Velencéből jöttem haza, éjjel Klagenfurton át. Már közel járhattunk a határhoz, mikor egy kis állomásnál a szakasz ajtaja kinyílt, s a folyosóról beszivárgó gyenge fénykévében egy gömbölyű, nagy fej jelent meg. Félálomban voltam; az ajtó nyílására fölemelkedtem, és szembenéztem leendő útitársammal. Aránylag fiatal ember volt, tömött körszakállal, szelíd tekintetű, nagy szemmel: ruházata után ítélve, valami vidéki gyáros vagy ügyvéd. Udvariasan megemelte kalapját, s ablak mellé, a túlsó pamlagra ült.
- Bocsánatot kérek - szólt halk, kellemes csengésű hangon -, hogyha háborgattam, s nagyon lekötelezne, ha nem zavartatná magát, hanem tovább pihenne.
- Köszönöm, uram - feleltem -, de úgyis ki vagyok pihenve. Este hét órától heverek, s most, ha nem csalódom, már hajnalodik.
- Igenis - válaszolta útitársam -, négy óra reggel van. Szép éjszakánk volt, s szép hajnalunk lesz. Az égbolt tele van ibolyaszín meg narancssárga csíkokkal... Errefelé a reggeli órák igen hangulatosak.
Az álom kiszállt a szememből. Félretoltam a sárga ablakfüggönyt, és kinéztem a harmatos vidékre. Tényleg, szépen pirkadott: a szántóföldek kemény vonalakkal kezdtek a homályból kiemelkedni, az égbolton tűzvörös, ibolyakék, habfehér és tengerzöld színű apró fátyolok úsztak, a távoli fenyvesek széle feketén csipkéződött a nap felkeltétől izzani kezdő látóhatáron. A hold halovány sarlója még fent világított, de lent, a bokrok között, már repdestek a madarak, egy-egy fecske lecsapott az acélkék tó mozdulatlan tükrébe.
- Ön bizonyára barátja a természeti szépségeknek? - kérdezte, látva, hogy gyönyörködöm a reggeli képben. - De nem kellemetlen önnek - tett hozzá bocsánatkérő hangon -, hogy beszélgetek önnel, mikor talán nem kíváncsi a kérdéseimre, s éppen nem érdekli, hogy ki vagyok?
- Legkevésbé sem, uram - feleltem, mint udvarias emberhez illik.
Az idegen megérintette ujjával a kalapja szélét.
- A nevem Balázs, a foglalkozásom... Nos, többféle foglalkozásom van, uram. Tanultam jogot, azután egy ideig szolgáltam a hadseregben, majd mikor a szüleim elhaláloztak, átvettem a gazdaságot. e mellett egy ideig filozófiát is hallgattam Bécsben, majd pedig festőnek készültem. Nos,mindebből semmi sem lett, s ma megelégszem azzal a szerény összeggel, amelyet bérbe adott birtokunk után kapok. Vagyis, így kellett volna bemutatkoznom: Balázs, foglalkozása: nulla.
Én is megneveztem magamat, s megmondtam a mesterségemet is.
- Ah, író - szólt, s a szeme megcsillant. - Egy időben nekem is voltak írói hajlandóságaim. Mint diák verseket, majd novellákat írtam, amelyekről azt hitte, hogy remekművek. Beküldöttem őket néhány újságnak, de egyik sem fogadta el közlésre. A válasz rendesen az volt, hogy írásaim kelleténél fellengősebbek. A szerkesztők azt tanácsolták, próbáljak közelebb jutni a való élthez, az örök igazságokhoz, a tételes határokhoz... Ehhez azonban nem volt semmi kedvem, s azért abbahagytam az írást. Azt hiszem ugyanis - bocsánat, ha önnel ellenkezésbe jutok -, hogy az írónak elsősorban fantáziájának kell lennie. A szerkesztők azonban azt kívánják, hogy az író jó ügyvéd, orvos vagy filozófus legyen, aki jogilag vagy psychológiailag meg tudja indokolni mondanivalóit. Így hát rám nincs szükségük. Kár,mert képzelőtehetségem valóban élénk.
- Nos, ezt végre mint festő is érvényesítheti.
- Ó, nem. A festő, igaz, hogy ábrándokat szintén megörökíthet, de mennyi idő kell hozzá,míg eggyel is elkészül. Az én fantáziám ellenben szüntelenül repdes, minden tárgyat feldolgoz, semminek nem tér ki. Például, látja ott azt a korhadt bükköt? Mit gondol róla? Ugyebár azt, hogy egy idejét túlhaladott fa. Én azonban másnak látom. Először is: a háttér rózsaszín fátyla előtt, meggörbült ágával ez a bükk olyan, mint egy nagy vadászkürt Az idő belefúj, és panaszos dallama szétszivárog a tavaszi tájon, amely meghajtva fejét hallgatja az elmúlás zenéjét... Generációk jártak e fa körül, s mind eltűntek. Jött a tavasz, a tél, a nyár, mind tovasiklott az elmúlásba. Eső, hó, napsugár érte, hol a nyoma? Szerelmes párok, portyázó rablók, ártatlan gyerekek, reszkető aggastyánok pihentek árnyékában: ki emlékszik vissza rája? Holnap levágják baltával, feldarabolják fűrésszel, s a hatalmas bükkből keskeny füstsávocska lesz, amelynek árnyéka sietve szalad el a rétek fölött... Ebben, természetesen, nincsen semmi mélység, erő vagy eszme, ez nem is célom. Csak azt akarom mondani, mennyire foglalkoztatni tud minden csekélység. Ha egy kutya valami kocsira csahol, megállok, és elnézem, hogy csinálja. Íme. A kutya előreszalad, hirtelen megáll, aztán visszafelé kapar, és minden ugatásnál megrázza a fülét,m int a haragos szónok az ökleit szokta. Majd elhallgat, csöndesen visszaüget, de egyszerre megint dühbe gurul, utánaveti magát a kocsinak, eléri, a ló előtt táncol, és jobbra-balra dobja az ugató hangokat, míg csak hite szerint eleget nem tesz kötelességérzetének. Akkor felemelt fővel megy haza, kiás a vackából egy csontot, és megjutalmazza magát vele... Minek ilyesmiken elgondolkodni? Ugye, nem érdemes? De én, ha napsütötte rétet vagy holdvilágos hegyest, vagy akár rucalakta pocsolyát látok, mindjárt elkezdek elmélkedni, és mindenféle hímet varrok körülötte. Így a fönt említett kutyáról elgondolkodom, hogy e derék állatnak legfőbb istene a lábravaló. A mezítlábas embert dühösen megugatja, a csípőst már farkcsóválva üdvözli, míg a csizmásat, a vadászt, őrjöngve üdvözli. Persze, a csizma a legbüdösebb jószág köztük.. Ezt nevezzük az ember szellemi fölényének az állattal szemben...
Mosolyogtam, és megkínáltam útitársamat szivartárcámmal. Mohón gyújtott rá, s mintha magába akarná lehelni a tüzet, úgy szívta, szivaros boldogsággal nézve el a füstkarikákat. Egy ideig hallgatott, aztán folytatta.
- A polgári életben azt az embert, akinek képzelőtehetsége van, úgy hívják, hogy hazug. Ön például elképzeli, hogy X. úr belészeret Y. kisasszonyba, aki azonban nem szereti őt vissza, mire X. úr agyonlövi magát, vagy nem tudom, mit tesz. Mindezt ön leírja, s ezért író a címe. Az emberek gyönyörködnek a munkájában; ön is. De ha ezt a dolgot, amelynek megírása önnek élvezetet szerez,mert hiszen az írónak gyönyör a munka, mondom, ha ezt a dolgot ebédnél az asztaltársainak elmeséli, akkor azok titokban lökdösni fogják egymást, és azt fogják önre mondani: "hazug"... Aki valótlant állít, többnyire megbélyegzik és lenézik, alacsony műveltséggel, jellemhiánnyal vádolják. Ám jó. Engedje meg, hogy erre valamit válaszoljak. Elvégeztem két fakultást, annyit olvastam és tanultam, amennyit emberileg lehetséges, tehát van némi képzettségem. Továbbá: mint tiszt három embert húztam ki a Drávából, és leütöttem egy olasz díjvívómestert, aki ferdén nézett rám, tehát van egy kis karakterem. Mégis be kell vallanom, a hazugság, ha a képzelőtehetséget annak szabad nevezni, élvezetet szerez nekem.
Érdeklődéssel kezdtem hallgatni útitársamat, noha ez a gyors őszinteség, amellyel lelkét kitárta, kissé meglepett. Úgy gondoltam, hogy talán éjjel, nehogy a vonatot elmulassza, egy-két pohár pálinkát ivott, s ez oldotta meg a nyelvét. Fő dolog, hogy nem közönséges emberrel hozott össze a sors.
- Ah, hazudni! Milyen gyönyör volt gyerekkoromban! Emlékszem jól, a piacon összegyűjtöttem iskolatársaimat, s mesélni kezdtem nekik. Például, hogy éjjel kecskemekegésre ébredtem, s a következő pillanatban egy kék láng gyúlt ki ablakomban. Felkeltem, és kimentem a kertbe, ahol egy nagy szakállú szellem állott; a zsebéből csurgott a víz. A szellem elvezetett az erdőbe, és egy sziklába ment velem, ahol óriás perecekből voltak a fák, és mézeskalácsból a föld. Akkor pedig mind a ketten leültünk és ettünk, ettünk reggelig, mikor a kakas kettőt kukorékolt, és a szellem elsüllyedt a patakban... Mindazt oly élénkséggel hazudtam, hogy végül magam is elhittem. Képes voltam állandóan valótlanságokat beszélni, képzelőtehetségem egyre működött. Mindenütt manókat, rejtélyes állatokat láttam, akikkel furcsa bűvésznyelven beszélgettem; minden apróságot kiszíneztem, mindenben titokzatosságot kerestem. Apám sokszor megbüntetett, amiért nem tudtam igazat mondani, de azért a következő pillanatban már megint meseországomba tévedtem, és napestig ott jártam. Sok szépet láttam mezsgyéin. Volt benne egy háromfejű kutya, amelyik tüzet okádott, de emellett hóban rekedt vándorokat is megmentett, ez a kutya még ma is gyakran odaül ágyam széléhez, és három nyelvével hálásan nyalja meg a kezemet.
Nevettünk, Balázs pedig folytatta.
- Mint nagyobb diák, manók helyett nőkkel barátkoztam. De nehogy félreértsen, akikkel foglalkoztam, rég elhalt asszonyok, leányok voltak. Így szerelmes voltam Dobó Katicába, meg Corday Saroltába vagy Boleyn Annába, és így tovább. Visszavarázsoltam magamnak egy elmúlt kort, beléje képzeltem személyemet, s úgy rémlett, vértes vitéz vagy keresztes vagyok, és mohón epedek Izolda jóindulatáért. Képes voltam órákig elülni egy helyen, és ilyesmiről ábrándozni. Néha másoknak is szóltam merengéseimről: úgy tetszett, mintha már egyszer éltem volna, évszázadok előtt, sőt, talán már kétszer is végigfutottam a földi pályát. Ezek a dolgok annyira igénybe vették képzelőtehetségemet, hogy hatalmas működésétől néha magam is megijedtem. Egész világrészeket, évszázados korokat varázsoltam magam elé, minden apróságukkal, legkisebb részletükkel egyetemben. A középkort úgy ismertem, mint a szobámat, s nem volt az a történelmi alak, akivel el ne csevegtem volna harcászatról, alchymiáról vagy a feudalizmusról, mármint amihez legjobban értett. Egyszer aztán pórul jártam. A keresztes vitézek, amint velök egy gályán elbeszélgettem, maguk közt tartottak,nem eresztettek vissza a rendes életbe. Helyesebben: úgy rémlett, hogy egy nap nem ösmerem föl a háziasszonyomat meg a házmestert,meg a kiszolgáló pincért... Landsknechtknek néztem őket... Akkor gyorsan orvoshoz mentem, aki azt ajánlotta, ne foglalkozzam ilyen bolondságokkal, hanem erősítsem az idegeimet, és keressek testedző foglalkozást.
Útitársam arca elborult. Egy kis szünetet tartott, aztán folytatta.
- Ekkor álltam be katonának, s ez volt életem legszomorúbb időszaka. Orvosi rendelés szerint éltem, s iparkodtam éppen olyan durva, nyers lenni, mint többi embertársam. Semmi képzelődés, ismételtem magam előtt százszor, az élet mást kíván, legyünk férfiak. Megcselekedtem, és tüzelőfának néztem a tölgyet, mosogatóvíznek a patakot, rabszolgának az állatot. Úgy vettem a dolgokat amilyenek voltak, hideg tárgyaknak, érzéketlen földi tényezőknek. Éppen úgy teljesítettem a szolgálatot, mint a többi tiszt, lovagoltam, káromkodtam, táncoltam, ittam és dohányoztam. Ha néha erőt vett rajtam az ábrándozás, fölkerestem egy lengyel tiszttársamat, és kantusofkát ittam vele. Ez aztán elkergette a képzelődést. Ismeri ön ezt az italt?Nem? A kantusofkától az ember minden tárgyat lomha állatnak néz, amely lassan dörmögve járja körül a szobát, mint az állatkerti medve a ketrecét... Hiszen nem is volt semmi panaszom az agyamra, de hát élet ez? Körülöttem inden szürke, egyforma és esetlen, minden máról holnapra tenyészik, tartalom, cél, akarat nélkül. Sehol egy csöpp szín, egy szemernyi hangulat, sehol senki, aki megértse az embert... Eh! Egy nap sutba dobtam az egyenruhát, felültem a vasútra, és Bécsből Brassóig utazva, egyre csak a szitáló havat néztem, és ábrándoztam, álmodoztam, szabadjára eresztettem fantáziámat, amely a villám sebességével járta be a földtekét, és felszedett minden színt, ami útjába akadt!
Szelíd arca ismét felderült, s ajka mosolygott.
- Nos, ekkor találtam meg azt, akit régen kerestem, az igazi nőt, az ideált. De előbb meg kell önnek jegyeznem, hogy az asszonyokat s a leányokat általában nem tudtam szeretni. Az egyiknek rossz a foga, a másiknak a csipeje, a harmadiknak a lelke, a negyedik meg úgy nevet, hogy a fűzője megpattan. Ha pedig egynek elkezdtem beszélni a lelkemről és az agyam csodálatos kirándulásairól, az illető hölgy nevetett, és így szólt:"Doktor úr, ön most meg akar tréfálni?" Vagyis, nem értett meg senki. Tehát segítettem magamon, és hazudtam magamnak egy asszonyt. De érdekli tulajdonképpen mindez? - kérdezte, félbeszakítva beszédét.
- Minden bizonnyal, uram. Ön nemcsak ügyes elbeszélő, de gondolkodó ember is.
- Akkor hát folytatom... Akit szerettem, egy vidéki papnak volt a leánya, hófehér, okos és alázatos. Kendővel vállán ott ült egész nap a tornácon, és nézte a láp szomorú világát, a panaszosan gágogó vízimadarakat és a felemás, vízben tengő fákat. Egy kicsit beteg is volt, de szomorúsága nem ettől fakadt, azt az Isten ajándékozta neki, hogy megértse azt a végtelen fájdalmat, mely a világ fölött leng. Gondolatai elkeringtek a láp fölött, és találkoztak az enyéimmel, s én éreztem, hogy van valaki, aki együtt érez velem, s láthatatlan kézzel szorítja meg jobbomat... Ó, be jó volt viharos hóban szánkóba ülni, a lovak közé csapni,s aztán reá gondolni, akit soha nem láttam, de akit őrjöngésig tudtam szeretni szomorú kis arcocskájával, áttetsző kezeivel... odaültem melléje, és elnéztem a nádas fölött repdeső, titokzatos madarakat, hallgattam a sás lemondó mormolását, és szívtam az örökké korhadó láp sajátságos, hervatag szagát. Néha pedig ő jött el hozzám, vidéki kis kastélyom üveges termébe, amelynek ablakain át kísérteties sávokat vetett be a hold, és ahol az egész világ minden gondolata, minden színe elsuhant ábrándjaink előtt. Együtt álmodoztunk,mily csodás képek voltak azok, hogy élt bennök minden, mennyi szó jutott az utolsó rögnek, az utolsó állatnak, mily rejtelmes volt beszédük, s mily tisztelettel vettek körül bennünket... Földi asszony így megérteni nem tudott volna soha... pedig mindez puszta hazugság volt,amint hazugság volt, hogy mindennap leültem, és neki, a nem létezőnek, levelet írtam, amelyeket ott őrizek az íróasztalom titkos fiókjában... Így múlt el életem tíz boldog éve, volt életcélom, volt életkedvem, és soha nem éreztem szükségét, hogy a való életből vegyem ki a részemet. Ha megházasodom, csak csalódásaim lettek volna; a cifrálkodó asszony, a rosszalkodó gyerekek, a piszkos szakácsnék - ó! utálom mindezt! Nem szebb-e végighazudni ezt a nyomorúságos földi létet, amelynek rögös, sáros minden lépése?
Már erősen reggeledett, a nap haránt sütött a szakaszban, az éjjelen át elpihent porszemek új életre kapva táncoltak a fénysugáron.
- Ekkor azonban - folytatta útitársam, akit az elbeszélés lassan fölizgatott - borzalmas eset történt. Menyasszonyom egy nap, a távolból tisztán láttam, a tornácon ült, és fejét kezére támasztotta. Egyszerre a láp erdejéből kilépett egy hosszú szakállú, ősz ember, kezét intőleg emelte föl, s ebben a pillanatban kedvesem összeesett és meghalt... Meghalt! Az egyetlen lény e világon, aki megértett, elpusztult, s velem összedőlt a mindenség, agyam recsegve-ropogva megtört, s ábrándjaim tarka színei ott hevertek megtépve és megtörve a porban... Vége4 vége! - ezt kiáltottam, és elvesztettem eszméletemet... Nem tudom, mikor tértem magamhoz. Sokára lehetett. Valami meleget éreztem a kezemen, arra fölemeltem szempilláimat... A háromfejű kutya állt ágyam mellett, és szomorúan nyalogatta kezemet...
A vonat állomáshoz ért. Útitársam elhallgatott. A folyosón lépések hallatszottak, aztán valaki fölrántotta az ajtót és egy lapátszakállú, nagy pápaszemes úr lépett be. Egyenesen útitársamhoz ment, és megfogta a kezét.
- Jöjjön azonnal velem - szólt rá szigorúan -, ön ismét megszökött.
Balázs lecsüggesztette fejét. A pápaszemes úr hozzám fordult, és odadörmögte:
- Veszedelmes őrült.. Remélem, nem esett bántódása?
Tagadólag intettem, sőt, meg is kockáztattam egy választ.
- Az őrültsége nem is oly megdöbbentő. Sőt, sok tekintetben Balázs úrnak igaza is van...
A pápaszemes úr fürkésző tekintett vetett reám, mire gyorsan elhallgattam. Éjjeli útitársam fölállt, és félszegen meghajtotta magát.
- Bocsássa meg, uram - szólt hozzám -, ha kellemetlenséget okoztam önnek, nem történt szándékkal.
Körülnézett, s aztán füttyentett egyet, ahogy kutyáknak szokás.
- Mit akar még? - kérdezte keményen a lapátszakállú.
- A kutyám itt fekszik a pamlag alatt - hebegte útitársam. - De, íme, itt jön már... Persze, ha gy kutyának három feje van, nem tud olyan könnyen kimászni... Bocsánat, uram... Gyere, hű ebem...
Forrás: A Hét, 1904., XV. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése