőt mondok magának valamit: a gellérthegyi kioszkban már biztosan felrakták a színes lampionokat. Nos? A kocsmárosok keresni akarnak.
- Hm, - mondta a fiú - lehet. A lampionok mindenesetre kint vannak már. És a nők kezdenek lenge ruhákban járni. Kigombolják a kabátokat. Nézze!...
Mosolygott, odaköszönt s kezében finoman remegett a cigaretta.
- Mintha kinyitnák magukat!...
A lány ránézett.
- Pubi! - mondta kicsit gúnyosan, de nem egészen sikerült neki.
- Még utóbb sírunk! Estére randevú lesz? Persze nem lehet ezt kiállani! Nem lehet! Jujj!
Összehúzta a szemét; csúfolódott.
- Ugyan! - mondta a fiú. - Nézzen végig rajtam. Kopott vagyok és nincsen pénzem. Kellene egy jó tavaszi ruha! Egy jó kalap! Sárga cipő! Persze más lenne! Én nem mondom! Huszonnégy éves vagyok és nézze a karom, - behajtotta - fogja meg, ez azért izom! Ha nekidühödöm, nem nagyon ijedek meg!
Odatartotta. A lány felkacagott.
- Haha! A bicepsz! Tudja mit? Vesse le a kabátját, tűrje fel az inge ujját s mutassa! Hölgyeim, tavasz van és látják ezt az isteni bicepszet; férfi! Mi? Nos! Kis nevelőnők ilyenkor esnek szerelembe! Nekik nem fontos a ruha! Ilyenkor rohannak fel kis nők a fiatalurak lakására! Selyemharisnyás, bolond kis lányok, megmaszlagosodva a tavasztól!
Sunyított.
- Nono! - mondta a fiú.
- És ilyenkor jó a cseléd is - sziszegett élesen a lány - a megszorult fiataluraknak! Ilyenkor vallják éjjel a háziasszony konyhájában az úrfiak a szerelmet a Liziknek! A Lizik mosogatólészagú kezeinek! Furcsa hangon beszélt.
A gyerek ránézett.
- Érdekes! Maga most úgy beszél és úgy gúnyolódik, mintha panaszkodna!
A lány megrezzent.
- Én?
Rávágott a szemével s megint fölnevetett, de bántón.
- Tegyük fel. Nos?
- Nos? - kérdezte a fiú.
- Gondolja, hogy irígylem a Liziket?
Kis elpattintott szavakkal beszélt. Hirtelenül. Szabad és fölényes beszédmodort affektálva.
- Nem hiszem - felelt a fiú mosolyogva, de éppen hogy hitte ebben a pillanatban.
- Maga túl okos. Ha orvos lenne, azt mondanám: asszisztens lesz a professzora mellett. Hűvös és bölcs. Menjen férjhez! Az ilyen nők, mint maga, vagy orvosok legyenek vagy feleségek.
S közben azt gondolta: ki is venne el, szegény!
- Szép! - mondta a nő. - De filozopter vagyok és csúnya! Két nagy akadály! Az egyik az alorvosi, a másik a feleségi minőséghez.
Nevetett idegesen.
A férfi ránézett. Erősen a szemébe.
- Maga valóban panaszkodik! - mondta határozottan: - Szegényke!
S közben azt gondolta, mert nagyon jó fiú volt, hogy elviszi magával. Van huszonöt pengője és úgy sincs senkije: Ha csak a Liza nem tényleg. Valami egyszerű kis helyen megvacsoráznak, isznak egy kevés bort, sétálnak egyet s felviszi magához. Miért ne? Utóvégre az egész öt-hat pengőbe ha kerül. S még szép is lesz talán; ő szegény, ez csúnya: egyaránt megrugottak. Miért ne? De nem mondta ki.
- Nos nem? - kérdezte inkább hozzá az előbbi szavaihoz gyáván, pedig igazán kedvet érzett hozzá.
A lány - lehet, megérezte a szándékot - elhúzta a száját, de a szemei elborultak.
- Ostobaság! Panaszkodom! Miért gondolja? Maga nagyon férfi! Maga azt hiszi, hogy mert zöldül a gyep, mert lombosodnak a fák és mert nyers szag van a levegőben, nekem okvetlenül panaszkodnom kell! És mert itt megyek, csúnya vagyok, húszonhét éves, mert a szemem körül ráncok vannak - tudom én - mert a kezem csontosodik, mert a Lizák szerelmivallomást kapnak és mert a lányok fiúk szobájába surranak, nekem panaszkodnom kell! Mert maga estére randevura megy! És mert én előveszem eredetiben a Jean Christopheot és olvasok éjfélig és akkor szépen lefekszem! De miért? Ez egy tiszta, nyugodt, célját látó élet! Kész az állásom. Ha júniusban megkapom a diplomát, szeptemberben már tanítok egész bizonyosan, kapom a fizetést és a jövő vakációban már utazhatom. Megnézem Olaszországot. Szép párnákat veszek a szobámba. Képeket. Zongorám lesz. Perzsaszőnyegeket csinálok. Nyugalmam lesz! Nem leszek kiszolgáltatva egy férfinek! A magam uraként járok-kelek, nem kell gyereket hoznom a világra, vesződnöm velük, aggódnom értük, kivennem a számból a falatot miattuk, az uram harisnyáit stoppolgatni, a rossz ingeit foltozni, görnyedni, töpögetni! Szabad leszek! Nem csalnak meg! Semmi szenvedés nem lesz! Nyugalom! Béke! Csönd! Pubi! Panaszkodom? Azt gondolja, panaszkodom ebben az ostoba tavaszban?
Lázasan beszélt, vitatkozva, kergetve a szavakat, fölényeskedőn, de kesernyésen.
- Miért tüzel? - kérdezte a fiú. - Vitatkozik... Miért?...
- Haha, azt gondolja - folytatta a lány, nem is igen hallva a közbeszólást -, mert csúnya vagyok, most mindjárt kétségbe vagyok esve, mert dudál az áprilisi szél és mert nem sugdosnak a fülembe? Miért? Nevetséges! Van más érvényesülés is, nemcsak a szerelem, pubika, nemcsak az ágy! Maguk vad és beképzelt hímek azt hiszik, hogy csak úgy van érvényesülés, magukon keresztül. Hogy mi - hogy is van a közhely? - «éjszakánként a párnánkat rágjuk és a falat kaparjuk kínunkban», úgy akarunk valakié lenni! Ha-ha! Hogy nekünk csúnyáknak mártiromság a fiatalságunk, hogy kínnal nézünk a tükörbe és kétségbeesetten sírunk a «meddő» fonnyadásunkon! Igen, igen! És hogy irígyeljük, hogy én irígylem azokat, akik felsurranhatnak a kis hónaposszobákba, akik kellenek valakinek, akikért reszketnek maguk! Maguk beképzelt hímek azt gondolják. Pedig nem ám! Tudja meg: nem! Én nem! Nincs remegés, nincs kín, nincs könny! Semmi! Komolyan készülök egy életre! Célom van! Nem kínlódom, nem vágyakozom, nem akarok senkié se lenni!...
Letépett egy kihajló, korai levelet. Szagatta.
- Nyugodjék meg, - folytatta - nem vagyok fölzavarva. Ez a selyemharisnyások jussa. A telt lábú, őzikeszemű, ártatlan kis butácskáké. A szerelem! Ez nekik nyílik. Nekünk hivatásunk van! Nem vette észre, hogy a csúnya lányok mind tehetségesebbek és okosabbak, mint a szépek? Mert nekünk sok alkalmunk van gondolkodni. Elmélyedni. Hány kis bájoska jön hozzám az egyetemen tanácsért: kérlek szépen, mondj nekem Lessingről valamit! No persze! Maguk ezt természetesen nem tudják, maguknak nem ez kell! Mit néznek maguk a lélekre? Maguknak csak a szépség: a fínom arc, a kemény mell, a telt csípő, csak ezek kellenek! Maguk csak mennek vakon az ösztöneik után. Bódult hímállatok, csak mennek! Maguk azt nem tudják, mi a lelki szépség! Hogy egy ilyen nő mit tudna maguk mellett? Odaadón, megértőn menni, segíteni, jónak lenni, vigasztalni, bátorítani, életet megosztani, embernek lenni!... Csak: pardon, kisasszony, szabad megnéznem trikóban, esetleg anélkül, hehehe, esetleg anélkül, ha nincs ellenére!... Ostobák!
A szél szurkálta az arcukat, lépten-nyomon kis portölcsért kavart, a Múzeumkertben nyers, mohó erővel nőtt a fű, az égen bárányfelhők égtek, villamosok csengettek mellettük, autók kavarogtak, a boltokban sürgött a nép, kinyíltak a lakások ablakai, fejek hajoltak ki rajtuk, két nevelőnő ment előttük két gyermekkel, két rikkancs veszekedett és a flaszteren selyemharisnyák és vasalt férfinadrágok tömege hemzsegett egymás mellett előre. Lehet, hogy virágport hozott magával láthatatlanul a szél, mert csiklandós volt a lélekzet.
- Nos, pubi?
A református templom órája ütött. Leszorultak a járdáról. A villamossínek előtt állva egy vak ember tapogatott a botjával előre s hangosan kiabált.
- Kérem szépen, vezessen át valaki a túlsó félre: szegény világtalant!...
A lány a fiúra nézett. - Látja?
Villámlott a szeme.
- Várjon! - nevetett fel élesen. - Mi az öreggel összetartozunk: Várjon meg itt! Átvezetem.
S belekarolt az öregbe, fokozott gyengédséggel.
- Gyerünk, bácsika!
S vitte.
- Átballagunk mi ketten, ne féljen.
S odakiáltott a fiúnak:
- Vak vezet világtalant? Mi?
Nevetett, föltüzelve s nyersen. Kérdés volt.
- Miért? - csodálkozott az öreg. - Ejnye, hogy mondhat ilyet a kisasszony, hiszen nem vak!
- Nono! - nevetett ideges kis kacajjal. - Hátha én is csak tapogatok! Nem lehet azt tudni! Nem ám! Furcsa az élet, bácsika. Nem olyan egyszerű: átmenni csak...
- Óó - ógott-mógott az öreg - micsoda beszéd! Hiszen fiatal és lát! Mit akar még?
S odaát a másik oldalon megálltak.
- Köszönöm, kisasszonykám, az Isten fizesse meg. Látni: az a fődolog. Én is láttam, míg ki nem lőtték a szemem. Azám! Hát Isten fizesse meg. Áldott jó maga! Érzem a kezéről: áldott jó. Vezessen még a falig.
S kezetcsókolt neki.
A lány visszakapta a kezét, kicibálta a retikülje zárát s egy ötpengőst nyomott az öreg markába.
- Ezen - mondta fulladtan - igyék valahol. Egy kis bort kap érte. Legyen jó napja máma! Máma legyen bőség körülötte!
Hátat fordított neki s remegő cimpákkal indult át a férfihez a torlódó autók között. Remegett a szájaszéle s minden különösebb ok nélkül jó lett volna felkiáltani. Mintha kis madarak begyét érezte volna a torkához nyomódni, olyat érzett, míg igyekezett át az úton.
- Vigyázzon! - kiáltott rá egy soffőr. Úgy megy, mint az alvajáró!
Akkor balra tőle, fent még a kávéház előtt zaj támadt, hirtelen csődület, kiabálás.
- A pénztárcámat! Elvitte a pénztárcámat! Tolvaj! Fogják meg
Fölneszelt. Mi az?
Fiatal, kicsit züllött külsejű ember vágtatott végig lélekszakadva a kocsiúton a lány felé. Kétségbeesetten futott, az arcán vad és hülye rémület; a kezében szorongatott valamit, majd messze eldobta magától.
- Eléje! - kiabálták a mögötte futók, akik kergették. - Eléje! Gáncsolják el! Fogják meg! Tolvaj!
A lány megállt az út közepén. Az emberek nem is igen tudták, miről van szó, ő sem igen értette, csak a rohanó alakot látta. Szinte bambán állt pillanatokig, lenyügözte a vad hajsza, aztán egyszerre megértette s várta, mint egy mutatványt, mi lesz mint egy cirkuszi produkciót, hogy hogyan vágja ki magát a férfi a bajból.
Már egészen közel ért hozzá a lihegését hallotta, a talpa csattogását a kövezeten, amint fut a férfi feléje. Csak leste izgatottan, borzongva a gerincén. A futó rászegte merev tekintetét, a nyál csorgott a szájából, a verejték patakzott róla s tőle három lépésre megszólalt elfulladt, megrémült hangon, trappolva kétségbeesetten:
- Kisasszony, kérem, ne bántson!
S akkor, azokra a könyörgő szavakra elfogta a vak gyűlölet. Egyszerre összerándult. Az előbb még semmise volt s most egyszerre halálosan gyűlölte ezt a magából kikelt arcot. A gyilkos, vad, állati gyűlölettel. Összesúnyta a szemét, félre állott s mikor elrohant mellette a férfi, lába közé lökte hirtelen az ernyőjét. Az nagyot ordított, elbukott, arccal hosszút csúszott a kövezeten, hallott a koponya koppanása s elindult az orrából vastagon a vér.
- Megvan! - üvöltöttek az emberek. - Elesett! A kisasszony elgáncsolta!
Odatolongtak, egyszerre tömeg támadt körülöttük; a szőke fiú is átszaladt borzadozva.
- Irént - kiabált. - Irén!
Áttörte magát a tömegen.
A lány ott állt az elesett ember mellett lihegve, lángoló arccal, égő szemekkel, összeszorított szájjal, kifeszülve.
- Mit csinált? - rontott neki a fiú. - Mit csinált, maga szörny?
A lány ránézett s féktelen gyűlölettel rúgott bele a fekvő, ernyedt emberbe.
Aztán hozzá fordult.
- Takarodjék! - lihegte fulladtan. - Takarodjék előlem!
Összeszorította a fogát, hátat fordított a fiúnak, áttörte magát a tömegen s acsarkodó, horgas léptekkel vágott át a téren a híd felé, mint egy vért szagolt, sovány nagy nőstényfarkas.
