2017. okt. 6.

Barbarits Lajos: Halott testvér,



kinek sírja tövén megpihentetem ma nyugságodat irigylő tagjaimat, - ne űzz el magadtól!

Tudom, azt kérdezed: ki vagyok, mi közöm hozzád? Hozzád, kinek sírján nem nyílik krizantém, nem gyúl az emlékezés pislákoló lángja sem és nem őrködik imádság.

Igazad van! Én látom, hogy te a senki halottja vagy. Látom, hogy nem illendő zavarnom halottak napi szomorúságom halvány, kicsi mécsvilágával a te gyönyörű, örök elcsendesedésedet. Mert csak te vagy itt az igazi halott. Te, akihez senki sem jár soha, csak ilyen csatakos őszi temető-ünnepen téved feléd az élet valami lak üzenete – bennem. Az elmúlás, a csend: te vagy. Tudom: szentségtörés sírodnál lábam alatt a száraz dudva panaszos zörrenése is.

De mégse kergess el magadtól! A temető fekete örömeinek ezen a tarkán sziporkázó vásárán tűrj meg magad mellett egy-két pillanatra!

Én nem tudom, ki vagy. Nem is keresem Nevedet rég lemarta rokkant fejfádról az idő. Sírod felett a gazt is letiporták, akik az emlékezés titkos kis örömével cipelik könnyeiket valamelyik felébredt szomszéd sír felé. Sír melledet behorpasztották siető lábak, melyek talán párjára lett szerelmest vittek a holtak utcáinak sűrű zegzugaiban sodródó tömegeken keresztül.

Úgy vetődtem ide hozzád, teljesen idegenül. Az élők kidobtak régen maguk közül, mert a te Nagyurad zenéje szüremkezik bomlott húrjaimról. (Igazuk is van talán: - rémítő zene az!) A szemem sem tetszik nekik (nekem is átkom), mert halottak-esti pompájukban is látom a dagadt könnyzacskók mögött a más fényesebb, szebb sírja felé pislogó irigységet. Látom az ösztövér kíváncsiságot, aminek nem a halál misztériuma kell ma, hanem az ingyen látványosságnak misztikus ragyogásokkal tele porondja. Látom a vásári tülekedés pokoli zsivaját az örök csend városának kapujában, ahol aprópénzen hízott kalmár-lázak ordítva hasogatják disszonáns darabokra a temető magasztos hangulatát. Látom az este leszálltán gyűrődő tömegben pajkos örömmel megbújó vágyakat férfi és asszony-szemekben.

Halott testvér, én hozzád menekülök. Szép, tiszta csend-takaród szárnya alá bújva, hadd rejtsem el utálkozásomat az élet iránt. Ne lássam, legalább ma ne, hogy itt kívül, az élet városában sincs más, csak cifra koporsók, szép szemfödők, amik alatt az enyészet csírái légiókban toroznak s csak a szempillantás végét várják, ameddig tart, amit úgy hívnak: - élet.

Élők elűztek, holtak be nem fogadtak, - panaszlom neked. Te meghallgatod, tudom. Mert neked mindegy, mivel töltöd az időt; széthullott atomjaid homokjórája egyformán mér, ha millió örökkévalóságig kell is várnod még a Harsonaszóra (semmivel sem több ez neked, mint másodperc, amibe csak egy gyertyalobbanás fér bele).

Hogy éppen neked mondom el mindezt? Mert te vagy a senki halottja. Mert nekem minden sír is idegen. Mert ma még névtelen koporsója vagyok én is ember-magamnak.

Mert az élők nagy ünnepén, amit a halottak városában ülnek, élőhalottak is járnak, akik irigyelnek téged...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése