Reményik Sándor (1890-1941): Hiúság

 

Mikor a lélek már higgadni tud
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb ajkán a vért,
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mind az óbor kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szivére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Egy – két – tiz – ezer esztendő után!
Nézd az Időt,mely ítéletet tart,
Tekintsd a síri porrá lett avart
És nézd a múmiát, a feketét…

Én felfedtem a hiúság szemét
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo kifakult álmait,
Hogy minden meddő volt, hiába lett,
S hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 39. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 2.