Greguss Ágost (1824-1882): Ujgörög danák

 

I.
Tul ott a lombos hegy tövén,
Tul ott a sziklaszálon,
Melly lábát dérben fürdeti
S fejét felhőbe rejti,
Két kő alatt van két fiú.
Két testvér eltemetve.

Középen a két kő között
Egy szőlőtőke nőtt fel,
Annak bogyói veresek
S bogyói nedve mérges:
Nő, melly e nedvet ízlelé,
Fiút sohsem szülendő…

Oh bár e holtak anyja is
Izlelté volna nedvét!

II.
Ott lenn a szomszéd teleken,
Ott lenn az utcza végin
Egy vén, egy ősz asszony lakik,
Lakik vén, ősz urával.
Egy rosz kutyájok van nekik
S van egy csinos leányuk.

Isten, csak e nő halna meg,
Csak halna férje is meg,
Csak falna mérget a rosz eb!…
Hogy elvinném a lánykát!

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Enyhedi Ernő (19. sz.): A rubint*

 

Kárpátvadász mint fenyüszál,
Juhászleány – tópartonáll
’Leányka, lelkem csillaga,
Oh légy szívem menyasszonya!’
A lány reá busan tekint,
Busan rubint-toronyra int.
„Kezem tied csak úgy lehet,
Ama követ ha levehetd.”

Kárpátvadász mint fenyüszál
Fölvont íjával ím kiáll.
A nyíl suhog s a nyíl talál…
’Oh lányka, nézd: a kő leszáll.’
De a rubint vizbe zuhan,
Fel a vizből tündér suhan.
„’Jer le velem, szerelmesem!
Tied kövem, ha jösz velem.”’

Kárpátvadász mint fenyüszál
Utána zúg, előtte áll.
’Tündér, tündér, add a követ!
A lány enyém csak így lehet.’
Tündér megint vigan kacsint,
Csókot rubint-ajkára hint.
„’Feledd, feledd fön kedvesed!
Tündérkirálynő jegyesed.”’

(* Azon mondárul, melly azi tt közlött balladának alapul szolgál, megemlékezett már Dalár Tamás is „Kirándulás a Kárpátokba” czimü czikkében, mellyet a „Család könyve” II-od évi folyama közlött. (Lásd e folyam 141-dik lapján a rubint-mondára vonatkozó adatokat.) E monda más változatban is él, mint kézsmárki barátunktól értesülünk, ki azt költeménnyé dolgozta. Az ő  értesitése szerint a monda ez. „A zöld-tó partján áll a rubinttorony; ennek csucsán volt hajdan a büvös rubint, mellynek birtoka után egy környékbeli juhász sovárg. A juhásznak gyönyörü leánya van, kit sokan kérnek. Az apa annak igéri, ki a rubintot lehozza. Sokan megkisérlik, de a kisérlet egynek sem sikerül. Jön egy vadász, megszereti a leányt, s a leány őt. A vadász szerencsésen lelövi a rubintot, hanem ez begörbül a tóba. A vadász utána rohan, hogy visszakeritse; de – nem merül fel töbé.” 
    Mi magát a balladát illeti, erre nézve tehetni nyelvi tekintetből egyes kifogásokat; de szerkezete olly költői, tömör és arányos, hogy a müvet közlésre méltónak itéltük.      A szerk.)

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Greguss Gyula (1829-1869): Excelsior*

 
(Longfellow után)

Sötéten szállt le az alkonyat,
Havas tövén az ifju haladt,
Jég s hó közt lengeti zászlaját
És rajta kiváló jelszavát:
Excelsior!

Bus homloka lángszemet takar,
Szót szikrát mint ragyogó csatakard,
S ezüsthangú kürt zengzetekint
Az idegenszerü szózat int:
Excelsior!

Békés lakokból a tüzelő
Vidám-lobogva csillan elő,
Fent
rémes fényben a jégtükör, -
És keble halk sohajra tör:
Excelsior!

„Ne merd a szorost!” így szólt az agg.
„Tág s mély a döbörgő zuhatag;
Fent a vihar komoran leseng!”
De ám az ezüsthang ujra cseng:
Excelsior!

Könyörg a leányka: „Maradj, pihenj,
Hajolj nyugalomra keblemen!”
Kék tiszta szemére köny borúl;
Mégis felel, bár szive szorúl:
Excelsior!

Rettegd a korhadt gallyazatot!
Rettegd a döntő hófuvatot!”
Igy int végbúcsut a hegylakó;
De messze magasbul zeng a szó:
„Excelsior!

Midőn a buzgó szerzetesek
Hajnalban összesereglenek
Elmondani a szokásos imát,
A léget e hang hasítja át:
Excelsior!

Vándort a hű eb megleli,
S bár testét már a hó lepi,
Dermedt keziben leng zászlaja,
És rajta kiváló jelszava:
Excelsior!

Ott fekszik ékesen, tetemén
Borong a hajnali szürke fény,
S miként futó csillag, suhant
A tiszta égen át e hang:
Excelsior!

(*A nagyhirü költemény forditásának ez  második kisérlete irodalmunkban. Az első Szász Károlyról van.       A szerk.)

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

„Szondi két apródja” – Arany Jánostul

    A hazafias föláldozás példái között, mellyekben hazánk történelme olly dusgazdag, a drégeli várőrség hőstette kitünő helyet foglal el. A vár megvételének egyes részletei, a mint évkönyveinkben följegyezték, már magokban költői képpé teszik az egész eseményt.
    Szondi Mihály volt Drégel várnagya. Midőn, 1552-ben, Ali pasa úgyui az ócska falakat megrongálák s a kapunak fedezetül szolgáló tornyot összeomlaszták, Szondi, szemközt az erősség megtartásának lehetlenségével, hőshalálra szánta magát. Hőshalálra volt eltökélve a maroknyi várőrség is. Ali pasa tiszteletet érzett a vitéz várnagy iránt, s a szomszéd Oroszi papját, Mártont azon fölszólitással küldé  hozzá, engedje át a várat, melly már ugyis csak rom s mellyet tovább tartani merőben lehetlen. Megüzené egyszersmind, mennyire sajnálná, ha a vitéz várnagy az erősség czéltalan védelmében életét is veszitené; ajánlja tehát, hagyjon föl a védelemmel s távozzék békében. Szondi válasza az volt, hogy a vár védelmében akar meghalni. Meggyónt a papnak; azután két fiatal török foglyot s két énekes apródját küldte vele Alinak azon üzenettel, hogy a két török ifjut nevelje vitézekké, a két apróddal pedig mondasson sirja fölött éneket. Igy visszabocsátván Szondi a papot Alihoz, egybehordatja legbecsesb ingóságait és elégeti, elővezetteti paripáit és leszurja. Ezután derék bajtársaival együtt az ostromlóellenség közé ront. Sebet kap jobb térdén; ekkor leereszkedik s térden állva folytatja a harczot. Fején, mellén golyók érik, s számtalan sebbel boritva meghal. – Ali a dicsőültnek tetemeit az erősséggel szemben álló domb tetején temetteté el, s zászlót és kopját tüzött a hős sirjára.* (* Lásd „Magyarország történetében Szalaytól a IV-dik kötet 289-290-dik lapját.)
    A nemes elszántság Szondi részén, más részről pedig Aliban a lovagias tisztelet a vitéz ellenség iránt, kinek dicsőségét holta után is emlékjellel ünnepli, úgy tünteti föl a két ellenfélt, mint egymáshoz méltókat. E viszont már magában költőileg szép. Hát még, ha egyenkint figyelembe vesszük mindazon mozzanatokat, mellyekben Szondi nemessége nyilvánul: vallásos jámborságát és emelkedettségét, mellyel a halálra előkészül; búcsuját az élet javaitól azon áldozó végrendelkezésben, midőn vagyona becsesb részét a lángoknak adja s paripáit megöli; megható gyöngédségét nem csupán dallos apródjai, de a két török fogoly iránt is, kiket – mintegy elismeréseül, viszonzásaul a török hadvezér jóindulatának – az ellenség táborába küld; erkölcsi erejét, mellyel bajtársait is föl tudá lelkesíteni olly harczra, mellynek kimenetele csak egy lehetett: dicső halál!
    Méltán mondhatni, hogy az eset már magában, úgy amint van, szép költeménynek illik be. Nem is csoda, hogy megragadá a költők figyelmét.
    Kölcsey nagy szeretettel csügghetett e tárgyon. Szondi emléke föl-fölmerül verseiben, mintha éneket kérne a költőtül. „Drégel”ben alagyás fölsohajtással üdvözli Kölcsey a fellegi bérczet, a hősies áldozat szinhelyét. Hasonló fölsohajtással találkozunk később „Zrinyi dalá”ban:

Hol van a bércz, és a vár felette,
Szondi mellynek sánczait védette
Tékozolva híven életét;
Honnan a hir fölszáll, s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bércz, s omladék felette,
Melly a hőst és hírét eltemette,
Bus feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szük körébül őse saslakára
Szédelek ha néha fölpillant.    

    Szondi emléke ugyszólván üldözte a költőt, ki az 1830-dik év utolsó napján hőskölteménybe is fogott a drégeli várnagy dicsőitésére; - hanem a tervezett hőskölteményből csak a kezdősorok készültek el.
    Czuczor költeménye „Szondi” regedal alakjában beszéli el a drégeli hősnek tetteit és halálát. A regedali (balladai) alak daczára e költemény szorosan véve nem regedal, de költői beszély. Ékesen, erővel van irva, s a mellett olly könnyen és folyékonyan, hogy nem érzik meg rajta a nehéz versidom szigora. Czuczor költeménye még azon érdekkel is bir, hogy bizonyos tekintetben alapját képezi Arany költeményének: „Szondi két apródja.”
    „Szondi két apródja” 1856-ban a „Pesti Napló tárczájában jelent meg először; innen a »Magyar költők könyve« második kiadásába is fölvétetett.
    A ki Aranynak ezen szép regedalát igazán élvezni akarja, ismernie kell Szondi esetét. Már e végből is legjobban cselekszik, ha elébb Czuczor „Szondi”ját olvassa meg. Czuczor költeménye ott végződik, hol Aranyé kezdődik; amaz tehát bevezetésül szolgál emehhez.
    Czuczor versének dallama is Arany előtt lebeghetett, midőn a magáét irta, mert a versidom jelleme mindakét költeményben egy, t. i. lebegő.* (* Lebegőnek nevezzük azon verslábat, melly két rövid s egy hosszú tagbul áll. (…) A melly sorban lebegő lábak uralkodnak, azt versidomára nézve lebegő jellemünek mondjuk. Czuczor verse tiz soros szakokbul áll (…) Mint a rimet jelentő betükből látjuk, e szakban ötféle rim van, mellyek mindenkor a szomszédos sorokban találkoznak. Bővebb fölvilágositásul álljon itt a versnek első szaka:

Milly had kel a drégeli völgyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Olly bátor, erős,
Kit nem tud ijesztni veszély, baj,
Nem hat le szivére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll;
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

    Arany költeménye négy-soros szakokbul áll, keresztrimekkel.)
    A mellett azonban, hogy Arany költeménye némileg Czuczor költeményének folytatása, félre nem ismerhetni, hogy Arany költeménye egyuttal ellentéte is Czuczor költeményének. Czuczor drámailag jelenitve beszéli el az ostromi eseményeket, mint történőket; Arany az eseményekre, mint multra, visszapillant, s nem mint történőket, de mint történteket mondatja el. Czuczor a hősnek, bár nagyszerü, de gyászos bukását adja elő; Arany zengi diadalát – halála után. Czuczor hőse legyőzetik, Aranyé győztes. Czuczornál fegyveresen, pánczélosan, földi életében jelenik föl a hős; Aranynál tiszta szelleme működik.
    A valódi tragikum fenségét azon ellentét képezi, hogy míg az eszme képviselője egyénileg elvész, az eszme maga, az igazság, melly halhatatlan, diadalmasan emelkedik ki; - s Arany regedalának épen az a bája, hogy ez eszmei diadalt érzékíti.
    Költeménye arra felel, mihez kell ragaszkodni az embernek, a valódi embernek: a mulandó örömhez-e, a köznapi jólléthez, mellyel a jelen kinálja:  vagy a halhatatlan elvhez, melly erkölcsi meggyőződésén alapszik s mellynek lehetőleges valósitását az élet földadataul tekinti: Más szóval: az anyag rabja legyen-e, vagy a szemmel híve? – Az előbbi nézetet a törökök győzelmi mámora s vigadása képviseli, melly Ali szolgája csábitó szavaiban nyer kifejezést; az utóbbit a dicsőült Szondinak eszmei diadala képviseli, melly a két apród szent gyászában nyilatkozik.
    Az egész költeményen keresztül e két ellenséges elem küzd egymással; s a mű szerkezete az ellentétek szembetételén alapszik. Tekintsük mindjárt kezdetét:

(1) Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegyorom,
tetején lobogós hadi kopja.

(2) Két ifiu térdel, kezökben a lant,
a kopja tövén, mint ha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-innepet ület.

    A lebegő versidom műköltészetünkben eléggé használatos. Vörösmartytól is birunk igen szép költeményeket illy versidomban. Csokonaiban is találni hasonjellemü verset. Régibb verselőink azonban nem használják ez idomot, melly népköltészetünkben sem fordul elő. Aranyt, a lebegő versidom választására „Szondi két apródjá”ban alkalmasint azon körülmény inditá, hogy Czuczor hasontárgyu verse szintilly idomban van irva. Czuczor versében egyébiránt – gördületét tekintve – nem tagadhatni, hogy némi egyhanguság van; míg Aranyé, bár egyszerübb, sokkal hangzatosabb.
    Az első szakban a rom, mint a küzdelem szinhelye, a sirhantos dombbal, mint a végnyugalom szinhelyével van szembetéve; - másik ellentéttel viszont az élet küzdelmének szinhelye, a vár, mint a halál és pusztulás képe tünik föl, míg a halál békéjének szentelt hegyorom, nyájasan, szép zölden, lobogós hadi kopjával ,mintha csak az élet, a virágzás képe volna.-  Emeli a rom kisértetiességét a világitás ellenzete is: felhő boritja, s így süt rá vissza a nap.
    A második szakban a kétféle ünnep ellentéte van föltüntetve: fenn az ormon gyászünnep; lenn a völgyben örömünnep.
    Ali irigyli Szonditól a két apród dicsőitő énekét, s ezt magának akarja. Eleget magasztalták már Szondit; hadd füszerezzék most az ő győzelmi ünnepét. Azért kérdi:

(3) ’Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbülszavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd füzne dalokbul gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri-nyakra!’

    A parancsoló türelmetlenséggel kettőzött kérdésen kívül, melly Alit mint a győztes sereg urát megilleti, a költő szépen jellemzi őt mint törököt is, midőn egészen keleties nyelven beszélteti: képmásokban és érzékies fölfogással. Ali a két apródot bülbülszavu rózsák két mennyei bokrának nevezi. Bülbül annyi mint csalogány. A törököknek „Gül és Bülbül” (azaz: rózsa és csalogány) czimü költeményök van, s így természetesnek találhatjuk, hogy Ali, a két képet egyesitve, Szondi apródjait csalogányszavu rózsabokroknak mondja. Hogy azonfölül mennyei bokroknak mondja, mindenesetre tulzás; de tudjuk, hogy épen efféle tulzás is jellemében van a keleti beszédnek. Ali tovább is képmáslati kifejezésekkel él. Azt kivánja, hogy az apródok dalokbul gyöngysorba füzért füzzenek, melly füzét illő legyen – huri nyakára. Ez utóbbi vonás ismét mesterileg jellemző. Mohammed vallását találólag nevezték el „a kard és anyagi élvek vallásá”-nak; s a mohammedán érzékiség embere nem tudja szebben meghatározni a dal kedvességét, mint úgy, hogy női kecsekkel hozza kapcsolatba.
    Ali kérdésére szolgája felel:

(4) „Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant,
Zászlós kopiával a gyaur basa sirján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sirván.’

    A szolga szavaiban halk szemrehányás is rejlik Alira nézve, miért engedé meg az apródoknak, hogy a „gyaur” basát énekökkel magasztalják. De az ur szeretettel szólt a fiúkról, s ezeket a szolga is gyöngypárnak nevezi. Mint látjuk, mindenben szigoru lélektani pontosság. – A szolga elmegy, hogy a fiúkat lehíja.
    Eddig tart a bevezetés. Most kezdődik azon feljebb említett két ellenkező nézet összeütközése, melly tulajdonképen a mű szellemi tartalmát képezi. Meglátjuk, milly szép fokozásban vannak e küzdés fordulópontjai egymás után feltüntetve; most csak azt jegyezzük meg, hogy a költő, miután az első két szakban az esemény szinhelyével megismertetett, a harmadik szaktól kezdve maga már nem szól, de folyvást a szereplő személyeket beszélteti. Láttuk már, hogy a harmadik szak Ali kérdését, a negyedik a szolga válaszát tartalmazza. Most következik az apródok éneke, Szondi tetteiről. Az ének mindenik szakát egy-egy külön szakban a szolga szavai váltják föl, ki az apródokat Alihoz akarja levinni. Az apródok éneke s a szolga szavai tehát szólás és visszaszólás alakjában váltakoznak egymással. E szintolly elmés, mint müvészileg szabatos összeállitás útján a költő legszebben éri el kettős czélját: fölmutatja ugyanis egy részről ah ős dicső tetteit más részről pedig élesen tünteti ki az ellentétet a győztes fél semmisége s a legyőzött fél nagysága között.
    Midőn Ali szolgája a dalnokpárhoz jő, természetes, hogy fiúk ekkor nem kezdik, csak folytatják éneköket, mert tudjuk, hogy már akkor is énekeltek, midőn Ali kérdezősködött utánok. Hogy az apródok csakugyan csak folytatják az éneket, midőn azt hallgatni kezdjük, a költő az által is előre tudatja, hogy az éneket „és”sel kezdeti. Szükséges azonban, hogy a költő az apródok énekével oly ponttul kezdve ismertessen meg, honnan az végig szintén teljes egészet képezzen s Szondiról minden lényegest elmondjon. Illy pont kétségen kívül Márton pap követsége Szondinál: a mi ez előtt történt, ugymint a török sereg megérkezése Drégel alá, a vár ágyuztatása, Szondinak ekkori intézkedései, mindez bátran mellőzhető. Olly előzmények ezek, mellyek minden várostrom alkalmával rendesen előfordulnak, s az olvasó maga is hozzá gondolhatja az esethez. Olly részletek mellyekben még nincs olly sajátlagos vonás, melly épen Szondira volna jellemző. Föl kell azonban tennünk, hogy az apródok ezen előzményeket sem hallgatják el, midőn Szondi tetteit magasztalják. A pap megjelenése képezi az eseményben azon fordulópontot, mellytől kezdve Szondi tetteit határozottabban egyéni szinezetben látjuk kiválni. Arany tehát helyes tapintattal veszi föl épen itt az eseménye fonalát, midőn az apródokat az olvasó előtt megszólaltatja. Igy el van érve a czél, hogy az apródok csak folytatni látszanak az éneket, s ez ének mégis teljes egészet képez. Olvassuk csak egymás után azon szakokat, mellyekben az apródok éneke foglaltatik (a költemény 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17. és 19-dik szakát), és meggyőződünk, hogy ez ének magában véve is tökéletes műegész, külön ballada a balladában.
    Lássuk most a fiúk énekének s a szolga szavainak váltakozását.
    A fiúk tehát éneköket, mellynek elejét nem hallottuk, így folytatják:

(5) …..S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte!

    A szolga szeliden figyelmezteti a fiúkat, hogy már eleget sirtak. Elhunyt uroknak eléggé megadták már az illő tiszteletet; most jőjenek le a mulatságba, hol róluk is gondoskodva van.

(6) „Szép urfiak! Immár e puszta halom,
e kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn már mézizü sörbet.”

    A fiúk nem hajtanak a szolga szavára. Tovább énekelnek, s énekök épen Szondi szavait mondja el, mellyekkel a hős vissza utasitja Alinak fölszólitását. Szondi visszautasitó válasza jelképez a fiúk visszautasitó válaszát is.

(7) Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi:
Jézussa kezében kész a kegyelem,
Egyenest oda fog folyamodni.

    A szolga úgy hiszi, hogy a sörbet magában még nem elég kecsegtető a fiúkra nézve; azért bővebben rajzolja ki az érzéki gyönyörök képét, mellyeknek csáberejével a fiúkat leakarja csalni.

(8) „Sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jóillatu fűszer és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma.”

    Ez utóbbi észrevételt, hogy ma Ali győzelem-ünnepe van. Figyelmeztetésképen veti oda: miután Ali ül ünnepet, az ünnep már ennélfogva is olly nagyszerü, hogy abban mindenki méltán ohajthat részt venni; más részről pedig a fiúk is Ali szolgái, s így nekik sem szabad elmaradni az ünnepről. – De a fiúk csak az irtó ellenséget látják Aliban, és folytatják az elbeszélést:

(9) Hadd zúgjon az álgyu! Pogány Ali mond;
És pattog a bomba és röped a gránát,
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

    Az olvasó érezni fogja, milly találó hangfestéssel van e szakban érzékitve a rontás-bontás munkája.
    A török szolga tudván, hogy ura szeretettel viseltetik a két apród iránt, még most is tartózkodik őket keményen megtámadni. Még mindig kérve szól hozzájok. De miután tapasztalá, hogy az érzéki kéjek ingere nem fogott rajtok, most az ellenkezőt kisérli meg s kéjelmetlenséggel ijeszti őket, - temészetesen ismét csak érzéki szempontbul.

(10) „Szép urfiak! A nap nyugvóra hajolt,
Immár fedi vállát biborszinü kaftán;
Szél zendül az erdőn – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A két apród folytatja Szondiról:

(11) A vár piaczára ezüstöt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harczos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

    Mellesleg legyen itt megjegyezve, hogy a „marha” szónak hajdan nem volt azon értelme, mint most. Ma kizárólag állatot jelent, hajdan azt jelentette, mit most ingó vagyonnak, ingóságnak nevezünk.* (* Hasonló jelentési változást látunk a „jószág” szóban is. Tágabb értelmében csak épen vagyont, birtokot tesz; szorosb értelmében átvitetik élő lényekre. A gyermeket „kedves kis jószág”-nak nevezik; a gazdaember lovát, ökrét mondj „jószág”nak.) Arany emeli az apródok énekének ódon szinezetét, midőn a marhát régi értelme szerint alkalmazza. Általában senkisem tudja annyira, mint Arany, megadni személyeinek azon jellemző szinezetet, melly a kor- és nemzetbeli sajátságok alkalmazásábul áll ki. Az utóbbinak egyik példáját látjuk ismét a szolga keleties kifejezése módjában is a fentebbi (10-dik) szakban, midőn az esthajnalt úgy irja körül, hogy „a nap vállát biborszinü kaftán fedi.”
    De térjünk vissza a szóváltás folyamához. A szolga, mint láttuk, már háromszor szólalt föl, hogy a fiúkat távozásra birja. Mindig hijába. Látja, hogy a fiúk nem zavartatják magokat, s végig el akarják énekelni Szondi esetét. A szolga most azon módhoz nyúl, hogy siettetni akarja az ének befejezését, s maga is segit a fiúknak az események elmondásában. – Ezen modorban is, mint elébb kecsegtetéseivel, háromszor szólal föl; s szavainak mindannyiszor olly fordulatot ad, hogy a fiúkat Ali iránti kötelezettségökre figyelmezteti.
    Első felszólalását ez uj modorban úgy intézi, hogy azzal Szondi tetteinek elmondása mindjárt be is legyen fejezve.

(12) „Aztán – no, hisz úgy volt! Aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon – rövid az eset -:
Zengjétek Alit ma helyette!”

    Türelmetlenkedését fejezi ki a szolga, midőn az esetet „rövid”-nek mondja. Mert rövid, nincs is mit róla már hosszasabban mondani. – A fiúk, emlékeztetve, hogy most már Alit zengjék, épen Alihozi viszonyuk fölemlittetése folytán Szondihozi viszonyukra emlékeznek, és folytatják:

(13) Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti czifrán, bársonyba puhába;
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

    A szolga ismét fölfogja az elbeszélés szálát, emlékeztetve a fiúkat, hogy Szondi maga küldötte őket Alihoz, s Ali jól bánik velök.

(14) „S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lyány-arczotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ő;
Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Azon ugrást, midőn a szolga Szondiról egyszerre Alira tér át, a költő szépen jelezi a verses gördület megakasztásával. E szavak után: „S küldött Alihoz” hiányzik egy tag. E hiány hangilag is festi a szolga megakadását, ki ezután – mintegy megbánva, hogy Szondiról szóba eredt a fiúkkal – egyszerre átugrik Ali magasztalására. E magasztalásban ismét a török jellege látszik. Először dúsnak mondja Alit; a gazdagság dicséretes tulajdon, mert Allah kegyeltje, a kinek kincsei vannak. A  jóságot másod helyen említi föl, de azonnal elárulja ismét az érzéki érdekeltséget: a fiúk „leányos” arczuknak is köszönhetik Ali szivességét.
    Milly szép ellentétben tünik föl e leányos arczczal a férfias lelkesedés, mellyel a fiúk Szondi vitézségét hirdetik:

(15) Hogy vitt ezerekkel! Hogy vitt egyedül!
Mint bátya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

    E lelkesedés a szolgát is megragadja. Ő is jelen volt a harczban, ő is látta Szondit küzdeni. Bámulnia kell a magyar hős nagyságát, s egy vonalra állítja őt Rusztemmel, a perzsa és török regék legünnepeltebb hősével. Önkénytelenül fölkiált:

(16) „Rusztem maga volt ő! S hogy harczola még,
Bár álgyugolyótól megtört ina, térde!
Én láttam e harczot!…

    De itt ujramegigazitja magát. Szégyenli, hogy tiszteletet árult el a „gyaur basa” iránt; sőt Alitól is fél a vigyázatlan nyilatkozatért. Folytatja tehát:

….Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

    Hanem a fiúk még nem végezték be a harcz leirását. Még egy szakot szentelnek a harczoló bajnok magasztalásának. (Figyelmeztetünk a szép középrimekre is e szak első és harmadik sorában.)

(17) Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

    Itt vége szakad a szolga türelmének. Ő eddig kérelmeskedett, hizelgett a fiúknak, simult hozzájok; ők  pedig nemhogy beérnék magasztalásaikkal, de még a pogányok veszését is örömittasan hirdetik. Nem használt a szép szó; legyen hát szidás és fenyegetés. A szolga kifakad:

(18) „Eh! Lesz-e ma végre? Kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! Vesszeje vár
És börtöne kész Ali urnak.”

    A fenyegetésre a védtelen, elhagyatott ifjak még erőteljesebben lépnek föl. Átkot mondnak Szondi gyilkosaira, s ez átok, valamint legszebben fejezi be magát a dics-éneket, úgy válaszul is szolgál a fenyegetődző töröknek.

(19) Apadjon el a szem, melly czélba vevé,
Száradjon el a kar, melly őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn illy kora veszte!

    Ime, a legyőzött fél diadalmat ül a győztes fölött, a kegyelemre szorult két árva daczol, sőt szembeszáll az úrral, kinek kényétül sorsuk függ. A hála érzelme elfojtja bennök a félelem érzelmét; a multnak nemes fájdalma fölülemelkedik a jelennek silány örömén. A két apródban Szondi szelleme nyilatkozik, a megdicsőült Szondi. Az ellenség megölte testét, de lelkét nem ölhette meg. Lelke él, mozog és munkál. E lelki munkálásnak ad kifejezést Arany költeménye.
    Miért küzdött Szondi? A hazáért az idegen hóditás ellen, a szabadságért a rabszolgaság ellen, Jézus vallásaért Mohammed vallása ellen. Fegyver hatalma hijába akar győzelmeskedni az eszme fölött. Az eszme diadala áldozatokat kiván, s Szondi áldozatul vezette magát az eszme diadalaérŧ; mert az eszme hatalma nő az érte hulló áldozatok számával, s a mi veszteségnek látszik, nyereséggé lesz. Egy, ki magát áldozatul szenteli az eszmeért, az igazságért, százaknak hagyja azt örökül, hogy terjesszék; míg a nyers erő hatalma fogytán fogy, a mint fogynak azok, kik szolgálják. Az emberiség történetei szakadatlan lánczolatban mutatják a a szellem folytonos küzdelmét, hanem egyszersmind folytonos hóditásait az anyag ellenében. Illy küzdelem képét látjuk „Szondi két apródjá”-ban, ujabb bizonyságaul azon igazságnak, hogy a nagy költők – nagy eszmék tolmácsai.
    „Szondi két apródjá”ban a szeretet vallása és a kard vallása, az eszme vallása és az anyagi élvek vallása, az erkölcsi fenség s az érzékies köznapiság, az igazi embernek bilincsek közt is megőrzött szabadsága s a szolgalelkünek minden állapotbani rabsága vannak egymással szembesitve. Milly mesteri szerkezettel s a részletekben mennyi szépséggel van e kép előállitva: csak töredékesen érintik a műhöz kapcsolt észrevételek. Ez észrevételeknek nincs egyéb czéljok, mint az, hogy az olvasót, ki Arany müveit igazán élvezni akarja, behatóbb figyelemre serkentsék. Arany azon költők közé tartozik, kiknek müveit minél figyelmesebben, minél többször olvassuk, annál szebbeknek találjuk.

Greguss Ágost

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.