2017. okt. 6.

Herepei Ottó* (?-1857): Révai sírján



Árnyékot adjatok, falombok,
A fáradt vándor kis sirjának:
Pihenje ki egy élet átkát,
Mit korcs-fiak reá dobának.

Besülyedt sirod régi őre:
A fakereszt – s a fájdalom ...
Egy durva kor fájó emléke
Nagy életed, s e kis halom.

Körüled a tavasz varázsa
Kicsalja a fák lombjait;
Sirod látása felidézi
Lelked viditó dalait.

Hamvas pacsirta, ki magasban
S szabadon tudsz csak dallami:
Bátran leszállhatsz e halomra,
Hisz ebben nyugszik Révay!

Szegény fecske, az Ur madara,
Fészket rakhatsz ime keresztre:
Szent hely ez, hová a magyar nyelv
Nagy martyra van eltemetve.

Madár daloljon sirja mellett
Az elhagyott-, az elfeledtnek.
Hisz ő is dalla a hazának –
Kit akkor annyin elfeledtek.

Virága nincs a kis halomnak, –
Kopár homok azt nem terem meg!
Igy élte is .. de hő könyűi
Óh mennyi szépet felnöveltek.

Azért volt élte balszerencsés,
Hogy átvevé a nemzet átkát,
S feláldozván saját derűjét
Oszlatá el a hon homályát.

Láng-szellemével, sas-szemével.
Egy századig látott jövőnkbe: –
S óh, bár ne látta volna a gunyt
Felburjánozni ott előtte!

Te, ki nagyot tevél, ki küzdél,
S kit későn érte meg a kor, –
Kit üldözének a mig éltél:
Most nyugton, békén alhatol!

*) Meghalt 1857. aug. 11-én, tizenkilencz éves korában.


(Forrás: Vasárnapi Újság, 1859. júl.3., 27. szám)

Ambrus Zoltán: Ottokár élete és halála



Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége?

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára, leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer kimulathatja magát.

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a szép temetésért.

Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.

És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak, ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

Márai Sándor: Március délutáni temetés



A ravatal - e szörnyű asztal -
Borítva dús, ezüst damaszttal.

Fölséges tál rajt a koporsó:
az élet-étel olyan olcsó.

Három gyerek fekete gyászba'
Könnyeket sír az út a sárba.

Nyomukban sok vén siratóné
Lábuk alatt fröccsen a hólé.

Kis fáklyák lángja száll az égbe
(Volt-e halottnak öröme, kéje?)

Az utca bús papok dalától,
mely száll s fekete, mint a fátyol.

És a sétálók mind megállnak,
sorfalat állnak a Halálnak.


Számomra ismeretlen szerző: Karácsonyfa a temetőben (1901.)



Szomorú borongós a karácsony éjjel,
A havas zimankót szél kavarja széjjel
Szörnyű táncra hajtva...
Ifjú nő bolyong künn, küzdve a viharral,
Kis fenyűsudárkát visz remegő karral,
Tántorog sóhajtva.

Meg-megáll a fénylő ablakokba nézve.
Lát díszes karácsonyfát dúsan tetézve
Száz csecsebecsével.
„Hajh, tavaly ez estén boldog anya voltam,
Hogy örült a fának drága kicsi holtam,
Őt a menny vevé fel.

Most a hó takarja kora síri halmát,
Szép kacsója nem tart bábut, aranyalmát;
Mily sötét az álma.
A halál honába most ugyan ki menne?
Élet a karácsony fénye, földi mennye,
Örömünnep van ma.

De a bús anyaszív zajba nem vegyülhet,
Kis szerette nélkül ünnepet nem ülhet.
Ott lesz a karácsony!
Ki a temetőbe viszi fenyűágát,
Látogatni megy ki elhervadt virágát.
Átsuhan a rácson.

„Itt pihen a gyöngyöm” s leborul a sírra.
Lágy keze a gallyat odatűzi, sírva,
A fagyos rögökre.
Rajta cukor, alma, tarka gyertyák fénye;
Mintha gyúlna égből boldog üdvreménye
S hívná föl örökre.

„Itt vagyok fiacskám jöjj szegény anyádhoz,
Ki neked karácsony alkonyára fát hoz,
Rajta tört szívem függ,
Üljük újra együtt a malasztos estét,
Tiszta lelked öltse földi gyönge testét,
Újra keblemen csüggi.”

Szóla s fényözönen ragyog a sír dombja.
Fia mosolyogva, mint a rózsa lombja.
„Jöjj velem anyácskám,
Égi Betlehemben vígabb a karácsony,
Csillag a világon, manna méz kalácsom,
Cédruság a fácskám.

Nézi... teste dermed... bűvös édes álom
Átröpíti lelkét földi bús homályon
Gyermekét ölelve...
A fenyőn elveszik már a gyertya lángja
Angyalok vitték föl oda, szebb világba
Égi lángra kelve.


forrás: internet

Ismeretlen akkád költő (i.e. 2000 körül): Tammúz-sirató ének



A bömbölő bika nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Tammúz, a bömbölő bika, nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Férjem nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Férjem nem él többé! Egyedül maradtam!

parancsolóm nem él többé!
Dagal-usumgal-anna nem él többé!
A mélység ura nem él többé!
Bad-nagara ura nem él többé!
Tammúz, a pásztor, nem él többé!
Tammúz, az égi karám ura, nem él többé!

Tammúz, az ég királynőjének férje, nem él többé!
Etura pásztora nem él többé!
Gestin-anna anyánk fivére, nem él többé!
Az uralkodó, akit mindenki fél, nem él többé!
Az uralkodó, az ország ereje, nem él többé!
Elpihent delelő ökörként,
megfáradott bárányként elnyugodott!
Elnyugodott delelő ökörként,
megfáradott bárányként elpihent!
Sírjához járulok én, az özvegy,
erős férjem sírjához járulok én, az özvegy!

"Hol van a hős, Tammúz, jaj, hol van?" - kiáltom.
"Ételt nem eszem!" - kiáltom.
"Italt nem iszom!" - kiáltom.
"Ó, te szegény, jó emberem!" - kiáltom.
"Ó, én szegény, jó asszonyod!" - kiáltom.
"Férjed a hegyekbe vonult!" - kiáltják vissza.
"Tammúz a hegyekbe vonult! - kiáltják vissza.
"Az erős megvakult a hegyek közt!" - kiáltják vissza.
"Az erős megnémult a hegyek közt!" - kiáltják vissza.
Az erősért, a hősért, egy-jó uramért,
kiért ételt nem eszem, egy-jó uramért,
kiért italt nem iszom, egy-jó uramért,
ó, én szegény, jó asszonyod, egy-jó uramért,
az erősért, a hősért, az ifjú Abuért, egy-jó uramért,
az erősért, a hősért, az ifjú Abuért, egy-jó uramért
történik ekként minden!

Tammúz, édes uram,
merre szállott el tekinteted,
a béke-hozó hova szállott?
Tammúz, édes uram,
merre szállott el kiáltásod,
az áldás-hozó hova szállott?
Szétszórt városaid kövein
kóbor ebek marakodnak,
közéjük a terhes felleg alól
dögön hízott keselyűk le-lecsapnak!
Pusztai szél omlasztja-repeszti a dúlt paloták falait.
Sírod fölött barna vihar süvíti a görnyedő ég gyászdalait!

(Ford.: Rákos Sándor)

(Forrás: A világirodalom legszebb versei - Az ókortól a XIX. századig - Európa Könyvkiadó, Bp. 1966. - 5-6. old.)

Kiss Tamás: Az alvó testvér



Emlékszem, éjjel hozták haza.
Én még kis, fehér ingben jártam.
A holdat néztem s alig vártam,
hogy megvirradjon,
hogy csókot adjon
szúrós, szomorú szája.

Ott feküdt
a nagy fehér ágyon...
Odamentem, hogy arcát lágyan
megsimítsam.
Apám ott állott kissé távol
s szólt: - ne költsd fel,
most jött
nagy Szibériából,
keveset aludt ott szegény
és most nagyon álmos...

Sötét haja szétfolyt a párnán
s én olyan árván
lestem, hogy két zárt szemével
felém intsen.
Arca lágy volt, mint a frissen
hullott hó.
Aludt a bátyám,
a fáradt legény.
Aludt csöndesen, mozdulatlan...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És még most is alszik szegény.


Forrás: Nyugat 1934. 5. sz. 

Számomra ismeretlen szerző: Az elmúlásról



Az ad gyönyört mi elmúlandó,
Csak a halandók boldogok,
Az elmúlásról álmodoznak
Azok, kik halhatatlanok.

Tudd meg, ki jársz a temetőben
S könnyezel egy-két hant felett:
Csak a halál az, amit tőlünk
Irigylenek az istenek.

(forrás: internet)


Soós Lajos (1856-1902): Bella könyvéből – Az utolsó dal



E könyvet immáron lezárom,
És véget érnek a dalok,
Keblére vár az örök álom:
Érzem, tudom, hogy meghalok.
Elnémul e szív lüktetése,
Elnémul véle ez ajak:
Amelynek minden sóhajával
Csak tégedet imádtalak.

Érzem, tudom, közelg az óra:
Midőn lealkonyul napom,
Balvégzetem sújtó kezétől
A kegyelemdöfést kapom.
Megáldom érte, hogy megadja:
Hogy végre már szíven talál...
Aki így összezúzva-törve:
Megváltás annak a halál.

Pihenni vágyom, elpihenni:
Megkínzott már a sok tusa!
Pihenni vágyom: hol leárnyal
A temető bús ciprusa.
De, mielőtt még odatérek,
Repülve száll e dal feléd:
Ki – egykoron úgy beragyogtad
Egemnek sötét éjjelét.

Fogadd e dalt: - tán az utolsó,
melyet még adnak a hurok –
Visszasír lelkem benne hozzád,
Akkor is – ha már elmúlok.
Fogadd e dallal ezt a könyvet;
Emlék gyanánt – neked hagyom:
Végiglapozván – megtudod majd,
Miért fájt ez a szív oly nagyon.


Kiss Tamás: Egy kripta előtt



A pusztító kéz így irgalmazóbb,
az éhes föld se szív el oly olcsón.
Ó ki tud bennünket összefogni
túl az Időn, köveken, koporsón!

Én itt mindig olyan nagy úr voltam,
nem is kellett magam vigasztalni,
és most olyan szörnyű a gondolat,
hogy: jaj meg kell halni, meg kell halni.

Tenni kéne valamit s nincs erőm.
Úgy érzem, már nyílik az ajtó rám.
Alkonyodik. A zsebembe nyúlok
és csendesen felhúzom az órám.

(forrás: internet)


Morvay Zoltán: Csend



Néma csend borul az őszi tájra,
Száraz lomb közt fújdogál a szél.
Sárga levél elválik az ágtól
S az avarbaj bús regét beszél.

Bús regét a fájó elmúlásról,
Amely ellen nincsen semmi ír.
Előttem áll elmúlásom képe:
Hervadt levél, vadvirágos sír...

(forrás: internet)


Nyéki Krausz Róza: Őszi hangulat



Ősz volt.

Olyan csöndes, bús őszi nap, mely úgy hasonlít a lélek haldoklásához. Zizegve hullottak a falevelek, meg-megzörrenve a hideg, őszi szél fúvásától. Vitte, vitte a szél a száraz leveleket; sodorta messze, beszélve madárdal, napsugár, boldog tavasz múlásáról, tört remények, síró lelkek panaszáról...

Lelkem elmerengett... Valami csodálatos, bús érzés töltötte be és szerettem volna a készülő fecskékkel elköltözni messze... messze, hol örök mosolygású napfény honol; derült kék ég mosolyog az emberekre; szerettem volna repülni egy ismeretlen, szebb világba, hol nincsen fájó szív, sóhaj, keserű emlék.

Vajon mi okozhatta e borús hangulatot? A virágok haldoklása? vagy a sárga levelek bús zizegése? Avagy az-e, hogy eszembe jött: mi is így múlunk el lassan, haldokolva és sírunkra majd így hullanak az elsárgult, szomorú falevelek? Avagy az a bús história okozná, mit az előtte való este mesélt el egy arató leány a többieknek?

Nem tudom, csak valami végtelen keserűség fogott el és szerettem volna sírni, zokogni keserűen, fájón...

A domboldalról, onnan a rideg temetőről énekhangot hoz a vándor szellő... Temetnek valakit. Fehér a szemfedője, pedig a bánat, mely megölte, sötét, fekete volt. Nem új a történet, de szívet megindító.

Ott szerették meg egymást a zöld erdő nyájas fasorai között. A leány virágot ment keresni ki a zöld erdőbe, az ifjú... azt kicsalta a tavaszi napsugár, csicsergő madárdal, fülemüle szózat. Kicsalta meleg szíve, mely a természet szépségeit oly nagyon szerette, oly nagyon csodálta.

Elmerengve sétált a zöld fűben; fölidézte boldog gyermekkorát, eszébe jutott édesanyja, ki oly féltve őrizte, nevelgette; édesatyja, ki oly szigorú szeretettel óvta a rossztól, intette jóra. Aztán azok a sötét napok, midőn a föld dübörögve hullott az ő szerettei koporsójára, midőn bezárult előtte a vidám gyermekkor mosolygó ege s ő árván egyedül állott a világban, szemében könny, szívében mély keserv.

Megismerkedett a leánnyal... ott a zöld erdőben... S miként ez virult, virágzott, úgy csalta ki szíveikből a szunnyadó érzelmeket, úgy fakadt ki szíveikből is a legnemesebb virág: a szerelem.

Az ifjút nem tudta megvédeni a sötét papi ruha, mely övezte, nem fogadalma, mely eltiltotta előle a földi üdvét, földi mennyországot... Küzdött férfiasan, hogy legyőzze érzelmeit, küzdött szíve ellen, de az fellázadva követelte jogait.

Kivetkőzött papi ruhájából... Megszegte esküjét, mit Istennek tőn, elhagyta pályáját, hogy más úton szerezzen hírt, nevet, dicsőséget, azért a leányért, ki míg elérhetetlennek látszott, szerette őt, s aztán – hogy akadály nem vala útjokban, elhidegedett, közönyös lett iránta, sőt egy szép napon mással ment esküvőre.

Tudják, ki e halott, kinek e búdal szól? Az a szegény ifjú. Csalódása megtörte, életreménye elhagyta, el minden, mihez vágyait, reményeit fűzte, még a jó Isten is, ki az esküszegésért keményen büntette...

Ugye nem új a történet, de szívet megindító? Hűtlen asszony, csalfa asszony! Hát oly könnyű feledni? Hát oly könnyen el lehet némítani azon édes dalokat, melyek megcsendülnek a szív húrjain? Nem rezegnek-e utóhangjai tovább, mint az aeol hárfa, melyen kihalt palotának ablakában a vándorszellő játszik olykoron?

... Hát hulljatok levelek, sárga falevelek hulljatok csöndesen. Te meg őszi szellő sodord őket messze, szólj be hozzá, szólj be ahhoz a hűtlenhez s beszélj neki tört remények, síró lelkek panaszáról; hadd sírjon a lelke, hadd fájjon a szíve. Pici kis csalogány zokogó daloddal mondd, hogy sirassa őt, ki oly nagyon szerette, kinek ő volt minden boldogsága, üdve...

... Valami csodálatos bús érzés tölti be lelkemet. Szeretnék elszállni messze... messze, hol nincsen fájó szív, nincsen sötét bánat!


Monostori Hugó: Énekek Éneke



Én nem dicsérhetem szépségedet szinekkel,
Formáidat márványnak díszül nem adhatom,
De emléket rakok szépségednek szivekkel,
S oltárodat felettük szivemből vágatom.

És tested engedelmes selymekkel ékesítem,
Hogy formád kincseit alázattal viseljék,
Lehullva vállaidról szép lábadig szelíden:

Vedd köntösül szavam, szivemnek régi selymét,
mely alázattal önti örökbe karcsuságod,

Márványfehér testedre kend illatos kenetnek
A tiszta fényt, amit hajnali nap sugároz,

S hajadra koronául legyen: hogy én szeretlek.

Monostori Hugó: Mise




Szóval imádkozik az ember,
S a szó imádságnak hazugság.
Szótlan imádkozik a tenger,
Némán imádkoznak a puszták.

Az égbolt leborul a földre,
A föld szivét az égre tárja
És éjszin pluviálét öltve
Nehéz csend tornyosul a tájra.

A füvek némán harmatoznak,
Eleven bűnüket lemossák,
Új fénye gyúl a csillagoknak
És misét mond az ájtatosság.

Ne szólj most; nézz a csillagokba,
S megindulsz: vár a puszta csendje,
S a szó hazug terhét ledobva,

Némán merülsz a végtelenbe.