Jókai Mór: A mármarosi vig asszonyok

Átkozott kaszinó! fertelmetes klubbok,

Kik az asszonyoktól férjeket elloptok,

A kik ott napestig ütik a tarokkot,

S haza jövet mást nem kérnek, csak schlafrokkot.

Orrcsavaró pipafüsttől bepáczolva,

Megjön, s keserűen fekszik a vaczokba,

Politizálástól berekedt és bágyadt,

Nagyokat ásitni érez szörnyü vágyat,

S ha vesztett a négyszin dámákon sok makszit:

A szegény ártatlan hitvesre haragszik!

Dul ful! zsörtölődik, konyhapénzt felhányja

„Hogy milyen sok elmegy! A férj nem pénzbánya!”

Még fekve is morog. Szép szóért letorkol.

Örül rajt az asszony, ha már egyszer horkol.

S mind annak okai kaszinók és klubbok,

Hogy jó emberekből lesznek medvék, lumpok.

Még az az olasz is veszett vón’ halálba,

A ki a kaszinó nevét kitalálta!

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -

No de hát akczió reakcziót teremt,

S ha már ugy intézte náluk a ferde rend,

A míg a férj klubboz, addig a menyecskék

Rendeznek maguk közt vidám kávé-estélyt.

Beszélnek divatról, a belgazdaságról,

Szomszédból áthallott nagy háborúságról,

Kinek milyen baja van szakácsnéjával,

Csélcsap szobalányra dajka miket rávall?

Hogy milyen hosszú lesz az idén a farsang;

Nem lesz benne részünk, nem adja a kaszszánk.

Sok elment az idén a korteskedésre,

Az ember csak mostan veszi lassan észre.

Erről bekapnak a politizálásba,

Egynek jobbon, másnak balon az állása.

Egyik deákpárti, másik tiszapárti,

Véget a vitának vet czapári pártie.

Jár a „frische viere” (Hej de vennénk hírét,

Ha mást is lehetne kérni „frische vierét!”)

S ha egymástól tiz husz krajczárt igy elnyertek,

Itt a jó ozsonna „kedveseim, jertek!”

Az illatos kávé, s a drága bival-tej

Sok szivet felderit, s sok bánatot hajt el.

Kávét az asszonytól ne irigyeljétek,

Hisz annak az „vigasz, orvosság és étek.”

Kávé után pedig egy kis jó pecsenye,

Egy kis hurka, kolbász, s más gyönge csemege;

Végül, - hogy esnék rá egy kis jó bakator?

Mondják: ez az, a mi gyomrot belakatol.

Férfiorvosság ez. Milyen a quaterka?

S biztatgatják egymást Juczi, Náncsi, Terka.

Szopogatják a bort, mit Juliska hozott,

Nagyokat borzadva: „de rosz az átkozott.”

„Nem tudnám mondani, mi volna benn’ a jó?”

(Pedig ugy csúfolják, hogy „konty alá-való.”)

S a lángbakatornak, mit szürcsölve szív be,

Édes melege átmegy az asszonyszívbe.

Van nevetés, kaczaj és kitörő jó kedv,

Minden semmiség megnevetteti őket.

Maguk sem tudják már, mért van oly jó kedvük?

Denique nagyon jól elmulatnak együtt.

Tánczra kerekedés talpuk csiklandozná,

- Csakhogy se muzsika, se tánczos nincs hozzá.

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -

Hallga mi szól ott künn? A biz egy kintorna!

Boldog Csaszlauból hát ezt itt mi hordja?

Hogy maradt meg „ez egy” e muzsikaszernek,

S nem fogták el utban Beczirkszkomiszernek?

A biz a pitvarban helyt foglal magának,

S csavarja farkát négy lábu orgonának,

S kezdi a mint illik a Rákóczy marson.

Kutyák ugatása rettentőn felharsan;

Mitől félnek olyan nagyon? (Egy se kustol)

A muzsikától-e vagy a muzsikustól?

„Be kell híni azt a werklist!” mondja Julcsa.

Werklin sem tánczoltunk még! A lesz a furcsa.

S behíják a werklist. Hisz nagy nyereség ez,

A ki egy magában egész bandát végez.

Hátán tudománya, a négyszögü duda,

Abban polka, csárdás, s minden nótát tud a!

Friss vérü menyecskék gyorsan asztalt, széket,

Félretakarítnak, helytágitás végett,

Kintornát az ajtó elébe rendelték,

Hogy be ne jöhessen rajt hivatlan vendég,

„No most mutasd, mit tudsz?” A werklis rárántja,

Négy menyecske: két pár, viszi egymást tánczba.

Asszony az asszonynyal tánczol szoba hosszat,

A melyik a férfi, rikkant s kontyához kap.

„Hogy volt, hogy?”-ot kiált, egymást átkarolja,

Megpörget, mártogat, soh’se láttunk olyat!

Suhogó viganó repül jobbra balra,

Levert csésze, tányér bizony kárát vallja.

Olyan port vernek, hogy alig látnak benne,

Ha valaki látná őket most, szép lenne!

A nagy pornak is de meglelik a nyitját,

Hogy kimenjen, egyik ablakot kinyitják,

És tovább tánczolnak, nem fáradnak ők el.

S ugyan nem gondolnak a klubban levőkkel?

Pedig hát csak asszony lejt asszonynyal szembe,

S mit ér két homogén szivnek rokonszenve?

- A csárdás ment, a hogy ment; de már a polkát,

Párnak összefüzve roszabbul tánczolták.

El-elfelejtette a ki volt a férfi,

Hogy neki kellene a tánczot vezérlni,

Térd össze ütődött, táncz összezavarult,

Előre meg hátra ment minden badarul.

Héj nem ér ez semmit, a férfi csak férfi!

Istenigazában tánczolni az érti.

Csak „egy” férfi volna! sanda, rücskös volna;

Az egész mulatság csak mindjárt más volna!

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -

Hát ez itt micsoda? Maga a kintornás!

Czifferblattja ugyan nem valami formás,

Mert pisze az orra, a szeme meg kancsal,

De a hol maga van, minden férfi angyal.

„Gyer elő kintornás! Ne húzd, hanem járjad!

Szolgáld meg tánczoddal most a honorárjad.”

Juczi megragadja a kintorna nyelét,

S Náncsival tánczba megy a muzsikus cseléd;

S mig egyik menyecske a werklit csavarja:

Forgatja a werklist a többiek karja.

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -

Szeme szája eláll a jámbor művésznek,

Karjaira jutva tündéri szélvésznek,

Hisz ez több, mint elég, minden dicsőségbül,

Ugy megforgatják, hogy a feje is szédül.

Náncsi elereszti, Terka odábbrántja

A szussza elmarad, szétmegy minden pántja;

S egyre viszik odább, a szeme kimered,

Nyelvét kiejti, lát egy helyett ezeret.

„Gnä Frá! A werklissel igy bánni nem illik!

Hisz ezek már nem nők! Hiszen ezek villik!”

Villik az ördögöt! Van itt elég „termet,”

Ha lábadra toppant, jaj a tyúkszemednek!

Csak ugy döng alattuk a megrengett palló.

Széllel-béllelt tánczos, se látó se halló!

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -

Egy percznyi szünet lett. Változik a nóta,

A werklis pihenni sem állt meg azóta.

De most, a mint senki sem ragadja nyakon,

Utczu kimenekül a nyitott ablakon.

S azzal vesd el magad! Ott hagyva kintornát

S a négy szép menyecskét, fut árkon bokron át.

Azok csak későre veszik észre híját,

Annál jobban nyargal, mentül jobban híják,

Kiabálhatnak már utána: „jer ide!”

Világgá szalad a jámbor ijedtibe.

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -

A tánczos elfutott; hát vigye a kánya!

De mit csináljon most az ember leánya

Itt maradt werklivel! Mit tévők legyenek

Orpheus lantjával a szép kegyetlenek?

Férjnek utjában lesz a kinjában-zengő,

S bámulva kérdendi: „Hát e mi a menkő?”

Mit mondjanak neki? „Négy lába van neki?

Magától jött ide, s aztán nem mene ki?”

Nosza nyargoncz menjen mind lóhalálába

Futott werklis után, kit hogy vihet lába!

Csipjék el, fogják el, hozzák ide viszsza,

A ki elfoghatja, az árát megiszsza!

- Elcsipik, elfogják, - viszszahozzák épen:

Könyörögnek neki mindenféleképen,

Etetik-itatják, csak ki ne beszélje,

- A mi vele történt - a világba széljel;

Megtömik zsebeit elemozsinával,

Drága töpörtyűvel, finom pogácsával.

Adnak neki végre annyit apró pénzbül,

A mennyi csak telik otthon a tejpénzbül.

És becsületszavát (no az nem ér semmit)

De hitét veszik, hogy nem beszél ki semmit!

Werklis elégült volt ezen kis concertért.

De felfogadta, hogy ide vissza nem tér.

Vette a dudáját és kereket ódott.

- Tudja patvar, hogyan? Mégis kitudódott.