Tar Etelka: Október

  

Október ködös, álmos reggelén,

Régi emlékek lengenek felém…

 

Lármás gyermekhad siet iskolába,

Kezükben ábécé, palatábla.

 

Csillog a szemük, dobog a lábuk,

Versikét perget csicsergő szájuk.

 

Csak nézem őket s észre sem veszem,

Hogy ég a szemem s lassan könnyezem.

 

Rongyos ábécém, kis palatáblám,

Padlás zúgában gubbadnak árván.

 

A versikéket mind elfeledtem,

Óh hogy is hivták? Ki ült mellettem?

 

Iskolaudvar, vidám tizpercek,

Kis játékaink vaj hova lettek?!

 

Úgy van-e minden, ahogy volt régen?

Kacagó gyermekhad, óh mesélj nékem!

 

Iskola-ajtó tárul s becsattan,

Én régi vén diák kívül maradtam.

 

Tört palavessző az út porába,

Zsebembe rejtem, senki se lássa.

 

Tovább megyek, az élet int felém –

Október ködös, hűvös reggelén.

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 43. sz. 1921. okt. 23.

 

Lampérth Géza (1873-1934): Tavaszi ének

 

 

Tarlott táj im, újra zöldül,

Új élet kél kihalt földbül –

Te műved, ki mennyben vagy!

Gondod minket el nem hagy,

Számon tartasz rosszban, jóban,

Bölcsőnkben és koporsónkban

Rajtunk őrködő szemed.

 

Mi is, lelkes teremtésid,

Akár plántáid, vetésid,

Gyöngék, esendők vagyunk:

Alig nyiltunk – hervadunk…

Bármi messze, magas czél int

Lehelleted hogyha érint,

Visszahullunk, roskadunk.

 

De ki a virágot, lombot

Letördeled, porba ontod,

Elpusztulni nem hagyod.

Nincs enyészet, nincs halott!

Csak változás s új, más élet.

Mi itt részeire széled,

Új egésszé lesz amott.

 

Ébredés jön elhunyásra,

Rügyfakadás lombhullásra,

Egy új világ tör elő,

Egy kipihent ős erő!

Míg annak, mi fáradt, bágyadt,

Veti a nyugovó ágyat

Az Úr dajkáló keze.

 

Vidulj hát fel csüggedt lélek:

Nézd, a téli sötétséget

Tavaszi fény veri szét!

Madár zengi énekét

A sugaras magasságba’…

Hirdesd te is zengve, áldva

Alkotód nagy, szent nevét!

 

Forrás: A Természet 5. évf. 15. sz. 1902. ápr. 1.

Róna Béla (1871-1928): Ősz van…

 

Ősz van és az ég felettünk

Oly vidám még, oly derült;

Úgy mosolyg le tiszta kéken!

Még madárdal cseng a légben

S fény, ragyogás mindenütt.

 

Hervadó fa lombja között

Pajkos sugár enyeleg:

S mint tavasz fuvallatában:

Éledeznek bokron, ágon

Hervadt, drága levelek.

 

Pajkos sugár tiszta égről

Mit jelentsz, tán új tavaszt?

Mely levélt hoz száraz ágra,

Üde harmatot virágra,

S új rügyet, bimbót fakaszt?

 

Óh ne csald meg, föl ne ébreszd,

Nézd mi lágyan szendereg…

Igy hadd érje bús halála,

Észrevétlenül, álmába’

Az alvó természetet.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 9. sz. 1902. jan. 1.

Hajagos Ferenc: A tavasz születése

 

A téli éjek ormán

vártam e márciust.

Ott láttam már a fényben,

mely tovalopódzott a réteken

és a februári fák fölött megállt.

 

Az áprilisról álmodom tovább

most a hosszú téli ájulás után,

a virágragyúló mezőkön átrepülnék,

átszelve, mint tengert, az éjszakákat,

a fehér virágok kibomló nyarát.

 

A tavasz

más évszak, mint a többi.

Az maga a zsibongó derű, a fiatalság.

A tavasz én vagyok, mert minden porcikámban

lángragyúlt s tüzes varázzsal ég a május. –

Bár ma még

az éjek ormán

csupán a szél lobog.

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet