Az asszony az asztalnál ült, kenyeret aprított a levesébe apró mozdulatokkal, de nem nézett a tányérra, kifelé nézett. Két szemében meglátszott az ablak, azon túl a falu s amögött az erdő, mint egy nagy csöppben. Olyan volt a két szeme, mint két kis akvárium. Szegény asszony volt, huszonnyolc éves és özvegy, napszámot járt, mosott, elszegődött nagytakarításokra, miegymásra, minden dolgot megfogott, nem féltette a két kezét, az életét se, semmit. Egyszerű és csöndes kis özvegyi élete volt, még csak nem is vigasságtalan, hisz az ember magában hordja az örömöket s akármint van is, felszállnak belőle, mint a vízből a buborékok. Felszállnak, útjukban fénylenek s ha fölérnek, elpattannak, mint a buborékok szoktak. Istenem, nem több ez, minek is. Lám, a fájdalmak hosszan tartóak és súlyosak s hogy fájnak s milyen nehezen viseli őket az ember, mégis a kis felszálló örömek lassan kivégzik őket s az ember nem is emlékszik rájuk. Az egyszerű özvegyasszony ahogy itt ült, nem is emlékezett a halál sírására, a fekete kendőjére, temetésre, miegymásra; elmúlnak a szomorú dolgok rendre, mint a pára s lehet, hogy még a halál is szép, mint ahogy szép egy dolgozó férfi s ha most ki-kimegy a temetőbe s látja az ura sírját, mondja: amen, jó a halottnak, de jó az élőnek is, a halottnak a nyugalom, az élőnek a nap öröme; kinek-kinek a része szerint s embernek lenni mindenképpen jó.
- Köményes leves kenyérrel – mondta a fiának, aki nyolcéves volt s csöndesen majszolt, éppen úgy, mint a kis kutya, kicsit gyámoltalanul, csorgatva és ejtegetve a falatot.
- Köményes leves, kisfiam, Péter, finom kenyérkével. Az.
A patikasúrolás árából volt a levesben negyvenhat fillér s kenyérben mintegy hat fillérnyi érték, esetleg talán eggyel több. Tegnap súrolt ott, mosolyogva nekidúlt s az étel olyan volt most, mint a saját élete körfogásának egy állomása. Önmagából él az ember s az Isten kenyeréből, amely láthatatlan, mert a mezőkön nő a búzaszembe föl, int az íz és elárasztja az emberek asztalát, átnő mindent, mint a gomba szála s átsokasítja áldással, amihez hozzáér az ember. Igen, jó az Isten is az emberhez, láthatatlanul jó, hallást adott nézést, ízlelést, tapintást, a jó szagok érzését, hangot, éneket és erőt s oly egyszerű lehet az ember ezzel az öt érzékével, oly boldog és oly tiszta. Felsúrolja a patikusék lakását s lám, köményes leves és kenyér kerül s ha valami gondolata van, szépen elmondja. Kisfiam, Péter, vagy: október van. Igen.
Október volt, október tizenhetedike, Szent Hedvig napja éppen, korán ősz, didergetős és éles szelekkel suhintó, az ég takarította be a termést a felhők alá, nagy szekerek szaladtak végig a firmamentumon irtó ostorkongások között, de ezek nem hallatszottak idáig, csak a marhák az istállókban s az utakon hallották meg a suhintásokat s belenyúltak az igába lapos izmokkal,mint a bárd, vagy föltették a jászolra a fejüket s szomorkodtak. Vágott az őszi ostor odafent, takarodtak az égiek sietve, mert kell az angyalok lába alá a pelyva télire és a kalács válogatott szemből, mire leszárnyal pici szárnyán megint földre a Gyermek a szögekért, amelyekkel által szögelik. Az asszony meg ott ült az asztalnál és a szeme tükrében elvágtattak az égi szekerek, apró szembogáron parányi égi mozgalom s azt gondolta: ma délután rőzsét megy szedni az erdőre, mert éppen semmi dolga sincs más és mert jön a tél. Máskor ilyenkor az ember fogta a fejszét s ment botolni a fákat, vagy állt be az árokigazítók közé kapával, ásóval s egyengette községi fizetésre a novemberi vizek útját lefelé a nádasoknak, hanem esztendők óta letette már végleg a szerszámokat s nyugoszik Isten szent nevében a temetői nagykereszttől lefelé balra az útkezdettől éppen a harmadik domb alatt. Amen. Most hát ő rőzsét megy szedni az erdőbe, ámbátor tilos, de a szegény nép mindig az erdő tilosából gyűjtötte meg a téli melegét s ez már meg nem másul, míg erdő és szegénység lesz a világon Az pedig mind a kettő örök, hacsak végképp meg nem romlik vagy meg nem javul az ember. De ezt nem lehet várni egyiket sem.
Így gondolkozott s mindössze attól tartott, hogy megfogja a kerülő. Egy óra volt délután, éppen ott ment el az ablak alatt az erdőőr a nagy, szikár teremtével, az éles arcával, a kemény szemeivel és a hallgatag szájával, amelyből alig esik szó. A kalapján kergette a kunkoros tollat a szél s bal könyökével elnyomta kicsit hátra magától a duplacsövű puskát, ahogy szép, nyugodt léptekkel ballagott végig az utcán az erdő felé. A Beszen Mihály. Az arcán két forradás van, ezt harmadéve orvvadászoktól kapta január tizenkettedikén, olvadáskor, mikor őzre mentek a vén rabusicok s kerülőt fogtak. Akkor, igen. No jó. Ez most kimegyen, kiér, a fiataloson átvág, nekimegy a hegynek s be a szálfásba, már ismeri a szokását. Ő meg egy órát vár itthon, aztán nekioson a tölgyesnek, ott már töredeznek a tavaly száradt gallyak, megrakodik kötélre s megkezdi a téli rőzsegyűjtést. Leteszi a fiatalos szélén, este belopja, felgyűjti, vacsorát főz s holnap újra kezdi. Így megyen ez. S az Isten majd megsegíti. Mért ne segítené.
- Péter – mondta a fiának –, készülődj gyerekem, rőzsézni megyünk a délutánban. Keress csak kötelet.
A gyerek már tudta tavalyról, de azért megkérdezte:
- S az oskola?
- Ejnye csak – így az asszony – maradjon egy napon oskola is, nem árthat neked se kicsinység velem csippentni néhány gallyat a szegénység tilosából.
Hát kimentek. A lábuk alatt huppant a hideg homok, s mivel szörnyű sima volt, mint a porcukor, két lábujjuk között felfuvant pesszenve, mint a kása gőze, mert meztélláb igyekeztek s csiklandta a bőrüket helyesen.
- Meszet oltottak szélországban – mondta az asszony, mert nagy porfátyolt hajtott a szél, mintha meszet eresztenének valahol. – Az a légy esett a mészbe, mert a szél igen garázda s hajtja a légynépet döglőbe szörnyen.
Szedték a lábukat s a gyerek cseppenve vitte a kötelet, vége lógott.
- S a Beszen Mihály? – kérdezte. – Nehéz ember s súlyos szemjárása vagyon. Esetleg megcsíp bennünket s oda a kötény, meg a sapka.
Mert tudta már a mórest, hogy a tilosban veszendő a holmi s bírónál bizonyít az emberre, mint az eleven szemtanú, tán még nehezebben.
- Eredj mán – mondta az anyja –, Beszen Mihály túl megyek tőlünk, tudom a járását. Szegény ember abból él, hogy ösmeri a mások léptét s vigyáz.
Mendegéltek s a porban nyoma maradt a lábuknak, mintha kalácsot szakajtottak volna a porból s mentek a nyomok halk kis pöffenésével az erdő felé. Ám a szél se volt rest, nem nézhette a kis horpadt medreket az úton, nekihasalt pattogva s benyalta őket laposra. Hogy ezek az emberek mindig rendetlenséget csinálnak! No, majd itt lesz a december s rátok táncolok hószőnyegen s kivágom a szemeteket gyémánttal, hogy sírtok még bele.
Már au erdőben csikorogtak a fák s ejtegették a gallyakat, mint a varjú a tollát. Csak potyogtatták őket rendre, ahogy hajtotta őket a szél nagy felfuvalkodottan, hanem a gyökerek nevettek lent a földben: ez is valami? S a bajszik szála se mozdult, pedig fönt keserves volt a világ, a Hedvig szent ráparancsolta a fákra az aszkézist s azok ugyancsak furcsán festettek egyre kopaszuló bűnbánatban a nyári sok szerelem, bőség és lakoma miatt, melyből fülig kijutott neki. Bezzeg most csak a kérgek barna csuhája csikorgott rajtuk s olyanok voltak, mint a barátok meditare homo et arbores!
Az asszony átsegítette a gyereket az árkon s lerakta a rőzsések babonáját; két ágat keresztben a szélső fa alá, oltalmazójául a szegényi biztonságnak; kettőt is rakott, eget magának, egyet a gyereknek s majd ha visszajön, kioltogatja őket.
Behatoltak csöndesen az erdőbe s nézték, ha tán nyulacska aludnék jóllakottan a bokrok alatt s lehetne a füle közé suhintani valami alkalmas ággal, pecsenyére valót marasztalónak. Ó, nem vétekből, távol álljon, a nyulacska mindenkié, mint az évszakok s már kinek fáj személy szerint, ha egy nyulacskával kevesebb méri szent Hedvig napján hosszú imával a határt? Senkinek ugye, a káptalannak bőven marad még, hanem nyulacska csak nem volt s így hajuldozni kezdtek a rőzse után, karba szedve s mendegéltek, mint akik vetnek vagy ültetnek s minduntalan térdet hajtanak szükséges alázattal. Mert földbe tegyél valamit, vagy vegyél el tőle, le kell térdelned előtte, mivel alattad terül és mivel urad, ez gy rendeltetett.
Hát szedegették a rőzsét s még a cinkék közüle egy-kettő itt kapirgált a fakérgek hasadékain, körülöttük bogarat keresve, pedig azokat verte már döglődni a szél s cincegtek is a kismadarak, hanem nemigen hallották, mert dolgoztak serényen és az asszony dúdolgatott:
A szegény asszonyok hajuldoznak,
Rőzsét télire kapargatnak.
A szegény asszonyok hajuldoznak,
rőzsét télire kapargatnak.
Szedegette szépen az ágakat, megütögette egymáshoz őket,hogy a hangya és a pók lehulljon, mert a hangya kikezdi a kenyeret s a pók csak gazdag embernek szerencse, a szegénynek takarítani kell utána. Lerakták távolabb a köteleket s odahordták karban a rőzsét.
- Ha most Beszen Mihály megjelen -mondta a gyerek okos szóval –, menten szórhatjuk el s iramolhatunk neki az erdőnek. Mert puskát tán csak nem süt utánunk.
Isten tudja, milyen az erdő, mikkel van tele még így szent Hedvig napján is, mikor pedig már jócskán csuhában járnak a fák s legfőbb, ha sunyítanak az emberre, az asszony csak énekelt, mint aki majorszélén játszva farkasokat hív.
De sok özvegyasszony hajuldozik,
Dereka mindnek nyiladozik.
De sok özvegyasszony hajuldozik,
Dereka mindnek nyiladozik.
- Tán csöndben lennénk, édesanyám – mondta a gyerek. – Beszen Mihály neszt fog s itt nyom bennünk, mielőtt futhatnánk!
De csak énekelt az özvegyasszony:
Sok özvegyasszony hajuldozik,
Nyoszolyáján por magasodik.
A sok özvegyasszony hajuldozik,
Nyoszolyáján por magasodik.
- Tyhű – azt mondják a fák – micsoda nóta ez, fene hallott ilyet! De rucsákat énekel ez az özvegyasszony itt a gyereke előtt, míg gyűjti a rőzsét magának! Bolond nóta ez, biztosan asszonyok találták ki, mert nem is egészen lehet megérteni. Halljuk csak!
-Vigyázzon édesanyám – szepeg a gyerek –, vigyázzon az énekkel!
Nem vigyáz.
Kérgetik szépen a fülesbagolyt,
Fúná le a nyoszolyáról a port.
Kérgetik szépen a fülesbagolyt,
Fúná le a nyoszolyáról a port.
Hát aztán?
A bagoly mondja: tenném szívesen,
De épp most várom a hitvesem:
A bagoly mondja: tenném szívesen,
De épp most várom a hitvesem.
- Halkan csak, édesanyám – eseng a gyerek –, valaki jön erre, hallom!
Hanem hiába. Csak énekel:
Kérgetik akkor a futós nyulat,
de az megijed és elszalad.
Kérgetik akkor a futós nyilat,
de az megijed és elszalad.
Hát halljátok? A nyúl se. Se a bagoly. Hát akkor ki?
Egy legény arra jön, azt kérgetik.
Szegény, az is megfutamodik.
Egy legény arra jön, azt kérgetik,
szegény, az is megfutamodik.
- Baj leszen édesanyám a dallásból, meglátja – szipog a gyerek. – A kalapom legalább hagytak volna otthon! Valami lépés neszez mind közelebb. Ki tudja, tán Beszen Mihály fordult errefelé az énekszóra!
Hanem az özvegyasszony nótáját be kell fejezni illőképp:
Se bagoly: se a nyúl: se a legény,
Varjú ül épp a háztetején.
Gyere le varjúkám, hozom a bort,
Fúdd le te nyoszolyámról a port.
- Néz valaki, édesanyám a sürjésből ide!
- Mondom, tán apád leszen, lelkem. Apád leszen tán. Szegény özvegyre szerető lelkek vigyáznak s Isten kisujján függ pókszálon az özvegyasszonyok sorsa.
- De ám magas ember, mert a szeme csaknem a bokor hegyét éri és édesapám csak édesanyámnyi volt éppen.
- Igaz, de a lélek olyan magas, amilyennek éppen akarja. Befér a gyűszűbe is, vagy a feje kileng a kútból.
- S a rőzsézők gyakorta látnak lelkeket?
- Az erdőben lelkek állnak minden bokor mögött.
- De csak félek én, akár félek, akár más.
- Ne félj, csak szedjed a rőzsét szaporán.
Szedték. Hajoldoztak. A két szem meg nézett rájuk a sürjés széléről a bokor mögül, tán ki is léphetett volna, de úgy látszik, nem akarta. Tán lélek volt valóban?
- S ha tán rabló az ott a bokor mögött?
- A szegénység biztonságos járás. Azt nem rabolják: ingyen kapják az emberek.
- S ha tán Beszen Mihály leszen mégis?
A két szem csak nézett.
- Ha tán Beszen Mihály?
- Most rögtön hallgass el! Beszen Mihály a hegyen túl jár s rókát keres.
- De forduljunk csak s iramodjunk. A kalapom s a köténye megmarad.
- Hallgass csak!
Hallgattak és szedték a rőzsét csendesen. S rakták kötélre.
- Ni csak – mondta egyszerre a gyerek –, eltűnt a szem a bokor mögül s valaki caplat a sürjésbe befelé! Léptét hallom.
Az asszony mosolygott.
- Nem volt ott senki. Gyere, nézzük meg, fiam.
S valóban, nem állt senki a bokor mögött. Csak két erős lábnyom mélyedt az aszú fűben.
- Látod-e, lélek se jár itt.
- De itt a két lábnyoma Beszennek!
Mosolygott az asszony.
- Tavalyi az még. Tavalyi nyom.
*
Este kenyérre dagasztott, megrakta a tüzet a délután hozott rőzséből, vizet melegített s megmosdatta a fiát. A lábát mosta meg s ahogy a víz csurgott az olyan volt, mint az ének. A szél elült, éjre válván, csak néha-néha huppant az ablaknak, mintha pogácsákat dobolna. A tűzhelyen égett a rőzse, jó meleget lehelt s bevilágította a konyhát, hogy szinte pengeni kezdett tőle a rég nem használt balta a sarokban. Az ura baltája. Lefektette a gyereket és dúdolt neki a rőzsefénynél, míg el nem aludt. Akkor ült csak ott s szemében meglátszott a láng. Még egyre dúdolta az altatót s éppen új rőzsét akart tenni a tűzre, mikor hallotta, hogy az éjszakában léptek jönnek az ajtó felé. Felállt, lángra tette az erdei ágat, megigazította a haját és ajtót nyitott nekik.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 4. szám 1933. április
