Gárdonyi Géza: Az őszi bogár

(Oceanthus pellucens)

Szeptember első napján rózsát szakítottam egy csenevész kis rózsabokorról, amely isten tudja, hogyan került a sárgarépa meg a kalarábé országába. Hát ahogy lenyúlok a bimbóért s egynehány levél felfelé fordul, látom ám, hogy a levelek alján egynehány szőke kis szöcske-forma bogár üldögél.

Sohase láttam ilyen szőke bogarakat. Olyan színű volt az egész testük, lábuk, szárnyuk, bajuszuk, mint az elhervadt fűszál színe. A bajuszuk meg hosszú, olyan hosszú, mint a testök s olyan vékony, mint a hajszál, - mint a kenderszínű ember haja szála.

Nekem különösen a szárnyuk tűnt fel. Átlátszó halványsárga, kerekvégű szárnya volt mindegyiknek, olyanforma, mint a sárgadinnye magva, mikor megszárad.

Micsoda bogár lehet ez?

Mire való ez a különös alkotású szárny?

Megfogtam egyet közülük és egy kis befőttes üvegbe tettem. Betakartam az üveg tetejét Zrínyi Miklós grófnak a verseivel.

Hát éjjel, ahogy éppen el akarok aludni, hallom ám, hogy valami rejtelmes sípos megszólal a szobámban és azt mondja:

pri-í-i – pri-í-i.

A bogár a könyves szekrényembe volt bezárva, de a hang mintha nem onnan jött volna.

És megint:

pri-í-i – pri-í-i.

Mikor még lóvonatú kocsik jártak Budapesten, azok konduktorainak volt olyan sípjok, amelyik egyszeri megfúvásra ilyen hangot adott, csakhogy nyersebbet, nem ilyen kellemes, gyöngéd hangot.

Sokszor kerestem én, micsoda bogár fütyörész így ősszel. Parasztok mondták is, hogy az őszi bogár. De persze sohase tudták elmondani, milyen az a bogár, csak éppen annyit értettem meg a leírásukból, hogy szöcskeforma.

Hát ez lesz az mégis, az én bogaram.

Hogy egyre szólt, most már fölkeltem és hozzálopóztam.

Ő szólt.

Csakhogy az üvegbe volt zára, azért hallatszott a hangja más irányból.

Kinyitottam az ablakomat, hogy ugyan magának énekel-e a kis bogár, vagy hogy kérdés és felelet-e a hangjuk? Hát csakugyan szólt egy másik is az ablakom alatt, a kis kertben, de ennek a külsőnek a hangja még lágyabb volt, szinte fuvolaszerű.

Kerestem másnap a jobb énekest, de persze nem találtam. Meg kellett elégednem a magam középszerű muzsikusával.

Fogtam melléje egy nőbogarat s mivelhogy két éjszaka egymásután nem szoktam muzsikáltatni magamat, kitettem őket az előszobám ablakába.

Úgy egy hét múlva észreveszem, hogy az én síposomnak feltűnően elgyöngült a hangja. Ne is annyira sípolás volt az éneke, mint inkább nyöszörgés. Akkor jut eszembe, hogy én bizony elfelejtettem nekik enni adni.

Beteszem őket az asztalomra és hozatok a konyhából kenyeret, sült húst, főtt krumplit, szőlőszemet, mindent, ami csak eszembe jutott. Hát a kenyér meg a főtt krumpli tetszett is nekik. A két éhes bogár hátravetette a bajuszát és úgy nekilátott a krumplinak, mintha fogadtak volna, hogy ki eszik meg többet egy óra alatt.

Azután a hím felállt a krumpli tetejére, a szárnyát fölemelte, mint egy filigrán kis krémszínű legyezőt és széjjelterjegette ott a szemem előtt. Minden ilyen mozdulata egy kellemes pri-í-i hang.

Énekelt a kis teremtés, boldogan.

Most már érdekelt, hogy megtudjam, micsoda bogár ez, mit beszélnek róla a tudósok?

Hogy ez az őszi bogár, az kétségtelen, de kevés valami. A magamfajta ember sokat szeretne ilyenkor tudni:

Hogy honnan jön ez a bogár?

Hogy él?

Hogyan szeretkezik?

Mik az ellenségei? a barátai?

Mennyi az értelme?

Miképpen származik az a hang a szárnyából?

Ha nyitva volna a Nemzeti Múzeum bogárosztálya, nem restelltem volna leutazni Budapestre, de ez a gyűjtemény, azt hiszem a most élő nemzedéknek nem kerül a szeme elé. Így hát  meg kellett elégednem azzal, hogy összeforgattam azt az egynehány könyvemet, amelyik a bogarakkal foglalkozik.

És ráakadtam.

Horváth Géza, a kiváló magyar bogarász olvasott fel erről a bogárról ezelőtt tizenöt évvel az akadémián. Ő pirregő tücsöknek nevezi, de megemlíti, hogy a nép őszi féreg néven ismeri.

Horváth Géza képpel is kíséri a leírását s lerajzol egy furulyát, amelyről azt mondja, hogy az őszi bogár csinál ilyen furulyákat a szőlő venyigéjén: nem mintha furulyázni szokott volna, hanem, mert a lyukakba rakja a tojásait.

A tudós aztán sajnálattal jegyzi meg, hogy a peterakás módját nem volt alkalma megfigyelni, mert a bogarai megszöktek, de gondolja, hogy ugyanúgy történik, mint ahogy az Oecanthus latipennisnál, a mi bogárunk amerikai rokonánál, hogy ugyanis a bogár felharapja a venyige héját s a tojócsövével derékszög alakjában fúrja a lyukat s így tojik el.

Az én nősténybogaramon már akkor észrevettem, hogy mamának érzi magát, de én a petézési módját nem ismervén, földet akartam neki betenni, hogy abba tojjon, mint más becsületes tücsök és sáskák szoktak.

No, nem voltam rest, betettem neki egy noteszceruza vastagságú venyigedarabot. Hát úgy egy óra múlva látom ám, hogy ott van a szőlőág alján, átöleli négy lábbal az ágat, a két ugrólábbal is támaszkodik és fúrja a lyukat buzgalmasan.

Valami félóráig volt türelmem nézni a munkáját, de hogy még mindig azt az egy lyukat fúrta, otthagytam.

Reggelre tele volt fúrva az egész venyigedarab s valami tíz egyvonalba furkált lyuk látszott rajta. Az utolsó lyukon még akkor is dolgozott, a hímje meg a venyige tetején egykedvűen s azt hiszem elégedetten nézte az asszony munkájába.

A fúrásban csakugyan olyan a tartása, mint Horváth Géza mondja gondolomra. A teste a hosszú két bajusszal félhold alakúan meghajlik a tojócső meg derékszögben megszegve mélyed a venyigébe.

De azért nem kártevő bogár, mert hiszen, - mint Horváth is mondja, - a nép úgyis lemetszi ősszel a venyigét és tűzre rakja.

A sok kis sípos, még mielőtt kikelne, elpusztul, csak amelyik szőlőág helyett orgonaágba vagy más növénybe jutott, az kel ki a jövő év nyarán s az hallatja a jövő ősszel azt az egyhangú és mégis kedves, panaszos pirregést.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Mai csodák / A természet mindenségéből /

Dick Manó kiadása,VII. Erzsébet körút 14.)