A vizek harsogva csapódtak össze, a taték felhőkig vert, de az emberpusztulás hangja bírta erővel még a víz dübörgését is; a fuldoklók utolsó jajkiáltása feketére festette a tenger haragjának csattogó, sárgavörös zenéjét. Fáraó népe pusztult ott, és a zsidók menekülő seregének leghátsóbb csoportját, a Benjaminitákat, majdnem visszanyelte a vad egyensúlykereséssel lehiggató víz utolsó hullámóriása. A menekülők futva kapaszkodtak fel Arábia sárga homokbuckáira, az üldözőket még egyszer megringatta a halál sós bölcsője, a tengervíz, azután elhallgatta őket. Egy, csak egyetlenegy tudott közülük kikaptatni az ázsiai partra: az Amenhotep törzséből való fiatal Néfer. Lova lihegett, prüszkölt, nehéz fegyverzet csörömpölt, de ő maga nem fordult le a nyeregből, rövid, egyenes kardját vadul csóválta a feje felett, úgy vágtatott utána a Benjaminitáknak. S amikor odaért közéjük, a gyalog szaladók közé: véres, vad dühvel csapott rá egy sötét tekintetű, kétségbeesett arcú, fiatal zsidónak a fekete fejére. Az összeomló test láttára visszatorpant a lova, és néfer, erősen belekapva a kantárba, hátranézett. Akkorra már lehiggadt a víz, s az egyiptomi partról - kőhajításnyi széles volt csak ott a tenger, mert az Úr is szereti a könnyű munkát - bárkák indultak el, sietős lubickolással, összeszedni a fel-felvetődő hullákat. Az egyik átment a túlsó partig, felvette Néfert, s visszavitte Egyiptus földjére.
Egyetlen zsidó halt meg, a Benjamin törzséből való Akkadók, egyetlen egyiptomi menekült meg: Néfer, az Amenhotepeknek ama törzséből való, amelynek a farkasfogú Szebek az istensége...
I.
Keleméry György egészen őri módon gazdálkodott le, és minden szenzációt, minden színfalhasogatást előkelő ízléssel kerülve, tűnt el a birtokáról és a vármegyéből.Valószínűen valahol a Riviérán végzett, mert az új földesúr, aki megvette a birtokát, gondoskodott arról, hogy ne kerüljön inden pénz a hitelezők kezére, hanem magának Kelemérynek is jusson még egypár ezres. Amivel ha nem is nyerte meg a megyénkbeli dzsentri rokon érzését, annyit mégis elért, hogy nem nézték sanda szemmel, amikor beletelepedik az akarattyai udvarházba, aminek az ablakai a híres, és egész a zalai partokra átlátszó, nagy fa alól odanéztek a Balaton ezerszavú tükrére. Még azt sem vették tőle zokon, hogy kastélyra építteti a régi, földszintes E betűt, emellett húzatva a falak fölé. Szóval: nem volt egészen rossz ennek az idegennek a megyébe való bevonulása, de a társaságba azért mégiscsak lassan keveredett bele, annál is inkább, mert ő maga sem igen kereste az ismerkedést. Kétségtelenül arisztokrata volt, rassz-ember, bár a neve nem erre vallott: Menonidesz Gergelynek hívták.
Vadászaton, megyebálon, gazdasági gyűléseken mégiscsak belekeveredett lassankint a társaságba, ahol csakhamar megtalálták az igazi nevét is: elnevezték "a görög"-nek, és nemsokára tegezni is kezdték. A nagy, szoborszép termetű, erőeleganciájú és felsőbbségesen higgadt modorú ember szelíd mosolygással nyugodott bele ebbe az elnevezésbe. Egyáltalán, mindig mosolygott, ha kicsiny, nem sűrű, fekete bajusza alatt mozdulatlan volt is a szája, az acélszürke szemének nyugodt tekintete akkor is mosolygott, csendesen, békességesen, érezve a testének és lelkének elpusztíthatatlan erejét.
Egyszer meghívta a férfitársaságot vadászni. Akarattyára, és attól fogva nyílt lett a háza, a téli esték a nagy, lovagteremhez hasonló ebédlőben, a nyári éjszakák pedig künn, a Balatonra néző verandán sokszor láttak vendéget, de mindig csak férfitársaságot, mert Gergely agglegény volt - már amennyiben negyvenéves embert agglegénynek lehet nevezni -, sőt, nőgyűlölő is valamelyest. Nem is nőgyűlölő, csak olyan asszonylenéző, mint minden ember, akinek a fajtája azokról az égtájakról való, ahol nagy erejű a Nap. Mert a minne és a feminizmus vértelensége egy dolog a köddel, az asszonyt igazi értéke szerint csak a kelet meg a Dél férfia méri.
A leghamarabb Szalóky Dénessel fordult egészen bizalmasra az új földesúr ismeretsége. Dénes is olyan jó hallgató, vagy csendesen beszélgető ember volt, mint a görög. Így azután sokszor ültek együtt nyári estéken, amikor a holdvilág ezüst kapoccsal markolta hozzá Füredet Siófokhoz, künn a verandán, lámpavilág nélkül, balatoni bor mellett, amely nem sápadt, mint a magyarádi olaj, nem is sárga, mint a somlai topáz, hanem olyan színű, mint a hervadt falevél. Dénes egy ilyen csöndes estén megkérdezte Gergelytől:
- Micsoda amulétet hordasz ott az óraláncodon?
Gergely hozzányúlt a mellénye egyik zsebétől a másikig érő óraláncának fityegőjéhez, elkezdett vele a körmén dobogtatni, aztán azt mondta:
