Jókai Mór: Az ércleány

Írjunk mitológiát.

Írjuk le az év eseményeit, híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk, s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.

A költő álmodta ezeket.

Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő képei, hol születhettek volna másutt, mint egy fantasztikus agy hagymázos képzetvilágában?

De a könny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ halott dicsősége?

*

Kisded házikóban pisla mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló leánya fejénél.

Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra szánt nemzet felett.

– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok, akik meghalnak, jaj az élve maradóknak!

A halál órája kong.

Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével ugye a földnek áll? Az öl meg engem, az téged és mindenkit, akiért imádkoznak. Mert lesz idő, mikor az imádságok nem hatnak fel az égbe.

Ne sírj, a könnyek nem e napra valók.

A halál órája kong. Én meghalok. Te eltemetsz.

De nem maradok soká sem a sírban, sem az égben. Eljövök. Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon percben meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád, s járni fog veled mindenüvé, és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod feltámadott.

És én védeni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak a havasok lakói, és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém, aranyoshajú Lóra leányodba.

Azután még egyszer meghalok, utánam egy perccel meghalsz te, és te utánad meghal Székelyország.

A halál órája kong.

A nagy ákászfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben, mikor más fának levele sem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz hallani. Gondolj olyankor rám, aranyoshajú alvó leányodra, ki látatlan szellő képében hozzád látogatni lejár.

Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken kandallóvilágnál hallani fogod az agg bútort eresztékeiben meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor reám, aranyoshajú halott leányodra.

A halál órája kong.

Készíttess énnekem ércszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd ércből, négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyegző napján.

A nagy menyegző napján sokezer vőlegény lesz a Székelyföldön, menyasszony nem lesz, csak egy, a te aranyoshajú Lóra leányod.

Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjenek, és a székely szüzek és a székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják őket látni többet.

Mikor én másodszor megszűnök élni, őket is elviszem magammal, a szép, barnafürtű, napsütötte arcú székely ifjakat; nem marad itt egyéb, mint az özvegy és az árva.

A halál órája kong.

Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst utat rajzol számomra az égen.

Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó reggelt…

…Szólt a leány, és bezárta szemeit.

– Jó éjszakát, jó éjszakát – zokogá az öregember, s fehér haja arcához tapadt özön könnyeitől.

Ősz az apa, még gyermek a halott, alig tizenhat éves, és már meg van halva.

Úgysem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben járt.

Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hízelgő ifjút. Az ő szerelme Isten és angyalok és haza és túlvilág voltak mindig. A halál nem változtatott rajta semmit.

Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már éltökben tulajdona volt, az arc éppoly liliomfehér a halálban, mint az életben, a hosszú aranyat játszó haj szelíd habokban folyja körül az arcot, mely olyan, minőknek a szentképeket szokták festeni.

A holdsugár nem fehérebb, nem tündöklőbb, mint az ő arca. Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit felnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat hófehér ruhába, mirtuszkoszorút kötöttek homlokára, aznap siratta az egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temetőkertbe, eltemették, dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek, fejtől egy egyszerű nyolcszegű ércszobrot, mely hajdan török hadakban ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harcszereknek, s mely emléktelen időkből elmaradva a helység tulajdonává vált, ki azt most legkedvesebb halottjának síremlékké szánta, belevésve annak egyszerű névfeliratát s sírjához leásva.

E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről évre a környék hajadon leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt angyal sírját, és sokáig kijárt évről évre, napról napra e dombhoz a vidék legvénebb embere hófehér hajával, forró könnyeivel locsolgatni a sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.

Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú halavány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy láthatlan kéz letörölte volna az égről.

*

Napok múltak, évek múltak, az ősz ember még őszebb lett, sohasem látták őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul.

Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek le, mindenkinek róla beszélt, még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen, s ha valaki tudott róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten billegette rá, a helység minden tárgyait csak őróla ismeré. Melyik széken ült a templomban, melyik orgonafából csinált koszorúkat, melyik kútról ivott? hol hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki mindannyiszor.

Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék ugyanazon helyen, a cipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papírdarab, melyre írt, megtakarítva, eltéve.

Volt e könyvek között egy vastag keménykötésű nehéz fóliáns, minő aggott alakú könyvek majdnem minden protestáns háznál találhatók, viselt fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.

E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon felolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain függve, összetett kezekkel ült a vén zsöllyeszékben és hallgatta a jósló hangokat.

Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy szeráf olvasá ki belőle.

Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg, szemei akaratlanul e szent könyvhöz vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet, és ahol felnyitja, ott olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely annyiszor végigjárt azokon?

…A vén ákász lombjai csendesen susogtak az ablak alatt, s a kis hímzett karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol jobbra, hol balra…

Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsöllyeszékébe, megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit, s annak kapcsait kiakasztva, feltárta.

Ahol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve, rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az írott betűk oly veresek voltak, mint a vér.

Az öreg azonnal ráismert bennök leánya vonásaira.

„Uram, ne hagyd elveszni a te népedet.”

– Ő írta, ő tette e könyvbe – susogá és megcsókolta a levelkét, azután a koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:

„Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok felemelt szóval. Íme, az Úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…

Távol földekről összejött népek kiáltása hallik… Ordítsatok, mert közel van az Úrnak napja, melyen a népekre romlás következik…

A csillagok, a nap és a hold elhomályosulnak, a kevélyek szarvai letörnek…

Olyanok lesztek, mint a futó szarvas. A ti kisgyermekeitek a kősziklákhoz veretnek, és házaitok lerontatnak…

A ti jajgatástok elhallik a szomszéd országokra…

A ti leányaitok olyanok lesznek, mint a fészkéből kiűzött madár…

Zúgnak a népek, miként a felforrott tenger. De az Úr megdorgálja őket, mielőtt megvirrad, nem lésznek…

Megszűnik az öröm, az átok megemészti a földet…

Szállj le és ülj a porban te szűz, Babilonnak leánya, ülj a földön, nincs tenéked többé királyi széked. Özvegység és árvaság egyszerre következnek tereád.

Közel, igen közel vagyon a te pusztulásodnak ideje, és napjaid messze nem haladnak.”

…Az ákász lombjai csendesen susogva rezegtek a hold világában.

…A hímzett karszék nyikorgott, recsegett, a lámpa lángja kígyózva nyúlt fel magasra, fekete füstfoltot játszva a szoba fehér padlatára.

…A besütő hold a nyitott bibliára veté kísértetvilágát, mely a lámpafényben oly zöldes halottfényt adott a szent könyvnek.

„Uram ne hagyd elveszni a te népedet!”

– – Másnap híre futamodott, hogy az oláhok roppant csapatokban törtek alá a havasokról, s szerte mindenfelé égetnek, pusztítnak mindent, ami magyar vagy székely.

*

Folyt már mindenütt a magyar vér, város város után elesett, csaták vesztek el egymás után, egész Erdély fölött összecsaptak a polgárháború hullámai, a magyarnak nem maradt más a harcokból, mint véren vásárolt gyász emlékei.

Csak egy talpalatnyi föld volt még, melyet fegyveres had meg nem gázolt, Székelyföldnek egy kis szegletében a háromszéki székely szülőfölde.

Körül égett már a határ, sápadtak az arcok, hallatszott a vérszomjas hadak kiáltása, hallatszott az asszonysírás, egész Erdélyben nem volt egy férfiszív. Csak a háromszéki székely nem volt kétségbeesve.

Hidegen, makacs elszántsággal várta be a közelgő veszélyt, nem kérdezte azoknak számát, kikkel meg kell küzdenie, nem kérdezte, hogy győzni fog-e, még azt sem, hogy mivel fog küzdeni fegyveres hadak ellenében. De azt tudta, hogy víni fog, és ha veszt, elvész maga is, s várta nyugodtan, makacsul a veszélyt, mellyel egyedül maradt a csatában.

Ezt így szokta a székely.

*

Ezernyolcszáznegyvennyolcadik év december havát éltük. A nap véresen áldozott le Székelyhon felett – oly soká tudott elnyugodni, lemente után majd egy óráig fénylett még az ég tüzes-vörös fényben.

Azután fekete lett minden, az éj elfedte az eget és földet s az emberek bűneit.

A sötét éjszakában néha tompa dördülés hallatik, megelőzve egy-egy villanástól, mely lomhán lobban el a világtalan éjben. Itt, amott, óriás bércek háta mögött szembántó vörösség emelkedik az égre, nőttön növekedő, mintha tűzlélek emelné fel izzó árnyékát a véghetetlen űrben.

Elzárt völgyben, mit minden oldalról bércek körítenek, kisded helység ablakai fénylenek szétszórva a setéten keresztül, s a helység egyetlen tornyából a csengő estharang intő hangjai beszélnek halkan a siket éjszakának.

A föld fel van fagyva, a göröngyös fagyon lókopogás hallik. Fáradt, sovány lovon egy férfi látszik ügetni a helység felé, olykor megáll, leszáll s hallgatózni látszik, vagy tán lovát pihenteti.

Az út hol magasba, hol mélybe visz, a lovag sokára ér fáradt lován a legelső házhoz, melynek kivilágított ablaka előtt vén ákászfa áll szomorúan, levéltelenül.

Itt bekopogtat az ablakon, s azután rekedt, tompa hangon beszól a ház gazdájához.

– Áron apó! alszik-e kend?

– Nem alszom – felel a szólított.

– Azt jól is teszi, ez nem aludnivaló idő az Istentől. Jöjjön ki, Áron apó.

Az ajtó csikorgott, egy ősz, zömök férfi lépett ki, vállán bundával, kezében lámpáját hozva, mellyel a jövevény szemébe világított.

– Te vagy az, Andor? mit hozasz? jer be a melegre.

– Melegből jövök, apó, nem megyek be. Kend is csak azért menjen be, hogy kösse fel kardját, üljön lovára és jöjjön velem.

– Mi történt?

– Minden rossz, semmi jó. Gyergyószéket elfoglalta az oláh; Felvincet felgyújtották, még idáig is ellátszik a tüze. Mindig visszanéztem, azt hittem, hogy tán el tudom hagyni, de még tán a világ végére is utánam látszanék.

– Hát apádék?

– Apámat négyfelé vágták s vérét felitatták a kutyákkal, kis öcsémet beledobták a tűzbe, sok ember elveszett, lehet tán kétezer is, kivált a szegény hajadon leányok, azokat nyomorú sorsra szülték édes szülőik.

– Testvéred?

– De annak nem jutott e nyomorú gyalázat; mikor az oláhok házokra rontottak, látva, hogy nem menekülhet, kést vert a szívébe.

– Rettenetes!

– Nincs idő sopánkodni, öreg. Eredj be, köss kardot, és siess utánam Vásárhelyre, még ma, még az éjjel. Isten veled és a szegény székelyekkel.

A lovag ismét felült ménjére, s tovaügetett, az öreg szoborrá merevedve maradt ajtajában.

Néhány perc múlva több lovagok ügettek ismét a helységen keresztül.

– Honnét jöttök? – kérdé az öreg.

– Agyagfalváról!

– Igen. Mit csinál ott a székely tábor?

– Semmit. Eloszlott. Négy napig nem adtak neki kenyeret, azután eloszlott mindenki a maga szülőföldére.

Tovamentek. Azután egy csoport gyalognép jött, félmezítelen nők, rongyba takargatott gyermekeket hurcolva ölükben. Összefagyva, eléhezve a decemberi hideg éjszakában.

– Adj szállást, üldözöttek vagyunk – rebegék az ajtajában álló gazdához.

– Tiétek házam, mindenem, foglaljátok el.

– Áldjon meg érte az Isten.

– Honnét jöttetek?

– Tordáról.

– Miért oly messziről ennyire?

– Útközben nem mertek bennünket befogadni ismerőseink, féltek, hogy üldözőink rajtok állnak bosszút.

– Jó helyre jöttetek. Térjetek be.

Vágtatva jött egy lovag ismét. Az öreg köszönté a hirtelen elvágtatót.

– Jó estét, földi!

– Jó az ördögöknek, de nem a székelynek! – felelt az dacosan, meg sem állva.

– Mi baj?

– Kolozsvárott benn az oláh! – kiálta az vissza rohantában és tovanyargalt.

Az öreg tántorogva ment vissza szobájába. Mellékszobáit a menekvők foglalák el; egyik nőnek megfagyott kisdede az úton, azt siratta; a többi evett, melegedett vagy pihenni dőlt.

Áron leakasztá a falról vén ősi fegyverét s oldalára akarta kötni, midőn eszébe jutott, hogy tán ez utolsó útja lesz életében, s azzal letette maga mellé a kardot, előkereste a szent könyvet, hogy beszéljen Istennel, mielőtt azon útra kelne, melyből nincs visszatérés.

Ablakai olykor meg-megrezzentek egy visszhangzó dörrenéstől.

– Azok nem a mi ágyúink – sóhajtá az öreg, nekünk egy sincs, s felnyitotta a bibliát.

És olvasá benne e szavakat:

„Elvesszen a nap, melyen én születtem. Legyen azon sötétség, Isten ne látogassa azt meg onnan fölül…

A halálnak árnyéka feküdjék azon és a felhő lakozzék rajta…

Ne számláltassék az a hónapokhoz, töröltessék ki az esztendőből…

Várja a világosságot és el ne jöjjön, ne legyen hajnala annak… Miért szült, miért nevelt fel engemet édesanya? miért nem tett a földbe születésemnek órájában?…

Most feküdném a földben és alunnám s nyugodalmam volna nékem…

Miért ad az Isten a nyomorultnak világosságot és életet a kesergőnek?!

Kik a halált keresik, mint az elrejtett kincset.

Kik nagy örömmel vigadnak, mikor koporsót látnak.

Az én lelkem választja inkább a halált, mint az én csontjaimat.

Távozzál el éntőlem, Uram, és hagyj meghalnom.

És legyek, mintha sohasem lettem volna.

Az én reményem napjai elmúltak, az én gondolatim kigyomláltattak szívemből. Az én lelkem megromlott, napjaim megrövidültek, és a koporsók várnak reám.”

Áron könnyezve olvasá a próféta szavait, ó, úgy érezett, oly szívéből érezett minden szót, oly igazán gondolá, hogy miért kellett neki megőszülnie.

Miért kellett ennyi rossz időt megérni? kezdeteit a gyászos balnapoknak, miknek végét tán a jövő hetedik ivadék sem fogja látni.

– Jaj azoknak, kik még meg nem haltak! Jaj azoknak, kik élve maradnak! De háromszor jaj azoknak, kik ezután születnek!

…Az ősz ember könnyes arcát a szent könyvbe rejté és keservesen sírt.

…A vén ákász száraz gallyai halkan verődtek a jégvirágos ablaktáblákhoz.

…A hímzett karszék nyikorgott, ropogott minden eresztékeiben.

…A lámpa vadul hányta-vetette kígyózó lángját, fekete füstlombot hajtva fel a fehér padozatra.

– Elvesszen a nap, melyen én születtem!…

Az ősz felemelte könnyes arcát a bibliából, s amint szeme könnyein áttekinte, maga mellett a hímzett karszéken leányát látta ülni, a szép aranyoshajú Lórát.

Ugyanazon mennyei komolyság az arcon, mely éltében, holtában, sírból fölkeltében tulajdona maradt, a hosszú, aranyat játszó haj térden alul hullámzik le fehér ruhájára. Arc, öltöny és kezek, minden oly liliomfehér, csak a szemek csillaga kék és a hajfürte arany.

Áron reszketve törülte meg szemeit és nem akart nekik hinni. Az alak ekkor fehér átlátszó karját vállára tevé s fejét tenyerébe hajtva, apja vállán keresztül a bibliába tekinte, mint annyiszor szoká apja vállára lehajtani kis aranyhajú fejét.

Áron látta a fejet vállán nyugodni, de terhét nem érzé annak. A tünemény a bibliában kezdett levelezni, s egy lapnál megállapodva, fehér átlátszó ujjával odamutatott.

Áron olvasá a mutatott helyet:

„Én vagyok az Úr, ki népemet kihoztam a téjjel-mézzel folyó hazába, én vagyok az erős Isten, ki nem hagyom el azokat, akik énbennem bíznak.”

A szellem tovább lapozott, fehér ujja ismét megállt egy helyen. Áron olvasá:

„Te jősz énellenem dárdával, fegyverekkel, én teellened a seregek Urának nevével.”

Ismét új lap. A szellem ujja e helyre mutatott:

„Én vagyok az Úr, ki tenéked kezeidbe adom a te ellenségeidet.”

Ismét új lap:

„Én veled leszek, és ez jelensége, hogy én küldöttelek tégedet.”

Áron reszketve olvasá a szent sorokat. Vén szívében valami soha nem érzett láng kezde meleget terjeszteni, s míg künn távoli ágyúdörgést vélt hallani, szívének hangos dobbanásai voltak azok.

Felnézett leányára, úgy tetszék, mintha beszédét hallaná, azt a csengő jósló ezüsthangot, pedig az ajkak zárva valának, s a szemek nyitva bár, de lángtalanok.

A szellem fölkelt helyéről s megfogta apja kezét. Az öreg érzé az ujjak jéghidegségét, de nem azoknak nyomását. Azután megindult, apját vezetve maga után; ment előtte légi zajtalan léptekkel, alakjával halvány sírbolti fényt vetve a házak falaira, melyek mellett elsuhant.

Kivezette apját a városból, ki a temetőig, elvivé sírhalmához. Ott megállt a szobor előtt, s kezével rákönyökölve, apját arccal felé fordítá.

És az öregnek úgy tetszék, mintha századok rég elfelejtett meséire emlékeznék vissza.

Látta e szobrot nehéz vastag kerekeken gördülni, vonatva erős fekete harci ménektől; látta azt felemelt torokkal megállani távol fegyvertől csillogó hadisorok előtt. Látta a villanást, a kiokádott tüzet, melyet az érckígyó torkából kilövellt, látta a földről felpattanó fekete golyókat, szárnytalan démonait a sötét rémvilágnak, némelyik süvöltő tűzfarkat csóvált maga után, másik párjával összeláncolva fütyölt kettős röpüléssel egymás körül kerengve, mint elszabadult bujdosó magához kötött holdjával.

És látta, mint bomlanak a távoli fegyvertől csillogó hadi sorok az érccsoda okádott lángjai előtt, mintha egy emberfölötti lény harcolna hadseregek ellen, kiknek karjai megrövidültek a náloknál erősebb lény hatalma ellenében.

A tünemény lehajlott hozzá, homlokára jéghideg csókot nyomott s fényes ujjával a szobor feliratára mutatott. Ez egyszerű név volt odavésve: „Lóra”.

Áron ihlett buzgalommal csókolá meg az ércbe vésett nevet, s reszketve tárta szét karjait, hogy leányát keblére ölelje, midőn a tünemény hirtelen eloszlott előle, s ő szobájában találta magát, homlokával a becsukott szent könyvre hajolva.

…Minden csöndes volt, a gallyak nem zörögtek ott künn, a szék nem nyikorgott, a lámpa égett csendesen, csak a mellékszobában alvó menekültek beszéltek álmukban egyes fel-felijedő zavart szózatokat.

Áron lázasan érzé reszketni idegeit.

Kiment, felkölté cselédjeit, szomszédjait, szekerébe fogatott, ásót, kapát hozatott velük, s még azon nap éjszakáján fölásatá a leánya sírja elé ásott nyolcszegletű üreges szobrot, mely egy hosszú tizennyolcfontos sugár csatakígyó lehetett valaha.

Ez órától fogva a kis völgyi helység minden háza műhellyé alakult; az ősz földművelő az asszonyokkal salétromot főzetett, a szárazmalomban puskaport gyártott, összeszedte a található vasat, azokból golyókat készíte, egész nap fúrt-faragott valami iszonyú nehéz vasas kerekeken álló csodálatos járművön, napestig kongás, ráspolyzás, pörölylés hallatszott udvarából, s a szomszéd agyagdombon katlan volt vájva, melyből éjjel-nappal nehéz fojtó szagú fehéres füst csavargott fel az égre.

A falu vénei és asszonyai, mert minden ifjú elment már hazulról, hallgatva segíték a legöregebb férfit, nem érték, mit akar, de vágytak tenni, fáradni, s éjjel-nappal ébrenlét és fáradság lakott a kis völgyi helységben.

*

Csatára virradt fel a nap, magas bércek kettős sorozata közt két hadsereg állt egymással szemben, csupán egy rohanó bérci patak által választva el egymástól.

A patak fölülről meredek szakadékos medret vájt magának két harántékos sziklagerinc között, melyeket keskeny híd köt össze egymással, kiegészítve a sziklába vájt utat, mely oly keskeny, hogy csak ember ember ellen küzdhet rajta.

Alább csöndesebben fut a folyam vize, s kemény telekben, mint volt az 1848-ki is, erősen be szokott fagyni.

E kis folyam jobb partján emelkedett tér van, két oldalról erdőktől megvédve, jóval magasabb a bal partnál, úgyhogy az viszont egy meneteles lapnak látszik minden hátvéd nélkül.

Ez erdős dombocskát, melyet a patak félszigetként foly körül, választák oltalompontul a székelyek. Hadiszerek bőségében erősen védhető állomás. De őnekik egy ágyújok sem volt, fegyverük is kevés. Többnyire egyenesre ütött kaszákkal vagy kardokkal voltak ellátva, miknek mostani csaták világában nem sok hasznát vehetni.

A túlsó oldalt az oláhok lepték el, rendetlen, vezetőtlen tömeg, melynek túlnyomó ereje sokaságában áll, lőszerei bőségét bizonyítja az, hogy szüntelen puskáznak, vagy kell, vagy nem, végtelen távolságból ellenfeleikre.

Ők készülnek a támadáshoz, a székelyek a védelemre. Végigállják a hídhoz vezető keskeny hegyi utat, egyetlen ágyú végig leseperhetné őket onnan, de a székelyeknek egy ágyújuk sincsen.

Az oláhok nyolc ágyút húznak a folyampartra, azokat egymás sorjában felállítják, egyetlen ágyúval mind le lehetne azokat szerelni, de a székelyeknek annyi sincs. Egy csapat vadászt bújtatnak el csupán az innenső part bokrai közé, hogy a tüzéreket puskázzák le onnan.

Végre éktelen ijesztő ordítás jelenti, hogy kezdődik a csata. A támadók csapatjaitól fehérlik a bércoldal, a föld reszket dübörgéseik alatt. Az ágyúk megdördülnek.

A székelyek hallgatva állják el az innenső partot. Egy csapat szuronyos fegyverrel a híd elé áll, melyet bár ráértek, nem rontottak el, remélve, hogy üldözöttekből tán ők válhatnak üldözőkké.

Az oláhok ágyúi a híd védőire vannak irányozva, a fütyülő tekék hol fejük fölött repülnek el a bátraknak, hol lábaiknál fúródnak a földbe; néha egy-egy találó lövés kiszakaszt egyet soraikból, az leesik és meghal, vagy kínlódik, szótalanul, szégyenlve jajgatni, midőn társai küzdenek.

Háromszor próbáltak az oláhok rohamot, mindannyiszor visszaverettek a hídról.

Egy kis zömök székely állt a híd közepén, vakmerően küzdve tűz és füst közepett, golyók záporában, szuronyos fegyvere hányta jobbra-balra az ellenséget, s nem látszott legkisebb ernyedés arculatján, fáradság tagjain.

Negyedszer válogatott vitézekből álló csapat jött a székelyek ellen, elöl óriástermetű vezérük, széles ragyogó pallost villogtatva bal kezében.

– Tedd le a fegyvert, székely! – kiálta messziről az oláh a zömök férfira. – Én vagyok Balahud, ki apádat is megöltem, és téged is meg foglak ölni! – s roppant lépésekkel közeledett dandárja élén, a híd rengett nehéz lábai alatt.

A székely nem szólt, de puskáját ragadva, karjával eltakarta szemeit, hogy ne lásson, s előre szegzett fegyverrel az oláhnak rohant.

Az oláh pallosa súlyosan hullott a székely nyakára, s azt félig levágta, de a székely szuronyának az oláh hátán jött ki a hegye, ki iszonyú ordítással dőlt a híd karfájának, mely letörött alatta, esni hagyva a súlyos tetemet, mely a melléből kiálló fegyvernél fogva a holt székelyt is maga után rántá, ki még holtában sem bocsátá ki kezéből fegyverét.

Erre ismét általános lett a viadal, oláhok, székelyek elkeseredett dühösséggel víttak, hol az egyik foglalta el a hidat, hol a másik, férfi férfi ellen küzdött, lőni nem lehetett egymásra többé, kardok és fejszék pengtek a csatában, s a híd két oldaláról vérszalagok csorogtak a tajtékzó patakba.

E percben jobb oldalt a folyam felől iszonyú ordítás támadt, az oláhok lekerültek a folyam befagyott részére, s ott a jégre leugrálva, csoportosan jöttek felfelé a jégen, az innenső part alacsonyabb részeit keresve, hogy ott ismét felkapaszkodhassanak.

A parton álló székelyek puskaaggyal verték őket vissza, de az áradó tömeg mindig feljebb-feljebb szorítá őket parthosszában, a támadók egymás vállára hágva iparkodtak felkapaszkodni a meredek parton, s a túlnan levők sűrű tüzeléssel fogyaszták a védőket.

A hídnál küzdő székelyek látták, hogy nemsokára körül lesznek fogva; ha csak egy ágyújok volna, a folyam jegét be lehetne szakítani a támadók alatt, míg az most kényelmes hídul szolgál nekik, melyen gyalog hátukba kerülhetnek.

Egy csapat lovasság ugyan elindult az oldalt jövő tömeg feltartóztatására, de a túlparti ágyúk oly erős kartácstüzeléssel fogadák, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.

Már éppen visszavonulásról kezdének gondolkodni a minden oldalról szorongatott székelyek, midőn mögöttük az erdős út felől zajos csörtetéssel egy csapat öregembert látnak közeledni, kik tajtékzó lovaikat verve, egy hosszú nehéz ágyút vontatnak alá a köves hegyi úton; a lovak fáradtan gőzölögnek, az ágyú kerekei mennydörögve gördülnek végig a köveken. A vénemberek megállnak egy dombon, ágyújok elejét lekapcsolják, amelyik legőszebb közöttük, irányoz, égő kanócát megcsóválja, s perc múlva a hosszú csatakígyó torkából fehér füst és vörös láng lövell ki, mennydörgő pukkanástól követve, mit a sziklák oldalain százszor kiált vissza a felriadt visszhang.

– Hajrá, Lóra leányom! – kiált az ősz ember, süvegét elhajítva, s égő kanócával a folyam felé mutat, melynek lapját most szétzúzott jégtáblák s egymás hegyén-hátán kapaszkodó emberek tömegei fedék, kik ordítva kiabáltak segély után, sehol sem menekülhetve a két meredek part közt.

– Hajrá, Lóra leányom! – kiálta az ősz ember, miután újra célozott; a mennydörgésszülte golyó most a híd ellen tolakodó csoportok között sepert végig, véres utcát törve magának az útjába jött emberi tagok közt.

– Hajrá, Lóra leányom! – Egy jól irányzott lövés a parton álló telep egyik ágyúját döntötte az árokba, összetört kerekeit messze elszórva.

– Hajrá! hajrá! A havasok lakói félni fognak a te szavaidtól, a székely ifjak mind, mind szerelmesek lesznek beléd, aranyoshajú szép Lóra leányom! – És lőtt az öreg, minden lövése emberek halála, seregek ijedése lőn. A dombot, hová ő állt, nem bírták találni ellene ágyúi, míg ő minden lövéssel leszerelt közülök egyet.

Fél óra múlva vége volt a csatának, székely állt a folyam mindkét partján, az oláh vesztett. Igen sokat vesztett. Holtakat, ágyúkat, zászlókat és csatát.

Csata végeztével, miután a sebesülteket elhordák, mindenki az öreg Áron után tudakozódott.

Ott találták őt ágyúja mellett. Ölelgette, törülgette, tisztogatta azt és sokszor megcsókolá. Szemei könnyben úsztak. Örömhangon, mely a delíriummal rokon, rebegé az őt környezőknek: „nézzétek, ez az én leányom, az én egyetlen leányom, aranyoshajú Lóra!”

A székelyek felültették az öreget ágyújára, tölgyágakból koszorút fontak annak nyaka körül, feltűzték rá a nyert lobogókat, s így vonták be diadalmenettel örömtől ujjongó kisded városukba, Sepsiszentgyörgyre.

És lőn, hogy a Székelyföldnek minden ifjú legényei, még maguk a házas férfiak is, elhagyák szép mátkáikat, el szende nőiket, hogy járjanak Áron apó leánya, az aranyhajú Lóra után.

És valahányszor a csatába mentek, megcsókolgaták azt, és mikor a csatában hallották szavait mennydörögni, új erő lángolt föl szívökben, s ha valamelyik elesett, végsóhajában suttogá: állj bosszút értem, aranyhajú Lóra!

S csaták végeztével odamentek hozzá, összeölelgették, összecsókolgatták, diadalaik jeleit feltűzték oldalára, s ha városon mentek vele által, és a népség kérdé, mely diadalszekér az ott, mi ott koszorúkkal és lobogókkal megrakva közelít, örömsugárzó arccal felelé mindegyik:

– Az a mi menyasszonyunk, ellenségrontó ércleánya az öreg Áronnak, az aranyoshajú Lóra!

*

Csaták között folytak le hónapok. Szegény Székelyország! minden darab földje vérrel ázatott meg. És mi gyümölcse lett az elvetett vérnek? Rövid dicsőség és hosszú, hosszú halál.

Voltak már a székelyeknek vitéz seregeik, ágyújok számtalan, de annyi ágyú hangja közül is ki tudták ismerni az öreg Áron ércleánya hangját, aranyoshajú Lóráét!

Nemcsak hazájában győzött a székely kar, vitte a diadalt a magyar földre is, fölkereste az oláhot havas bérceiben, rárontott a szerbre árkos sáncai közt s vívott a kozákkal Szeben bástyái alatt. Mindenütt kedves volt neki az ágyúszót hallani.

De mégsem oly kedves sehol, mint a hazai bércek közt aranyhajú Lóra szavai:

Az boldog volt, ki mellette küzdhetett; ha ott esett el közelében, bizonyosan hitte, hogy idvezül.

A kis szürke vezér és fiai, a barna székelyek, az ősz pattantyús és ércleánya, a hangos sugárágyú, ki ne hallotta volna őket emlegetni?

Kérdezz meg a Székelyföldön bármely fiatal hölgyet felőlök, látni fogod, mint megerednek utána könnyei…

Nap után következik az éj. Életre a halál, csakhogy az élet rövid, és a halál örök.

Hőséges júniusi nap volt. Erdély határának bércein felhők gyülekeztek, fekete felhők nyugatról, keletről, egymással szembefúvó forgószelektől kergetve égi csatára, a távoli mennydörgés meg-megrázta az eget.

És a földön is csata készült, keletről, nyugatról harci csoportok gyűltek egymás ellenében, fegyvereik villogtak a nap rekedt hevében.

A felhők egy völgy felett siettek összecsapni; a hadseregek is e völgyet választák csatáik helyéül.

A völgyön keresztül keskeny sziklaút vezet, magasan egy dombon magános zárda áll, elhagyott lak, sötét falakkal, körül vad erdőség.

A zárda mellett ágyúk állanak őrt, az erdőben fegyveres vitézek, kiknek ellenében a sziklaúton zászlós seregek látszanak előrevonulni.

Rövid szünet múlva háborgó zúgással örvénylik keresztül a völgyön a rettenetes forgószél, mint egy táncoló oszlop, az égen felhőket, a földön sudaras fákat tépdelve haragjában, míg egy mennyrázkódtató csattanás jelt ád a viharok harcára, s a felhők egymásba omlanak, dulakodva haragos hömpölygő tömegekben s lángoló kígyókat lövöldözve egymásra, míg a napsugárnak egyes áttörő küllői mint jeladó zászlók függnek alá a barna fergetegben.

És lenn a földön is csata foly, az ágyúk halált szórva dörögnek, a szakadó zápor vérpatakokkal elegyül itt alant.

Az égen tán felhőszakadás lesz, ide alant egy nép fog összeomlani.

Az ágyúk dörögnek, a csatázó csapatok véres kézzel rohannak egymásra, majd előre, majd hátrahömpölygenek, a zászlók vadul lobognak a zivatarban.

Az ég zivatarát fölülmúlja a földön csatázók ordítása.

Egy villám vagy tán egy tüzes golyó felgyújtja a zárdát; vad vörös lángot vet az égre és földre, a felhők vérben látszanak úszni odafenn és az emberek arcai ide alant.

Az ágyú dörög, a villám harsog, a szuronyok csengnek, az embervér folyik.

Hol vagy, aranyhajú Lóra! hol vagy ércleánya az öreg Áronnak?

Amott a zárda falánál, legelöl valamennyi között, ott szórja haláladó tüzét az agg ércleánya. Hangja valamennyié közt legerősebb, tüze legvillogóbb, golyói legtávolabb visznek.

Ott áll az ősz maga, kezében kanóccal és szól: „ne hagyj el, leányom, szép leányom, aranyhajú Lóra, ne hagyj el.”

A székely fiúk is beszélnek hozzá: „Szép menyasszony, ércleany, ha meghalunk, állj helyt értünk!”

A csatakígyó, mintha értené szavaikat, haragos villanással okádja elleneire halálos tüzét, s bömbölve dördül meg minden láng után, mintha átkot is akarna azokra mondani, akiket megöl.

Balról meredek mélység tátong fel a zárda mellett, melynek oldalát a sugárágyú őrzi.

A te sírod lesz az, érc leánya az agg Áronnak. Jön egy ellenséges golyó, s te a meredekről halálra találva hullsz alá, nagyot kondulva a sújtott sziklavölgyben, mint egy harang, mely a toronyból leszakad.

…A halál órája kong!…

…Először én, azután te, azután Székelyország.

– Szép leányom, aranyoshajú Lóra! – ordítá az ősz, midőn a golyó kedvenc ágyúját leseperte a meredekről, következő percben halva rogyott le a helyen, hol ércleánya állott, egy golyó jól szívén találta őt is.

Még azután egy óráig harcoltak a székelyek kétségbeesett elszántsággal, nem is foglalta el a csatatért tőlük senki sem. De halva maradt seregük virága, négyszáz ifjú székely és az ifjú vezér nehéz sebeiben, és a vén Áron apó és a csaták bűvös menyasszonya, mind, mind elveszve, meghalva.

Elmúlt az égen, elmúlt a földön a harc zaja. Csendes minden. A holtak alszanak.

Kelj fel, éjféli szellő, szedd fel a lombokat, mik le vannak tépve a zivatar kezétől, hintsd be vele a halottakat. Hintsen be a szellő hervadt levelekkel titeket, kik meghalva feküsztök, barna székely fiak, ifjú hadvezér, ősz ágyús, ércmenyasszony és elmúlt dicsőség!