Emlékszem szomorú csapszékre és raktárra
S a kikötő-szagra, emberhús-gőzölgésre.
Kikötő, vén edény, hol hullámok lesúnynak,
A magas zsilipen átszökve szétverődnek.
A ládák, a nyomor-poggyász, a gyapot-bála
(Hogy hová vezet az utazás kedvelése,
Vélnéd?) Elviszi a szivargyűrűt, e vastag
Kedvenc ékszerét a fügekereskedőnek.
Biliárd. Füstöl egy néger, dőlve ládánkra;
Vajon érzékeny-e a szirén énekére?
Aknák, miket halász-dereglyék fölkotornak,
Puhábbak, mint ina, mely feledi a nőket.
Ég veled, tenyeret-szutykoló panoráma!
Szivemnek, mondhatom, túl sok a szenvedése.
Szomjamnak nem elég, amit e látvány nyújthat,
Mikor velünk a szél s a kalózok kötődnek.
Mélyére látok-e vágyamnak és erőmnek?
Utazik a hajós, dohányzacskóba kajtat
És honvágyat bagóz s eláll a lélegzése,
Röhögtető halál valahány parton várja.
(Ford.: Weöres Sándor)
(Forrás: Jean Cocteau
válogatott versei - Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése