I.
A fehér, havas utcában hat fekete komfortábli állott, mintha fényes hátú bogarak sorakoztak volna egymás mögé a gyalogjáró mellett. A hat ló lelógatta a fejét, és a saját külön módja szerint fázott, ami alatt az értendő, hogy se nem didergett, se nem topogott, mint például a hat lónak megfelelő hat kocsis. Ezek a sarkon járták a kocsiscsárdást: a hónuk alá csapkodták a kezüket, és ehhez valami furcsa medvetáncot topogtak, amire a fagy tanítja meg az embert.
A hó kupacokba rakva várta, hogy érte jöjjön a szekér, és elvigye. Innen az Andrássy út környékéről hamar elviszik a fehérséget. A kupacok közt azonban egy hóember állott úgy, ahogy a hóemberek állani szoktak. A két lába belegyökerezett a talapzatába, a két karja végig a törzséhez simult, nagy hasa és rövid nyaka volt, és a két gesztenyével, amit szem gyanánt a fejébe dugtak, bizonyos bonhómiával nézett a világba. A szájában pipa volt, amely nem égett, de ő ezzel nem törődött. Neki így is tetszett az élet, és olyan pofát vágott, mint aki egy kicsit buta, de azért - vagy éppen azért - nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.
A hóembert Csüpü csinálta, az itató. Ez Csüpünek specialitása volt. Mikor a Bakács téren itatott, akkor kis kápolnát is csinált hóból, amit este kivilágítottak, s a kápolna elé két őrt, szintén hóból. Mindenik őrnek seprő volt a zsebébe szúrva, s e látványnak csodájára jártak a ferencvárosi gyerekek, sőt, több felnőtt is mosollyal tekintette meg. A díj, amit ezért a kocsisok Csüpünek fizettek, aránylag kicsiny volt, de Csüpü nagyon ki tudta aknázni a pénzt. Olyan olcsón oly tökrészeggé senki se tudta magát inni, mint Csüpü.
Itt, az Andrássy út mellett, a kis kertes utcában nem lehetett nagyobb építkezésekbe bocsátkoznia. Tehát megelégedett egyszerűen a hóemberrel, de azt annál nagyobb művészettel csinálta. Gyönyörű hóember volt, egyike a legszebb hóembereknek, akik valaha elolvadtak Pesten.
Egyszer egy szobrász, műteremből jövet, egy barátjával beleült az egyik komfortábliba, s mialatt Csüpü a pokrócot oldozta a ló hasán, megnézte a hóembert.
- Ejnye, de svungos munka - mondta, és hüvelykujjával felülről lefelé kanyarított egyet a levegőben, ami szobrászoknál a nagyfokú elragadtatás jele.
Aztán elrobogott a kocsi, és nem esett több szó a hóemberről. De fagyos napok jártak, és a szobrász megint a kocsira fanyalodott egyszer. Megint beleült az egyikbe. A hóember még mindig ott állott, és gesztenye-szemét reá szegezte.
- Ejnye - mondta a szobrász -, ebben a hóemberben karakter van. Ebben a hóemberben mozgás van.És anyagszerűséget látok benne. Hó-jelleme van. Ez a leghóemberebb hóember, amit valaha...
- Kocsis, ki csinálta ezt a hóembert?
A kocsis leugrott a bakról:
- Ezt, kérem, az itató csinálta. A Csüpü.
Egy szegény, vörös orrú alak jelentkezett a kocsi mellett.
- Maga a Csüpü?
- igen, kérem.
- Maga csinálta ezt a hóembert?
- Igen, nagyságos úr.
- Hogy hívják magát?
- Csepeli János.
A szobrász odaadta neki a névjegyét:
- Holnap délelőtt jöjjön el hozzám a műterembe.
Azzal meglódult a kocsi, kivánszorgott a havas utcából, s eltűnt az Andrássy úton. Csüpü ott maradt az utcán, kezében a névjeggyel, és bambán nézett arra, amerre a kocsi elment. Csak nagy sokára tért magához, megnézte előbb a névjegyet, s aztán a hóembert. És most már nem értette sem a hóembert, sem magamagát. Csüpü alól e pillanatban elveszett a talaj.
II.
Nem habozom elárulni, hogy Csüpüt fölfedezték. A művésznél a fiatalság múlásának egyik jele, hogy fölfedezésre adja magát. És a szobrász, aki Csüpüt fölfedezte, már nem volt mai csirke. A kezdődő művészi impotencia hajtja az írókat is arra, hogy szerkesztői örömöknek örvendeni tudjanak. Mikor a művész fölfedez, hasonlatos az apához, aki gyermekei fejlődésében talál örömöt - mert a maga fejődésében ugyan kevés öröme telik. Mondhatnám azt is, hogy az egészséges, kemény önzés szuvasodik meg ilyenkor az emberben, s hogy a fölfedezés nem egyéb, mint a megbocsátás egy neme, ami tudvalevőleg a véredények elmeszesedésével egyidejűleg költözik bele az emberi lélekbe. De mindez késleltetné az értesítéseket, melyeket Csüpü sorsáról óhajtok adni. Csüpüt ünnepelték a szobrászok, és kinevették a modellek. Nagyurak, tanárokká száradt művészek jöttek a műterembe, nézni, hogy Csüpü hogyan gyúrja az agyagot. Elegáns hölgyek eredtek beszédbe vele.
- Hogy megy a munka? - kérdezték tőle.
Csüpü, azaz Csepeli, keserű pofát vágott:
- Meleg ez az agyag - mondta.
És rakta, rakta az agyagot a vasrúd köré, de érezte, hogy nem ez az igazi. A hó, az más volt. Mikor belenyúl az ember, puha, mint a fosztott toll. Ha belemarkolsz, roppan egyet, kővé válik, és azontúl már törik, mint a rög. És tiszta munka van vele. Az agyag ellenben engedelmes. Nyúlik, mázolódik, a nyomásnak enged, tésztás,meg aztán nehéz is.
Rakta Csüpü az agyagot a vasdrótok köré, cibálta a kis fakereszteket, amik összetartják a sarat a mintán, szorgalmas is volt, foglalkoztak is vele, hát szépen haladt.
Egyszer maga a miniszter is megnézte a munkáját.
- Nagyszerű - mondta. És ön kocsis volt?
- Dehogy - felelt büszkén Csüpü -, még annál is rosszabb. Itató, kegyelmes uram, egyszerű itató.
- Kolosszális - mondta a miniszter.
És Csüpüt kiküldték Párizsba.
Ott föl se tűnt a többi rongyos szobrásznövendék közt. Csak itt nálunk olyan nagyon fiatal minden növendék. Az ő szakálla nem volt ott kivételes eset. És ő is volt egy évig ongroa Párisban, kínlódott az agyaggal, gyakran szeszelt, és nagybetűs leveleket írogatott haza a fölfedezőjének. Egyszer egy házi pályázatot nyert meg a Julianban. Föl volt adva a béke géniusza, amint elcsitítja a háború szellemét. Monsieur Csepeli ezt kitűnően oldotta meg, s mikor a tanár kihirdette az eredményt, ezt mondta:
- Csepeli úré az első díj. Jó munka, erős plasztikai érzék. Egyetlen hibája, hogy semmi könnyedség nincs benne. Nehézkes, mintha tudom is én, miből csinálta volna... izéből... olyan...
Ha akkor valaki közbekiáltotta volna:
- Hóból!
Ezret tehetünk egy ellen, hogy a tanár ráhagyta volna, így:
- Igen, igen, ez az! Ezt akartam mondani.
És mikor visszajött Párisból, kiállított a tárlaton. Egy erős, nagy férfiaktot állított ki. Vastag, erőteljes, félmeztelen figura volt, bő pantallóban, melynek két szára egymásba olvadt. A két lába rettentő állékonysággal gyökerezett a talapzatba, a karjai odasimultak a törzséhez, nagy hasa és rövid nyaka volt, pipa lógott az agyarán. Az volt a címe, hogy Pihenő munkás, és olyan pofát vágott, mint aki egy kicsit buta, de azért - vagy éppen azért - nagyon meg van elégedve a dolgok folyásával.
A művész, aki Csüpüt fölfedezte, behívta a szobájába, megvakarta a tarkóját, és ezt mondta neki:
- Csepeli, az istenfáját magának, hiszen maga egy hóembert csinált!
Csüpü lenézett a földre, és nem szólt egy szót se. A művész föl-alá járt a szobában, savanyú arcokat vágott, aztán vette a kalapját, és elment. Otthagyta Csüpüt. Ez meg kiballagott a tárlatra, bámulta egyideig a Pihenő munkás-t, aztán vállat vont. Beült egy kocsmába, és beszeszelt.
III.
Most rettenetes napok következtek. A művész telebeszélt Csepeli fejét a modern plasztika minden új ideájával.És kínos megdöbbenéssel vette észre, hogy tulajdonképpen ott kellene kezdenie, hogy az agyag, meg a bronz,meg a márvány nem olvad el, mint a hó, és hogy Csepeli ne féljen tőle. Mert szegény nagyon félénken kezelte az új anyagokat. Nem engedett meg az aktjainak egy merészebb mozdulatot sem. A kutyák, amiket mintázott, behúzták a farkukat a hasuk alá, mintha attól kellett volna félni, hogy leolvad. És erőlködött szegény, igyekezett szabadon bánni a formákkal, szeretett volna könnyed, elegáns, flott lenni, de hiába. Aztán azt disputálta magába, hogy ő nem graciózus művész. Ő kemény és erőteljes, mint Meunier vagy Rodin. De a többiek rájöttek, hogy csak nehézkes és lomha.
Amilyen gyorsan emelkedett, most oly rohamosan süllyedt. A fölfedezője nem törődött vele, magára hagyta. És szegény bambán állott az agyagmasszák előtt, elhagyatva kínlódott, nyomkodott, formált. Most már erőszakoskodott. Lábujjhegyen álló, félig repülő géniuszokat csinált. Finom profilokat mintázott.
De hiába.
És most már rohamosan megy a vége felé a történet. Csepeli nem haladt, hát a többiek egyszerűen elgázolták. Elrobogtak fölötte. Magára maradt, és megunta a nyomorúságot, s vele együtt a mesterséget is. Külvárosi kocsmákban nagy számlákat csinált. Egyszer aztán odáig jutott, hogy künn aludt a ligetben egy padon, mert már lakása sem volt. Lerongyolódott. Még mindig sokkal elegánsabb volt ugyan, mint kocsimosó korában, de az emberek most azt mondták rá, hogy züllött alak. A rongyosságnak ezer fokozata van, de bármely fokon rongyos is valaki, az emberek megérzik, hogy avanzsált-e vagy lefokoztatott. A vadonatúj frakkból éppúgy kimosolyognak az elmúlt rongyok, mint ahogy a legpiszkosabb viseltesből kisír az elmúlt redingote.
A padon rosszul aludt. Nekivágott a városnak véres szemmel, és elment a régi kocsiállomásra. Egy-két kocsis még volt ott a régiek közül.
- A Csüpü - mondták, és megint járták a kocsistáncot a hókupacok közt, nagyokat csapkodva a bal kezükkel a jobb hónuk alá és viszont. De itt már volt azóta új itató, és Csüpünek tovább kellett mennie. Hétfőtől szombatig keresett állást. Szombaton megegyezett egy józsefvárosi állomással. Megitatta a lovakat, megmosta a kocsikat, beszeszelt, és kezdte magát jól érezni.
- Öreg - mondta neki egy kocsis, aki régi ismerőse volt -, lesz-e hóember az idén?
Csüpü szomorúan mosolygott, és délutánra megcsinálta a hóembert. A kocsisok megnézték a munkát, és elmosolyodtak.
Vékony lábú, bolond hóember volt, lapos hassal, domború mellel. A kezét kacéran a csípőjére tette, mintha örült volna annak, hogy ilyen karcső. Éles, nyugtalan arca volt, és aggódva nézett a világba, mint aki keres valamit, mint aki indul valahova. z volt Csüpünek az első könnyed figurája. De ez már hóból volt. Estére lekonyult a feje, megroskadt a lába, és behorpadt a dereka. A reggeli fagy így keményítette meg, ebben a görcs állapotban.
- Nem tudsz már hóembert csinálni, Csüpü - mondta az öreg kocsis, a többiek helybenhagyólag bólintottak, és Csüpünek senki egy krajcárt se adott snapszra.
Forrás: A Hét 1905., XVI. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése