Imádlak, nap, mint a vadak,
hasonfekve a parton, az ég alatt.
Szín-nyomataidat lakkozod:
gyümölcs-kosarat, állatot.
Égesd le, sózd meg testemet:
add, hogy kínjaim szűnjenek.
A néger - villan a fény fogain -
kívül fekete, belül rózsaszín.
Én kívül vagyok rózsaszín, s feketedem
belül - add, hogy fordítva legyen.
Adj nekem új szagot, új színt most,
miként virággá tetted Hüakinthoszt.
Ordítson fa tetején a tücsök,
s érezzem: kemencében csücsülök.
Délben sötétet szív be a fa,
s kiadja magából éjszaka.
Légy rossz álmaim oszlatója,
nap, Ádám és Éva kigyója.
Hadd szokjam egy kicsit meg én,
hogy Jean barátom meghalt, a szegény.
Lottó, nagy nyereményeid:
golyót, kést, gyöngyöt halmozz fel itt.
Hajórakomány ócskaságaidat
az Antillákon várják a vadak.
Nálunk csak hagyd a legjavát,
nehogy szemünket mélybe rántsd.
Falánkság Háza, körhinta, csupa
bársony, tükör, harmonika.
Tépd ki kínjaim egymás után,
aranyhintóju sarlatán.
Milyen forróság! közbe dél lett.
Már azt se tudom, mit beszélek.
Testemnek nincs már árnya se,
nap! hónapok állatsereglete.
Nap, Barnum-cirkusz, Buffalo Bill,
te ópiumnál gyógyitóbb ír.
Bohóc vagy és toreador,
aranylánccal hivalkodol.
Kék néger vagy, ki kiütöd
a délkört és egyenlitőt.
Nap, megadóan állom itt
záporozó knokautjaid.
Mégis téged választalak,
gyönyörűségek pokla, nap.
(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Jean Cocteau
válogatott versei - Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése