Cholnoky Viktor: Amenhotep törzse

A vizek harsogva csapódtak össze, a taték felhőkig vert, de az emberpusztulás hangja bírta erővel még a víz dübörgését is; a fuldoklók utolsó jajkiáltása feketére festette a tenger haragjának csattogó, sárgavörös zenéjét. Fáraó népe pusztult ott, és a zsidók menekülő seregének leghátsóbb csoportját, a Benjaminitákat, majdnem  visszanyelte a vad egyensúlykereséssel lehiggató víz utolsó hullámóriása. A menekülők futva kapaszkodtak fel Arábia sárga homokbuckáira, az üldözőket még egyszer megringatta a halál sós bölcsője, a tengervíz, azután elhallgatta őket. Egy, csak egyetlenegy tudott közülük kikaptatni az ázsiai partra: az Amenhotep törzséből való fiatal Néfer. Lova lihegett, prüszkölt, nehéz fegyverzet csörömpölt, de ő maga nem fordult le a nyeregből, rövid, egyenes kardját vadul csóválta a feje felett, úgy vágtatott utána a Benjaminitáknak. S amikor odaért közéjük, a gyalog szaladók közé: véres, vad dühvel csapott rá egy sötét tekintetű, kétségbeesett arcú, fiatal zsidónak a fekete fejére. Az összeomló test láttára visszatorpant a lova, és néfer, erősen belekapva a kantárba, hátranézett. Akkorra már lehiggadt a víz, s az egyiptomi partról - kőhajításnyi széles volt csak ott a tenger, mert az Úr is szereti a könnyű munkát - bárkák indultak el, sietős lubickolással, összeszedni a fel-felvetődő hullákat. Az egyik átment a túlsó partig, felvette Néfert, s visszavitte Egyiptus földjére.

Egyetlen zsidó halt meg, a Benjamin törzséből való Akkadók, egyetlen egyiptomi menekült meg: Néfer, az Amenhotepeknek ama törzséből való, amelynek a farkasfogú Szebek az istensége...

I.

Keleméry György egészen őri módon gazdálkodott le, és minden szenzációt, minden színfalhasogatást előkelő ízléssel kerülve, tűnt el a birtokáról és a vármegyéből.Valószínűen valahol a Riviérán végzett, mert az új földesúr, aki megvette a birtokát, gondoskodott arról, hogy ne kerüljön inden pénz a hitelezők kezére, hanem magának Kelemérynek is jusson még egypár ezres. Amivel ha nem is nyerte meg a megyénkbeli dzsentri rokon érzését, annyit mégis elért, hogy nem nézték sanda szemmel, amikor beletelepedik az akarattyai udvarházba, aminek az ablakai a híres, és egész a zalai partokra átlátszó, nagy fa alól odanéztek a Balaton ezerszavú tükrére. Még azt sem vették tőle zokon, hogy kastélyra építteti a régi, földszintes E betűt, emellett húzatva a falak fölé. Szóval: nem volt egészen rossz ennek az idegennek a megyébe való bevonulása, de a társaságba azért mégiscsak lassan keveredett bele, annál is inkább, mert ő maga sem igen kereste az ismerkedést. Kétségtelenül arisztokrata volt, rassz-ember, bár a neve nem erre vallott: Menonidesz Gergelynek hívták.

Vadászaton, megyebálon, gazdasági gyűléseken mégiscsak belekeveredett lassankint a társaságba, ahol csakhamar megtalálták az igazi nevét is: elnevezték "a görög"-nek, és nemsokára tegezni is kezdték. A nagy, szoborszép termetű, erőeleganciájú és felsőbbségesen higgadt modorú ember szelíd mosolygással nyugodott bele ebbe az elnevezésbe. Egyáltalán, mindig mosolygott, ha kicsiny, nem sűrű, fekete bajusza alatt mozdulatlan volt is a szája, az acélszürke szemének nyugodt tekintete akkor is mosolygott, csendesen, békességesen, érezve a testének és lelkének elpusztíthatatlan erejét.

Egyszer meghívta a férfitársaságot vadászni. Akarattyára, és attól fogva nyílt lett a háza, a téli esték a nagy, lovagteremhez hasonló ebédlőben, a nyári éjszakák pedig künn, a Balatonra néző verandán sokszor láttak vendéget, de mindig csak férfitársaságot, mert Gergely agglegény volt - már amennyiben negyvenéves embert agglegénynek lehet nevezni -, sőt, nőgyűlölő is valamelyest. Nem is nőgyűlölő, csak olyan asszonylenéző, mint minden ember, akinek a fajtája azokról az égtájakról való, ahol nagy erejű a Nap. Mert a minne és a feminizmus vértelensége egy dolog a köddel, az asszonyt igazi értéke szerint csak a kelet meg a Dél férfia méri.

A leghamarabb Szalóky Dénessel fordult egészen bizalmasra az új földesúr ismeretsége. Dénes is olyan jó hallgató, vagy csendesen beszélgető ember volt, mint a görög. Így azután sokszor ültek együtt nyári estéken, amikor a holdvilág ezüst kapoccsal markolta hozzá Füredet Siófokhoz, künn a verandán, lámpavilág nélkül, balatoni bor mellett, amely nem sápadt, mint a magyarádi olaj, nem is sárga, mint a somlai topáz, hanem olyan színű, mint a hervadt falevél. Dénes egy ilyen csöndes estén megkérdezte Gergelytől:

- Micsoda amulétet hordasz ott az óraláncodon?

Gergely hozzányúlt a mellénye egyik zsebétől a másikig érő óraláncának fityegőjéhez, elkezdett vele a körmén dobogtatni, aztán azt mondta:

- Azt hiszem, igazán amulét. Régi história, az apám szokta róla mondani, hogy van vagy háromezer esztendős, de én ezt nem egészen hiszem el.Ámbár, a háta bogarat mutat, kétségtelenül az egyiptomiak szent skarabeuszát, a mellső részén meg hieroglifák vannak. El is tudok közülük hármat olvasni. Az apám Etonban taníttatott, s ott passzióból hallgattam Howardtól az egyiptológiát is. Nézd csak - és Gergely a galambtojás formájú, síkosra kopott, belül üres, ezüstből készült holmit belefordította a holdsugárba -, ez a kis nyeles karika itt, a nyelén, a két keresztvonással annyit jelent, hogy nófer, magyarul: jó. Emez a hármas jel, meg a hullámvonal, alatta a krokodil formája, az alatt a nyitott száj azt jelenti: néfer: lant. Középen pedig ez a nem is féllábú, hanem egylábú, farkasfejű isten, kezében a magasra emelt Nílus-kulccsal: Szebek. Híres régi egyiptomi törzsnek, az Amenhotepeknek a családi istensége.

- Úgy látszik, hogy te alaposan ismered Egyiptomot - mondta Dénes.

- Nem - felelte a görög -, legalábbis nem annyira, mint amennyire szeretném. Hanem, ez a dolog mindig nagyon érdekelt, mert azt hiszem, hogy valami összefüggésben vagyok vele.Lásd, a nevem görög, a vallásom is ortodox, az öregapám meg éppen Ypsilantival meg Mavrokordatóval verekedett együtt a görög szabadságért. Akkor vetődtünk mi is Magyarországra, amikor Ypsilantit a császár engedte bemenekülni Erdélybe, hogy azután, a szent szövetség nevében, ott lefülelje, és becsukassa Munkács várába. Az öregapám, mondom, egészen görög volt, de az apám a Bánátban már elszerbesedett, én meg az iskoláimon egészen magyarrá váltam, meg talán egy kicsit angollá. Olyan félangolos magyar vagyok, tudod - mondta mosolyogva. - Hanem azért azt hiszem, hogy az igazi fajtám szerint sem görög, sem szerb, sem magyar, sem angol nem vagyok, hanem kopt. Valahonnan Afrikából vetődhettünk át Európa legszaggatottabb nyúlványára, a platánlevél öt ujját mímelő, görög félszigetre.

- Azt gondolod, hogy kopt vagy, az egyiptomiak utóda? - kérdezte Dénes.

- Azt. És akár hiszed, akár nem, ebben a gondolatomban valami babonás feltevés is megerősít. Nézd ezt a játékszert - és Gergely megint megcsörgette a körmén az ezüst skarabeuszt -, ez nekem mindig szerencsét hozott. Mert én szerencsés ember vagyok, barátom, annyira szerencsés, hogy amíg ez a kopott ezüstdarab itt fityeg a mellemen, még attól sem félek, hogy megmondjam, hogy szerencsés vagyok. A termésem ontja a gabonát, mintha csakugyan a hetven szemet termő egyiptomi búza volna, a boromért verekednek a szomszédos vidék kocsmárosai, a szénám rendjén, magam pedig - és Gergely itt, széttárva két izmos karját, kifeszítette az atlétamellét - testben, lélekben vasból vagyok. Éppúgy szeretek vadászni, mint olvasni, éppúgy megértelek és szeretlek benneteket, mint ahogyan megértem és szeretem Lesueur édes korrektségétől Beardsley vonaglásáig mind a piktorokat, Bellinitől Charpentierig mind a muzsikusokat. Mert minden embert meg kell érteni, és minden embert szeretni kell... Ez a boldogság titka, és azt hiszem, ez az ösztönöm a dokumentuma annak, hogy háromezer esztendőt hordok beraktározva az idegeimben.

Későn volt már; Dénes fölkelt, és a kabátját gombolva mondta Menonidesznek:

- Csodálom, hogy nem  házasodol meg. Miért nem?

- Há-ah! - ez a rövid nevetés valami különös torokhangon tört fel a Gergely szájából. Aztán elkomolyodott, úgy folytatta: - Elhiszed, hogy valami fajiszony tart engem vissza a ti asszonyaitoktól? Érzem, hogy velem mind meddő maradna. Mondjuk - tette hozzá féltréfával -, hogy Szebek isten engemet szánt a magam népéből a legutolsónak.

 II.

Klein Benjámin a bricskájával behajtott az akarattyai kastély udvarára, de künn a dűlőúton még két szekér várt rá, megrakva hordóval, mert el volt tökélve, hogy nemcsak, törik-szakad, megveszi, hanem mindjárt viszi is magával a Gergely úr borát. Klein a nádudvari kocsmáros volt, és mikor jöttét jelentették Menonidesznek, az bámulva ment le az udvarra.

- Mit akar maga az én borommal, Béni? Hiszen egész Nádudvar nem iszik meg öt esztendő alatt, mit mondok,t íz esztendő alatt annyi bort, mint amennyi most nálam eladó. Pálinkáznak azok az atyafiak, borra nincs pénzök.

- Ne törődjék azzal a nagyságos úr - felelte Benjámin, sötét szemével a bozontos szemöldöke alól nézve fel Gergelyre. - Hátha vannak nekem jobb vendégeim is, mint a parasztok! Ha kifizetem, adja ide azt a bort, az én pénzem is csak olyan pénz, mint a veszprémi Rothauseré.

Kovarczos, az ispán, ott állt a gazdája mellett, és ő felelt a kocsmárosnak:

- Márpedig ebből a borból nem eszel, szomszéd. Majd a fenébe is: hogy aki bujkáló ember van itt a Balaton körül, az mind ide gyülekezzék a csárdádba, a szomszédságunkba, a nyakunkra? Mert, tetszik tudni - fordult a gazdájához -, a parasztnak csak pálinkára telik, de a zsivány, az mindenhol megérzi a jó bor szagát, és pénze is van hozzá. Ugye így van, Béni szomszéd?

A zsidó mogorván rántott egyet a vállán, s kurtán felelte:

- Nem beszélek én a lábbal, mikor a fejjel is beszélhetek!

Az ispán, aki talán kapatos is volt egy kicsit, éktelen haragra gyulladt ennek a hallatára.

- Hogy a szél az akasztófa dombján verje össze a bokádat, te lókötők öregapja, te! Úgy álljon meg a szemed, mint a sült gardáé, te leghíresebb kapcabetyár, te, ha innen csak egy messzely bort is kiviszel!

A kocsmáros felelni akart, de nem volt rá ideje. A pipát kellett neki visszaütni Kovarczos agyara közé, mert az ispán felemelt bottal ment neki. Csúnya dulakodás támadt, keserű tülekedés, amiből kiérzett, hogy régibb harag is van mögötte, nemcsak ez a mai ungorkodás. Gergely eleinte nem is minden megelégedettség nélkül nézte, hogy az ispán egypár jó pofont kap, de nagy nyugalmával, szinte humorával lépett oda hozzájuk: hogy fogja ő most ezt a két embert jobbra-balra pöndöríteni! Már ott is állt közöttük, szét is tolta őket, amikor a zsidó felemelt ökle még egyszer alásújtott a levegőből, s erőszakos csapással keveredett bele a Menonidesz óraláncába. A lánc leszakadt, a földre hullt mindenestől, Gergely pedig, a mindig mosolygós képű, holthalaványra vált. Irtózatos rohammal ment neki Benjáminnak, s a földre dobbanó lába nagyot csikordult a homokban. A görög tudta... tudta... érezte, hogy most a skarabeuszt gázolja szét... a saját sarkával - és elborította szemét a vér...

Az összeszaladó cselédség szedte ki a kezéből Benjámint, aki sántítva, a fogát csikorgatva ment a kapu felé,s ott megállva, visszafordult, felemelte az öklét a levegőbe, és megrázta úgy, hogy csoda, hogy attól a rázástól magától nem dőltek össze a kastély falai.

De Gergely nem látta a néma fenyegetést, a szeme a földön járt, a skarabeuszt kereste. Megtalálta csúnyán összegázolva. A belül üres ezüst amulét szétlapult, eltorzult, ott, ahol Szebek isten emelte felfelé a Nílus kulcsát, fűrészszélű repedés támadt rajta.

- Valami nagy baj lesz, Kovarczos - mondta Gergely rekedt,mély torokhangon, és sietett föl a kastélyba.

 III.

Menonidesz megint együtt ült Dénessel a verandán. Hallgatott ez a két jó hallgató, alulról a Balaton hullámverése olyan muzsikával szállt fel hozzájuk, mint valami lénia szélesre osztott, vontatott üteme. Az éjszaka holdvilágtalan volt, a két hallgató előtt az asztalon üveggel fedett gyertya állt. A levegőnek hullámveréstől ritmikus rengését egyszerre erőszakos, mély hangú pukkanás fúrta át.

- Mi volt az? - neszelt a fejét felkapva Dénes.

- Nem tudom - felelte Gergely -, valahol lőttek. Csúnya hang, az én mellemet is egészen megdobbantotta.

Felállt, odament a veranda korlátjához, ott aztán összeesett. A dörrenés gyilkos magja - öreg, gömbölyű, kézen öntött ólomgolyó - az ő mellét járta át, de a fegyverből igazán jól eltalált ember pillanatokig nem érzi a sebét. Gergely pedig igazán jól el volt találva: a jobb tüdején elöl be, hátul ki az ólomféreg.

A vézna ember vagy tüstént belehal az ilyen lövésbe, vagy hetek alatt kigyógyul belőle, és még meghízik, amikor rekkonvaleszkált. A Gergely széles mellében, dob nagyságú tüdejében annyi összevissza tépnivalót talált a golyó, hogy a sebével hónapokig feküdt, és amikor felkelt, a barátai eliszonyodva látták, hogy micsoda hosszú, sovány, beesett mellű, törődött ember lett a vasgyúró görögből. Alig járt, és bár falt, mint a farkas, nem fogott rajta az étel sem. A régi emberből csak a mosolygása maradt meg: a melle nehezen zárt, a lába nem bírta, de a szeme most is csak olyan csöndesen, békességesen, mindent megértően mosolygott. Így kellett ennek lenni.

Az októberi köddel aztán megjött a köhögés is, meg azok a sárgásbarna foltok, amik az ember zsebkendőjén a levélhullást jelentik. Menonidesz felutazott Pestre, professzorral beszélni a tüdejéről.

Miután a golyó Gergelynek a tüdejét egészen középütt járta át, tehát a professzor természetesen tüdőcsúcshurutot konstatált, s nagyon jókedvű arcot vágott.

- Semmi komoly baj, ha vigyázunk rá. Katarrus a jobb tüdő csúcsában. Talán egy kis vérzés is van jelen: nem aggasztó. levegőváltoztatás kell. Száraz, meleg, naptól keresztülizzott levegő. Menjen le Kairóba, vagy még jobb, ha délebbre megy, Asszuánba, ma már ott is pompás szállókat építettek az angolok. Minden kényelme meglesz.

Gergelynek csakugyan megvolt minden kényelme. Nemcsak az, amit a pénz adhat meg, hanem az is, amit fehér fátyolként dob rá a Sors a már elintézett emberekre, irgalmas jobb kézzel, miközben a ballal már valamelyikünkért másunkért nyúl. A tenger egy hullámfodor nélkül engedte a hajóját, Korfu zöld smaragdja búcsúzúan mosolygott vissza a szemére, és még a kaikdsik tolakodása, ordítása sem volt olyan idegbántó, mint rendesen, amikor az "Aretuza" megérkezett Alexandria kikötőjébe.

Az út fel a Níluson Asszuánig ma már kényelmesebb, mint a Mississippi megjárása, mert ahova az angol beteszi a lábát, ott megterem a szódavíz,a gyömbéres dohány meg a komfort múlhatatlanul. És amikor a görög megérkezett az asszuáni "hotel Emin pacha" első emeleti szobájába, egyszerre az az érzés fogta el, ami az útról hazavitt gyereket a megszokott ágy paplana alatt. Tudta, hogy most már otthon van.

Az összefonnyadt tüdeje kitágult a száraz, forró, bársonysima levegőben,a vére - a háromezer éves Amenhotep-vér - úgy keringett, hogy majd kiszakította a halántékát, a lábába pedig olyan nyughatatlanság állt bele, hogy már negyednap menni, csak menni,mindenáron menni akart. A szálló portása ajánlotta neki, hogy látogassa meg Haábeahot, az újonnan felfedezett romvárost.

IV.

Haábeahot az örökkön élő homokból ásták ki. A porfírszínű föveny, amit lassan, nem is a levegőben, pördítve, hanem a földön, tömegben nyomva előre, hajt a kelti szél: háromezer esztendő munkájával lassan eltemette. Csak a sívóföld hatalmas domborodása, meg a papíruszok feljegyzése vezette rá a tudósokat arra, hogy ott ássanak, és feltárják az örök hallgatás helyét a mai megismerésnek.

Gergely a szívében valami szent bizonyossággal ment oda. Amikor a félarab-félnéger vezetőjével együtt szamárháton megérkeztek, még kora délelőtt volt, a hamar divatossá vált kirándulóhely még szűz volt minden idegentől. A vezető kurrogó torokhangon mondott valamit, a kezével odalegyintett a nyílás felé, aztán, mint akinek gyakorlata van már az ilyen dolgokban, egykedvűen leült a szamarak mellé. Tudta, hogy ez az úr magában akar csavarogni odalenn.

Gergely belépett a hűs oszlopcsarnokok, a porló és a sivatag porától nehéz árkádok alá. Megborzongott. Köhintett is egyet-kettőt. De a lába, az erős maradt, vitte előre a romok labirintusában beljebb, beljebb... Egy fordulónál aztán hirtelen megállt. A hideg, nyugodt, mosolygó szemű embernek megroskadt az áhítattól a térde, a szeme elfátyolosodott: szemben vele, két oszlop között,nagy kőkockára kifaragva ott állt egy bálványkép. Féllábú, nagy süvegű, farkasfogú istenség, kezében magasra emelve a Nílus kulcsát.

- Apám, Szebek! Amenhotep istene! - hördült fel melléből a sóhajtás.

A két kezét kitárta, és nem vette észre, hogy a sóhajtással együtt langyos, sósan édes, bugyogó vér is tör fel az ajkára, s omlik alá a mellére. És nem vette észre azt sem, hogy a sóhajtásának visszhangja kél.Mint mikor hajnali napsütésre megszólalnak a Memnon-szobrok, és pattogó kőzenét hallatnak, úgy szólalt meg itt is a kő. Hideg, acélos hanggal repedt meg az egyik párkány, a résbe surrogó sietéssel tódult be a mohó homok, az egyik oszlop elkezdett bókolni, aztán lassan, egyet fordulva, lefeküdt az oldalára. Nem is volt lárma, csak a kövek suttogása, amint összeomlott Szebeknek, az Amenhotepek istenének utolsó temploma... És az omlás kicsiny zaját is, az örvendező halál sóhajtását is eltakarta a sivatag örök hallgatása.

Forrás: A Hét 1907., XVIII. évf.