Alekszandr Blok (1880-1921): A part már belevész

A part már belevész a ködbe.
Szállj, csónakom!
Mély álmomnak röpülj fölötte
a kék habon.
Béke már mélységem lakója,
nem vad harag,
hogy hullámai a hajóra
omoljanak.
A klék és tiszta ködbe, csónak,
csak egyre szállj!
Hirdesd álmaim távolának,
hogy nincs halál!

(Ford.: Veress Miklós)

Alexander A. Blok: Haláltánc

Sár. A szél üvölt egy vad sikolyt,

- Ha véres csuklódba harapnál,

Csak sár, egyre sár s a sarki bolt, -

S látod ez mindig igy marad már.

Lebuksz és ballagsz a menetben:

Tompa fény, a sár, a sarki bolt

Vad táncot lejtenek szemedben

És a szél üvölt egy vad sikolyt.

Ford.: Zeley Ferenc

Forrás: Tiszatáj I. évf. 10. sz. 1947. december

Alekszandr Blok (1880-1921): A part már belevész

A part már belevész a ködbe.

Szállj, csónakom!

Mély álmomnak röpülj fölötte

a kék habon.

Béke már mélységem lakója,

nem vad harag,

hogy hullámai a hajóra

omoljanak.

A kék és tiszta ködbe, csónak,

csak egyre szállj!

Hirdesd álmaim távolának,

hogy nincs halál!

(Ford.: Veress Miklós)

Alekszandr Blok (1880-1921): Madonna da Settignano (1903. jún. 3.)

Nézve, ahogy mész átal a hágón,

Látta tekintetem át

Ködbe vesző Toszkánia távol

Ormai lágy vonalát.

Sárga a vállkendőd, cicomája:

Pírja-fakult pipacsok.

Nagy szemeiddel nézed az árva

Külhoni átutazót.

Tiltod-e, kit vándornak örökre

Ítélt sorsa - nekem,

Mária, vetve e távoli földre,

Méláznom neveden?

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): A művészet nehéz teher (Foligno,1909.jún.)

A művészet nehéz teher,

Ám minekünk, költőknek, érték

A lét, perc-örömeivel!

Ó, ha a dolce far nientét

Érezzük, amikor a vér

Dalolva ereinkbe árad,

S a lángoló szerelemért

Felhők közt röpköd már a vágyad,

S azt álmodod, mintha maga

Az élet pezsgő-csillogása

Nem volna más - a cinéma

Lágy, pislogó dorombolása!

S év múltán - egy másik haza,

Fáradtság, ismeretlen város,

S a moziban ugyanaz a

Francia nő, s éppoly varázsos!...

(Ford: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Ez mind oly rég volt, oly rég (1909.aug.)

Ez mind oly rég volt, rég volt, oly rég,

Bejárták a napok körük.

Milyen erő, illúzió még

Idézhetné, mi messze tűnt.

Kristályos-tiszta hajnalórán,

Moszkva Kreml-falai alatt,

Talán a földem visszahozná

Régmúlt rajongásaimat?

Vagy Húsvétkor, a Néva-parton,

A szélben, fagyban, jég alól -

Kampós botjával koldusasszony,

Nyugodt hullát, előkotor?

Vagy tán megőszült őszidőben,

Tisztás fakó, nyirkos füvén,

Permetező esőben, ködben

Egy ifjú kánya tép belém?

Vagy csak bús, csillagtalan éjen,

Négy fal közé elrejtezőn,

Vas-szükségszerüség nevében

Elszunnyadok a lepedőn?

S az új létben, mely más egészen,

Felejtem, mit ma álmodok,

S dózsékra úgy emlékszem éppen,

Ahogyan Kalitára most?

De hiszem - el nem múlhat végleg,

Mit úgy szerettem, sohasem,

E nyomorú lét szívverése

S felfoghatatlan álma sem.

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Valaha dölyfös, büszke voltam (1910.júl.11.)

Valaha dölyfös, büszke voltam,

Most egy cigánylány édenem,

S őt kérem - megbékélt-nyugodtan:

„Táncold el nékem életem!"

Sokáig tart iszonyu tánca,

S előttem szállnak éveim

Őrületei, hunyt varázsa

S taszító képzelgéseim...

Hol körbering, karját emelve,

Hol kúszik kígyóként, - s legott

Megdermed, bágyadtan-leverve,

S elejti a csörgődobot...

Ó, valaha mily gazdag voltam,

De az sem ért lyukas garast:

Arany, viszály, szerelmek - mostan

Már csak az unalom maradt.

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok (1880-1921): Firenze

1.

Pusztulj el Júdásként, Firenze,

Korok sötétjébe merülj!

Szerelmem óráján feledlek,

Halálom óráján kerülj!

O, Bella, gúnynak tárgya vagy ma,

Elvesztegetted bájaid!

Koporsó-éjedben rohadva

Torzultak el vonásaid!

Autómobiljaid robognak,

Nézem a torz, új házakat,

Az össz-európai pornak

Te magad adtad el magad!

Biciklik csöngetnek a téren,

Ahol a szent elhamvadott,

Hol Vinci kutatott az éjben,

Beato kéket álmodott.

Mediciek nyugalmát dúlva,

Liliomaid taposod,

Nem támaszthat fel téged újra

Poros, zsibongó piacod!

Orrhangú nép tereferéje,

Sokszintes bánat, templomok,

Holt rózsaszag - merülj el végre!

Tisztítsanak meg új korok!

1909. május-június

2.

Firenze, írisz gyönge kelyhe;

Kiért egész napokon át,

Reménytelen vággyal betelve,

Szívtam be Cascinéd porát.

Oly édes képtelen reményem:

Álmodni, élni is veled;

Már vénülő szivemmel érzem

Ősi varázsodat s heved...

De mégis el kell tőled válnom,

És messzi-messzi tájakon

Füstszínü íriszed - az álmom -

Átfénylik ifjúságomon.

1909. június

3.

Múlhatatlan vágyaimmal

Lelkemet telítve most,

Füstös írisz gyönge szirma

Áraszt édes illatot,

És vitorlám vízre lökve,

Széllel hajszol engemet,

S ha megunta már, örökre

Esti égbe eltemet,

És ha izzó esti kéknek

Magamat megadtam én,

Elterel - a kékbe kéket -

Tengere hullámaként.

1909. június

4.

Perzseli naphevitett köved

Láza tekintetemet,

Látom: a füstszinü íriszek

Lángja a légbe lebeg.

Búslakodás, fura ária,

Jól betanultalak itt!

Égszin egedbe, Itália,

Lelkemnek éje tekint.

1909. június

5.

Hamis ablakok éjszinü égen,

Villanyfényben a vén palota.

Átmegy ő - csupa csipke az éke

Meg az arca sötét mosolya.

Ám a bortól a szem zavaros ma,

S ereimbe lobot vet a vér...

Mit daloljak ma este, signora,

Az ön édesebb álmaiért?

1909. június

6.

A firenzei délidőben

Még inkább kiürül szivem:

Némák a templomok, s a zöldben

Minden virág örömtelen.

Őrizd érzéseid, vigyázva

Művész-hazugságaidat:

Csak lenge csolnakukba szállva

Hagyhatod el világodat!

1909. május 17.

7.

Toszkán völgyek királya:

Fölszáll az esti lágy meleg

Kéményfüst-kék szinün...

És bőregérként lámpa-

Lángok között kereng-kereng

Az oszlopok körül...

És ím a völgyeken már

Fényeknek ezre gyúl,

S kirakatokban immár

Kő csillan válaszul,

S a városra borulnak

Kék árnnyal a hegyek,

S signoráknak dalolnak

Canzonét a terek...

Füstöl porlepte írisz,

S a serlegben felhabzanak

A Krisztus Könnyei...

Táncolj csak, énekelj is,

Firenze, áruló ki vagy,

Perzselnek rózsaszirmaid!...

Őrjítsd meg canzonéddel

Szerelmes szívemet,

S elvéve álmom éjjel,

Gitárod félretedd,

És könnyed eltitkolva,

Csak rázz csörgődobot!

Üres sikátorokban

Daloljon bánatod...

(1909. aug.) 

(Ford.: Baka István)

Alekszandr Blok: Futott a városon át

Futott a városon át fekete ember.

Lámpásokat oltott létrájára hágva.

A halovány hajnal csak ezután kelt fel,

a fekete ember létrájára hágva.

Ott, ahol nyugodtan nyújtóztak az árnyak,

ott, ahol sárga fényt festettek a lámpák,

hajnal szürkesége áradt, egyre áradt,

függönyök és ajtók útját el nem állták.

Nyomorult a város minden hajnalon.

Egy fekete ember sír az udvaron.

(Ford.: Veress Miklós)