Sárga volt, mint a réz, a májusi napfény, mely a fűszálak közé bújt. És üde, reggeli illatot leheltek a falombok. Hajladoztak, és ágaik végét odaverdesték a kerítéshez, melyen bebámult Cornélia. Nézte a homokos utakat, a gyöngyvirágok fehér kelyheit, a mélykék ibolyákat. És az árvácskákat, a fehér, fekete, bíbor, sárga árvácskákat. A gyönge szirmú,bársonyos kívánatosakat. A fény reszketett rajtuk. És a fény átszökött tőlük a Cornélia fejére, a hajszálai közé. Végignyargalt a lány homlokán, az orrán, nyitott, piros ajkain, apró fogain.
- Mindjárt, mindjárt bejutok - mondá magában Cornélia. Apró szíve dobogott. E helyen először volt. Először állt vézna, gyönge teste a nagy, félelmes gesztenyefák alatt. Először borzongott meg sötét árnyékuktól. Először látta itt, reggel, játékát a májusi napsugárnak a virágok tarkaságán. Befelé a kerítés rácsain félve sandított. Túl a fákon, hol égnek meredt a nagy ház, az üvegház.
A kis rongyost csakugyan hamar beeresztették. Ment, és mezítelen, apró lábai megremegtek a lágy, a jó, a süppedékes, harmatos homoktól.Lábujjaival végigbirizgálta az útra hajló fűszálakat és virágokat. Akárcsak egy tündérkert, oly szép volt itt minden, finom és előkelő, keresett,simított,mesterkélt. és ő olyan rongyos, fésületlen és természetes. Olyan magától értetődő.
- Csak utánam - mondta a szolga, és Cornélia nyomon követte. Bátortalanul, ingadozva.
- Hamar, hamar - mondta bent a műteremőr -, hamar levetkőzni. Dobja le a rongyait. Egyáltalán minek is viseli őket?
A süldőlány feje nagyot fordult a nagy műteremben. Nézte a magas üvegablakokat, a tetőt, de tulajdonképpen révedező szemeivel mit se látott. Csak sejtette az alakokat is maga körül, a nőket, akik körülvették, jártak mellette, és nézték.
- Kész? - kérdezte a mondott ember. Míg Cornélia leoldozta kis szoknyáját, levetette fehér, rövid ingét, kibújt mindenből, ami rajta volt. S a fehér és piros rongyokat arrébb tolta a lábával. Kigyúlt az arca, és piros lett, mint eldobott szoknyája. Szemei tüzeltek, haja lepergett mezítelen vállain. Nem félt már, dacosan nézett széjjel.
Akik körülvették, nők voltak. Fehér dolgozóköpenyekbe bújtatott nők. Némelyiknek ceruza, szén, másoknak vászon, ecset, paletta a kezében. Hunyorgó, szakértő szemel várták Cornélia mezítelen megjelenését. Mikor lesiklott az utolsó ruhadarab, és Cornélia elszántan pillantott széjjel, a nők kórusban így szóltak: ah!
- Megfelel? - kérdezte a fönti ember, elégedetten mosolygott, és megveregette a lány vállait. - Ez aztán darab! - És csettintett a nyelvével. És a nők kórusban zengték: Megfelel! Nagyszerű!
Valamennyien azután odagyűltek mellé, a testéhez közel. Forgatták. Emelgették a karjait. Jártatták. Megnézték minden oldalról, nézték a fejét, a keblét, a lábait, és csillogott a szemük, mint a Mária-üveg. Mert meg voltak elégedve nagyon.
Cornéliát kísérettel vitték a pódiumra. Ahol magasabban állt, mint a többiek, ahonnan őt mindenki jól láthatta. Őt! Állt lebocsátott karokkal, nyugodtan, mintha mi sem történnék. Állt mezítelenül, ahogy e szomorú világra jött. Csoportban a nők hol közelebb mentek, hol távolabb. Hunyorogtak rá, majd meg éppen kimeresztették szemeiket. Tölcsért csináltak a kezükből, és nézték, nézték, nézték.
Megállapodtak végre abban, hogy ezt a preciózus leletet, ezt a finom kis testet hogy helyezzék el. Díványt vonszolt elő egy szolga, és selymeket hozott, suhogó, sajgó, színes selymeket. Lefektették Cornéliát a díványra, féloldalt, arccal a festőállványoknak fordulva.Selymeket terítettek rá. Végigpróbálták a fehér, vakító sárga, piros, lila ragyogású selymeket. Lefektették Cornéliát a díványra, féloldalt, arccal a festőállványoknak fordulva. Selymeket terítettek rá. Végigpróbálták a fehér, vakító sárga, piros, lila ragyogású selymeket. Aztán egy sárga terítőt hagytak rajta, mely félig elborította a testét. De úgy, hogy lábai, karjai, keble kilátszottak. Széjjelszóródott könnyű, barna haja, és ott feküdt fehér vállain s a sárga selymen. A szálak szanaszéjjel váltak, és irombán belefutottak a fehér és sárga színbe. Mint finom, hosszú gyökerek.
Sápadt bőre reszketett a lánynak az előkelő szövet érintésétől. Repdestek szempillái a ragyogás láttára. Simogatta a selymet apró kezeivel, ujjait végigjártatta rajta nyakától lábáig. Mozdulatai,m int egy pihenő, bágyadt macskáé. Magasra emelte karjait, és megint lebocsátotta. A selyemre, mely alatt vékony teste meg-megrándult. Soha ilyen finom anyagba burkolva. Szemei csillogtak,mint kélt szőlőszem.
A nők sóváran nézték a lány mozdulatait, szemükkel csaknem fölfalták néma örömét. Ezek a nők részben csúnyák, részben öregek voltak. És akadt köztük, aki nagyon hasonlított a Macbeth boszorkáihoz. Egy öreg, angol asszony - aki immár tíz esztendeje nem látta az urát -, egy férfias arcú, vastag hangú, vágott hajú nő, irdatlan, kövér, petyhüdt idomú, folyton ott babrált Cornéloia haján, és igazgatta a selymet. Gyöngéden és előzékenyen, diszkréten, ahogy gyakorlott, öreg szobalányok a nászágyat szokták megvetni.
- Kérem, lady Sandwich - szólt neki egy ösztövér francia lány, Hortense -, ön nincs üvegből...
A boszorkák nevettek, és lady Sandwich elment a lány mellől. A nők, akik a világ minden részéről gyűltek össze, le nem vették szemüket a lányról, amíg a munkához készültek. A kedves, a drága művésznők, akik tipegtek, térültek, fordultak, tettek-vettek,színeket nyomkodtak ki tubusokból, fekete szeneket készítettek elő, fehér vásznakat raktak az állványokra. És komoly és szigorú és figyelő ábrázattal fordultak a pódium felé. Ahol a hercegnővé vedlett kis rongyos hevert, mint egy pihenő macskakölyök.
- Nem tudok betelni vele - mondta lady Sandwich, amíg a színeket nyomkodta ki a tubusokból.
- Hi, hi, hi - nevettek a boszorkák, akik a világ minden tájáról gyűltek össze -, gyönyörű szép lány, istennő! - mondták egymás után Maddalena, Hortense, Iris, Amalia, Beatrice, Messalina, Nausikaa, Rosalinde, Aspasia, a buzgó művésznők.
Halotti csöndben kezdődött a munka. Az ecset menyasszonyai visszafojtott lélekkel keresték a fekvő lány formáit, igyekeztek megfogni szemükkel, tekintetük végigtapogatta minden hajlását. Csak a kezek jártak halkan, hol a színeket, hol a fakó vásznakat érintve az ecsettel. Ah, megoldani azt a fekvő lányt, megtalálni szépségét, odakényszeríteni a durva anyagra, hogy éljen, hogy test legyen, hogy szép legyesn. Az életnek ezt az eléjük vetett, pompás darabját megragadni, magukévá tenni, lebírni. Diadalmaskodni fölötte, nekik, a csúnyáknak és öregeknek, a gazdagoknak és gondtalanoknak a szép, a fiatal és a kolduson. Gyötrelmesnek indult a küzdelem.
Elzsibbadt Cornélia tekintete a céltalan nézésbe. Fantasztikussá nőttek előtte ezek a fehér ruhás nők. Nagy, fehér árnyékká nőttek, amint kezükben az ecsettel hadonásztak, mindnyájuk tétova tekintete pedig rajta találkozott. érezte, hogy itt mindenki akar belőle valamit. Hogy veszekesznek érte, némán. Hogy ki akarnak vájni belőle valamint azokkal a hadonászó, hosszú szerszámokkal,mint ásóval az aranyat. Sápadt és ráncos és kísérteties arcok himbálóztak felé, mint denevérek, körülverdesték szárnyukkal a testét. Kívánták, követelték. Küzdöttek egymással érte, és ő nyugodtan és fölségesen tűrte a meddő küzdelmet, mely érte, rajta folyt. Fölényesen, a kis hercegnő, a selyembe bugyolált rongyos, amint feküdt.
A művészet jegyesei, hogy kifáradtak a küzdésbe, pauzát kiáltottak, letették a fegyvert,s a pihenésnek szánt kis időnek a pódiumhoz tódultak. Ahol Cornélia felkelt fektéből, s ülve fogadta őket. A selyemrongy lecsúszott térdére, első teste szabadon maradt. Lábai körül szanaszéjjel omlott a zizegő, sárga selyem.
- Hihetetlen, hogy nem megy sehogy a munka - mondta Amália, egy tömpe orrú, vastag, német leány.
- Ez a legnehezebb modell -mondták mind a nők.
Fölmentek a pódiumra, mintegy lánccal körülfogták Cornéliát. Arcukat közel dugták hozzá, szinte az orrukkal érintették, szimatolták a lányt. Kezükkel megfogták, simogatták a haját és az arcát, gyöngéden, becézgetve. Cornélia, mint egy szfinksz, néma volt és fölényes. Engedte, hogy apróra megvizsgálják. Hogy belenézzenek a szemeibe, oda a nagy, fekete szempillák alá. Megérintsék fehér homlokát, melyen vékonyan és áttetszőn feszült a bőr. Vékony és nyúlánk nyakát, mely hajladozott vállain, mint a liliom szára. A vállait és vékony, kerek karjait, melyek fehérek voltak, s ha fölemelte őket, mint a gyertyaszál. Gyönge csontoknak kiállását és hátának ritmikus lendülését. Keblét s a hamvas árnyékot alatta,amint kiemelte a rózsaszínű, friss domborúságokat, melyek érzékenyek és idegesek voltak. Kerek hasát,melyen pihegő és lüktető volt a bőr, fényes és csillogó, mint a tó sima tükre. Csípőinek tartalmas tömörségét, ruganyosságát és combjait, két szilárd kis márványoszlopot. Lent, lent apró bokákat, mozgékony ujjakat. Végtelen volt a rongyos Cornélia testének ő gazdagsága.
- Hány éves maga, kisasszony? - kérdezte a legöregebb nő, lady Sandwich.
- Tizenhat.
Tizenhat év! A nők sóhajtottak.
- Hogy hívják? Hová való? Mit szokott csinálni? Kinél ült már? Miért lett modell? - ezek és hasonló kérdések hullottak a lányra.
És a lány nyugodtan,naivul,mintha magának beszélt volna,maga elé eredve és önfeledten, elmondta, hogy Cornéliának hívják, messziről jött, és azért lett modell,mert szegény,és nem ért semmilyen mesterséghez, a munkát egyáltalán nem bírja el, mert gyönge, a varrás, hímzés is nagyon kimeríti, próbált már mindent,semmi sem sikerült, aztán modell lett, ült festőknek, de azt se bírta, mert azoknak nem modell kell, hanem nő, azért otthagyta a férfiakat, s aztán egy jó barátnőjének a tanácsára idejött a nők közé, s ezentúl csakis nőknek akar ülni...
- Közénk? - kérdezte az egyik nő gúnyosan.
- Közénk? - így a másik, és fenyegető öröm gyúlt ki a szemeiben.
- Közénk? Hi, hi, hi - így nevettek egyszerre mind művészet mátkái.
- Tudja, kisasszony, hogy maga nagyon szép, talán a legszebb lány, akit valaha láttam? - kérdezte Aspasia.
- Tudom.
- És tudja, hogy a szépség milyen kincs?
- Én csak azt tudom, hogy a szépség milyen átok. Amerre csak megyek, utamban áll, üldöz, meg akar ejteni... nyugodtan megyek, s egyszerre csak érzem, inog a föld alattam, mintha be akarna süppedni... Járok az utcán, s érzem minden pillanatban, hogy az emberek nem tudnak nyugodtan elmenni mellettem, mintha valaki meglökné őket, és szeretnének kiugrani a bőrükből, és rám bámulnak éhes szemekkel, mint a farkasok és üldöznek. Hova meneküljek én, Egyedül vagyok, nincs senkim. Ki vagyok lökve, és mindenkinek joga van hozzám.
- És mondja, Szépség-kisasszony, nem volt magának még komolyabb kalandja, nem szeretett senkit?
- Még nem tudtam szeretni senkit. Én csak azt tudom, hogy a részegség löki hozzám az embereket. Hogy megszédülnek. És úgy jönnek, mint az állatok. és én gyönge vagyok, és tisztának és jónak érzem magam, és ők mégis oly brutálisak mind, és ragadnak a szennytől. Nem engem szeretnek, csak a szépségemet, s én nemcsak az vagyok. Csodálkoznak azon, hogy a lelkemet még nem akarta soha senki, egyáltalán még nem is érdeklődtek az iránt, hogy én is lelkes lény vagyok-e?...
Oly különös volt szegény lány, mikor ezeket mondta, komoly orcával, összehúzott szemöldökkel és víziós szemekkel, hogy a nők egymásra néztek, és nevettek.
Lángba borult a Cornélia arca. Haraggal nézett a boszorkákra. Gyűlölettel. Keze ökölbe szorult, és valami fájdalmas vágy feszengett benne, hogy valamelyiküknek arcába vágja. Nem, mégse. Nyugodt maradt. Keze mozdulatlan hevert a sárga selymen. Csak nézte a nőket, a gondtalanokat, jómódúakat, s mivel nem akarta irigyelni, hát egész csöpp lelke mélyéből megvetette őket. Torkában keserűség gyűlt össze, és mint valami pók, úgy kapargatta. Mégsem sírt. pedig egész élete hirtelen eszébe jutott, s szörnyen reménytelennek látta a jövőt. Látta magát, látta egész koldus-mivoltát, és látta nagy szépségét. És kenyérdarabokat látott a levegőben apró szárnyakon röpködni, de azok mind elrepültek. És ő most itt van. Mi lesz ezután? Vajon a vele egyneműek fel tudják-e majd emelni?
- Ön parlagon heverteti az értékeit, kisasszony- mondta Beatrice -, az ilyen bájakkal csodákat lehetne művelni.Magánál valósággal elkallódik a legnagyobb kincs.
- Ha olyan nagy kincs, hát meg akarom tartani magamnak - felelte kihívóan Cornélia. - Én tudom, mi kell az embereknek. Hogy megérintsék, és ízről ízre öljék meg mindenemet. Az arcom, a karjaim, a csípőim, a lábaim kellenek nekik,minden, ami szép rajtam, ó, jólesnék ebben turkálni és pusztítani. Tudom, hogy lihegnek az elsőségért. Csak hogy a legnagyobb pusztítást vihessék véghez. Csodálják a Szépséget, félnek tőle, irigylik, és magukhoz akarják marni az elérhetetlent. A szerelemtől én nem félek, és azt, hogy mi a bűn, és nem tudom, csak az emberektől félek, a megalázásoktól és a rettenetes csúnyaságoktól. Ezért nem tudom magam odaadni nekik.
Így beszél az éhenkórász kis modell az előkelő hölgyeknek. A süldőlány a meglett és megérett nőknek. Az utcagyerek az illem és tisztesség edényeinek.
És a nők összebújtak, mint gubbaszkodó, lomha, fehér madarak. Fejüket összedugták, és suttogtak. Elgondolkoztak, és vad, bűnös remegés futott végig hajlott hátukon a gondolatra, hogy őket üldöznék a férfiak! Ha valaki az ő lábuk előtt heverne, és imádná őket. Ha valaki gyönyörökről beszélne nekik, és esedeznék a csókukért. Ha valaki simogatná az arcukat. Ha valaki... de sokan, minél többen jönnének, és szerelmet kérnének tőlük. Forró, sóhajos öleléseket, önfeledt pillanatokat. Engedelmességet,alázatos, teljes engedelmességet. És átélték minden pillanatát a meghódítottságnak, a megadásnak. és mikor magukhoz tértek, irigyen és gyűlölettel néztek a lányra, aki nyugodtan ült a viharok közt. Szerették volna őt is megmarni, elcsúfítani, megnyomorítani.
Lejárt a pihenés ideje. Visszamentek állványaikhoz a nők, vásznaikhoz és festékeikhez. Folytatták a munkát. Cornélia visszafeküdt a díványra, a sárga selyem alá. Csönd volt. A kezek hangtalanul jártak, s a szemek feszülten néztek. Szabad gyermeke a szabad természetnek ott hevert prédául az üvegházban. Folyt a küzdelem, némán, lélegzetvisszafojtva. elorozni ebből a szépségből valamit, kitépni, magukévá tenni, lebírni, diadalmaskodni rajta a csúnyáknak és öregeknek, a gazdagoknak és gondtalanoknak a szép, a fiatal és szegényen. Gyötrelmes volt a küzdelem. A finom formák, mint az iszapos hal, kisiklottak a fonnyadt kezek markolásából. Az ecset menyasszonyai keresték rajta a szépséget, vakultan, kábulva, nyögve, megalázva. A lány ült nyugodtan, és maga elé bámult.
Véget ért délben a meddő küzdelem. Ledobták fehér köpenyeiket a nők. A művészet mátkái mentek pótolni elprédált energiájukat, mentek ebédelni. Cornélia fáradt volt, tagjai zsibbadtak, feje szédült. A kis piros szoknyát magára öltötte, meg a kék blúzt, és ment kifelé. A folyosón lady Sandwich érte utol.
- Maga eljön holnap is, kisasszony? - kérdezték szomjas, szederjés ajkai.
- Igen.
- Nem volna kedve nálam ülni,a műtermemben, ma?
- Nem.
- De jöjjön el, ruhákat akarok adni magának, van egy nagyon szép selyemblúzom és szoknyám, ami épp jó lesz magának,megigazítjuk... láttam, hogy nagyon szereti a selymet... csak jöjjön el...
- Nem...
- Hát akkor holnap itt a műteremben, elhozom ide a blúzt és a szoknyát, gyönyörű, halványkék selyem, finom, a legfinomabb... elhozom.
- Nem kell.Köszönöm.
- Elhozom.
Cornélia ment. Ki a szabadba! Félt, hogy megfullad idebent. Zsebében megcsörrent a pár hatos, amit az imént kapott. Kiért a kertbe, ahol melegen sütött a déli nap a zöld fűre s a gesztenyefák komoly lombjaira, a fehér gyöngyvirágokra, a tarka árvácskákra. A homokos út mintha sárgarézzel lett volna végigöntve. És vidám volt minden, tiszta és derűs. Éhes volt a lány, és sietett, de azért megállt egy percre, hogy teleszívja tüdejét ezzel az illatos, édes, előkelő levegővel. Kopott,szakadozott, rikító piros szoknyája, gyűrött kék blúza hogy kirítt ebből a finom és kivasalt környezetből. Előtte az utca az emberekkel, a délidő siető embereivel, mögötte az üvegház. Állt egy pillanatra, és - édes Istenem - hogy ingadozott.
Aztán ment kifelé, s ahogy ment, mintha feléje hajoltak volna a fűszálak, a gyöngyvirágok, az árvácskák - valamennyien az ő testvérei -, még az aláhulló falombok is, s mintha küldték volna innen, el tova. Szellő suhant végig a lombok közt,s a levelek oly különösen, kísértetiesen zümmögtek:
- Menj ki, leányom,menj ki, Szépség, ne jöjj vissza ide többet. Mégis, vissza fogsz, vissza kell jönnöd. Aki kisiklottál finom kígyótesteddel a férfiak durva kezei közül, el fogsz vérzeni a nők sápadt macskakörmei alatt. Cornélia, menj a férfiakhoz, fiam!
Forrás: A Hét 1907., XVIII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése