kinek sírja tövén megpihentetem ma nyugságodat irigylő
tagjaimat, - ne űzz el magadtól!
Tudom, azt kérdezed: ki vagyok, mi közöm hozzád? Hozzád,
kinek sírján nem nyílik krizantém, nem gyúl az emlékezés pislákoló lángja sem
és nem őrködik imádság.
Igazad van! Én látom, hogy te a senki halottja vagy. Látom,
hogy nem illendő zavarnom halottak napi szomorúságom halvány, kicsi
mécsvilágával a te gyönyörű, örök elcsendesedésedet. Mert csak te vagy itt az
igazi halott. Te, akihez senki sem jár soha, csak ilyen csatakos őszi
temető-ünnepen téved feléd az élet valami lak üzenete – bennem. Az elmúlás, a
csend: te vagy. Tudom: szentségtörés sírodnál lábam alatt a száraz dudva
panaszos zörrenése is.
De mégse kergess el magadtól! A temető fekete örömeinek ezen
a tarkán sziporkázó vásárán tűrj meg magad mellett egy-két pillanatra!
Én nem tudom, ki vagy. Nem is keresem Nevedet rég lemarta
rokkant fejfádról az idő. Sírod felett a gazt is letiporták, akik az emlékezés
titkos kis örömével cipelik könnyeiket valamelyik felébredt szomszéd sír felé.
Sír melledet behorpasztották siető lábak, melyek talán párjára lett szerelmest
vittek a holtak utcáinak sűrű zegzugaiban sodródó tömegeken keresztül.
Úgy vetődtem ide hozzád, teljesen idegenül. Az élők kidobtak
régen maguk közül, mert a te Nagyurad zenéje szüremkezik bomlott húrjaimról.
(Igazuk is van talán: - rémítő zene az!) A szemem sem tetszik nekik (nekem is
átkom), mert halottak-esti pompájukban is látom a dagadt könnyzacskók mögött a
más fényesebb, szebb sírja felé pislogó irigységet. Látom az ösztövér
kíváncsiságot, aminek nem a halál misztériuma kell ma, hanem az ingyen
látványosságnak misztikus ragyogásokkal tele porondja. Látom a vásári tülekedés
pokoli zsivaját az örök csend városának kapujában, ahol aprópénzen hízott kalmár-lázak
ordítva hasogatják disszonáns darabokra a temető magasztos hangulatát. Látom az
este leszálltán gyűrődő tömegben pajkos örömmel megbújó vágyakat férfi és
asszony-szemekben.
Halott testvér, én hozzád menekülök. Szép, tiszta
csend-takaród szárnya alá bújva, hadd rejtsem el utálkozásomat az élet iránt.
Ne lássam, legalább ma ne, hogy itt kívül, az élet városában sincs más, csak
cifra koporsók, szép szemfödők, amik alatt az enyészet csírái légiókban
toroznak s csak a szempillantás végét várják, ameddig tart, amit úgy hívnak: -
élet.
Élők elűztek, holtak be nem fogadtak, - panaszlom neked. Te
meghallgatod, tudom. Mert neked mindegy, mivel töltöd az időt; széthullott
atomjaid homokjórája egyformán mér, ha millió örökkévalóságig kell is várnod
még a Harsonaszóra (semmivel sem több ez neked, mint másodperc, amibe csak egy
gyertyalobbanás fér bele).
Hogy éppen neked mondom el mindezt? Mert te vagy a senki
halottja. Mert nekem minden sír is idegen. Mert ma még névtelen koporsója
vagyok én is ember-magamnak.
Mert az élők nagy ünnepén, amit a halottak városában ülnek,
élőhalottak is járnak, akik irigyelnek téged...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése