Gábor Andor (1884-1953): A magyar Chantecler

 

 

Idenézz közönség, idefigyelj ország,

Mit a képünkön látsz: a magyar majorság.

Nem viccz ez, nem tréfa, nem is hunczut álság,

Most irta meg Rostand a franczia mását.

 

Mindenki keresse ki a maga hősét

Ez az udvar csupa magyar kitünőség.

Hüséges magyarom tátsd ki bámul szád,

Felvonul előtted a sok hires jószág.

 

Nyüzsögnek a kertben a kis lábas népek,

Ugy, ahogy mutatják a mellékelt képek.

Csipognak, csevegnek, csörögnek, krákognak,

Kodákolnak, búgnak, huhognak, hápognak.

 

S a mikor egy ilyen nagy hangzavar támad,

Hivják együttvéve azt politikának.

De akármit mond is haragosan szájuk,

Héderváry, mint nap, mosolyog le rájuk.

 

Mind az egész házat s legfőkép a kasszát

Lukács László őrzi, nehogy elsikkasszák,

Nagy úr az udvarban; s még nagyobb, mint máskor:

A költségvetéskor s költségaratáskor.

 

Kinek véleményét hozták-viszik tálczán:

Andrássy Gyula gróf, az itten a fáczán.

Gyöngyöt kapirgál a tudomány nevében

Zichy János gróf a gyöngytyuk szerepében.

 

Illegetve tollát,  középen, magába

Kossuth Ferencz ugy áll, akárcsak a páva.

s bár haragját most már nagyrészben kifujta,

Mérgesen pillant rá Justh Gyula, a pulyka.

 

Elmond anekdótát egytől tizig, százig,

Eötvös Károly, a ki vidáman kacsázik.

S bár kicsit feketén disziti a kertet,

Ki ne feledjük még Apponyi Albertet.

 

Mit csinál a többi, a hemzsegő tábor,

Ezt nézi Rakovszky, a bagoly odvából.

És a ki a hazát károgással ója,

Van ennek a kertnek egy derék Hollója.

 

Van szürke verebe, kinek szerény hangja:

Gál Sándor a neve, elnöki a rangja.

És a ki ravaszul tekint e mókára,

Polónyi Gézában van neki rókája.

 

Kicsit lerongyoltan, kicsit megtépázva

Áll Kristóffy József, busan elmélázva,

Madárijesztő ő, de oly rossz a kedve,

Ugy látszik, legjobban ő van megijedve.

 

Elsőnek kellene lennie a listán,

Mert ő a Chantecler, ő: gróf Tisza István.

Ő lett a majorság érczszavu kakassa,

Azért tartja fejét, taraját magasra.

 

Ugy érzi, a hajnal neki pirul mostan,

Azért kukorékol harsányan, hangosan.

Egy szük kis udvarban magát el nem ássa,

országos köruton van most a lakása.

 

Együtt a majorság, fura látvány készül,

Szenzáczió jut itt a nézőnek részül.

Csata lesz itt mérges, csata lesz itt zordon,

Kinyilik a kapu, megszakad a kordon.

 

Bort kapsz, ó nép, egy nap, sört s pálinkát másnap,

Mondják az egészet követválasztásnak.

Kérdés, ki viszi a zászlót diadalra:

Tessék hát belépni kakasviadalra!

 

Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. – Házi kincstár-melléklet 1910.

Gábor Andor: Intelem

Ó, volt itt sok veszély már,

Volt török és tatár,

De mindig megmaradt a

Tágas magyar határ.

Ám most új fordulat van,

Szivleld meg hangomat,

Hazám, vigyázz magadra,

hogy el ne lopjanak.

Mert most a nép a gazda,

S csak félig úr az úr,

Már konspirációzik

A föld alatt gazul

Cél: A központi kassza,

Föld, tőke és kamat,

Hazám, vigyázz magadra,

Hogy el ne lopjanak.

Ameddig lesz belőle

Csak egy is valahol,

A honfibúnak örvén

Az úr lop és rabol:

Ameddig körme nyúlik,

Mindent zsebébe rak,

Hazám, vigyázz magadra,

Hogy el ne lopjanak.

„Mert nem tetszik minékünk

a demokrácia,

Kilopjuk szemét is,

Nincs pardon-grácia.

Hejhé, a kasszakulcsot,

Mistéth úr adsza csak!”

Hazám, vigyázz magadra,

Hogy el ne lopjanak.

Mert elcsúszott a birtok,

Mert érte nagy csapás.

Az úr haláltusája:

Egy végső nagy lopás.

Amig lélegzetet vesz,

Maradt étvágya nagy:

Hazám, vigyázz magadra,

Hogy el ne lopjanak!

Rajzszeggel jól szögezd le

A térképen magad,

Különben ez az ország

Az úr kezén marad.

Ország helyén gödör lesz,

Belé ne dobjanak:

Hazám, vigyázz magadra,

Hogy el ne lopjanak.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 4. sz.  1957. május 5.

Pax (Gábor Andor): A porszem

Arról a görnyedt, rosszlábú fiúról van szó, aki tegnap főbe durrantotta magát. Ott találták meg halottra válva a nagy erdő sűrűjében. Ahogy feküdt ingó-lengő fűszálak között, néhány virágot markolt a kezében. Bizonyára gyötrelmes kínok közt tépte le szegény az erdő vad virágait. Aki életében soha boldog nem volt, s virággal nem ékeskedett, akinek nem tesz sírjára virágot senki: maga tépett egy-két szálat. Most ott fekszik a temető halottas házában. Fejénél két szál gyertya lobog, miket valamelyik hajdú tett oda. Az arcán meg látható egy-két vérfolt. A fekete-sárga arc oly benyomást tesz a szemlélőre, mintha nem élő ember maradványa, hanem valami rosszul sikerült gipszminta volna. Néhány kíváncsi gyerek, meg egy-két dörmögő vénasszony állja körül a koporsót. S ha tán kíváncsi volna valaki a szegény életére: de szívesen abbahagynák asszonyék lelkeim az ájtatos imát. Száraz ajkaikkal hadarva, zördelve tudnának rémesebbnél-rémesebb dolgokat nyilvánítani. Ilyesmit: hogy lopott, csalt. Hogy szerelmes volt. Hogy kártyázott. Hogy lump volt. Hogy úszott az adósságban. Isten tudja, mit még! S közbe-közbe csak odavetnék a boldogult felé: Isten nyugosztalja!

Isten nyugosztalja! – a szegény halottról emlékezve, szólnak így ma másutt is, nemcsak a temetőkertben. A város majd minden házában. Hisz mindenki ismerte őt, a szegény görhes alakot, akinek nem tetszett az élet. Aki ha végigdöcögött izomtalan lábaival a város utcáin százszor is megállt pihenni. Aztán elkerülte az embereket. Ha pedig elment mellettök, alázatosan félénken tekintett fel rájok. Ki ne ismerte volna őt, a kopott, a rongyos, gyáva kis alakot, akinek a szemeiben tűz soha nem égett, aki szépen, csendesen úgy tengődött az életben, mint az elhagyatott kis bogár az árkok oldalán.

Ösmerte mindenki. Még az ifjak meg a lányok is. Pedig a fiatalság meg nem látja a toprongyos vézna alakot. Ifjurak, akik mindig magasan hordják az orrukat, be sokszor megbotlottak szegényben. Ej, be szerették volna odébb rúgni! Be sokszor mondtak szemébe goromba szókat. És a rózsás arcú kis leányok hányszor megmosolyogták. De volt is miért. A szegény jobb időkből megszokott valamit. A kesztyűt. És hordta is. Mindig divat szerint. Hamuszínűt, galambszürkét, feketét, világosbarnát, ahogy jött. No hát, az ilyesmi kész nevetség. Ilyet még a kényeskedő édes kis lányoknak is meg kell látniok.

Ám, most a sok ismerkedő ifjur, a sok fitymáló szép leány, öregasszonyok és öregurak, akiknek oly jól áll a résztvevőmosolygás, ha volt dolguk vele, ha nem, mégis csak sajnálják szegényt. Még maradhatott volna egy kicsit. Vagy akármeddig. Dehogy is bántották volna. A főnökei azt mondják: szorgalmas, becsületes fiú volt. A gyönge testben ügyesség, leleményesség lakott. Meg hogy a pontosság mintaképe volt. Türelme meg éppen óriási. S mégis meghalt. Hát Isten nyugosztalja. Ezzel vége. A temetést majd elintézik a hajdúk. Festetlen, gyalulatlan deszkákhoz nem illik kísérő publikum. Virágtalan rögökre minek a könny. Végre is mindenkinek idegen volt. Kit érdekelhet hát a temetése. Pláne, ha még pap se lesz ott – szörnyülködnek a vallásos nénikék. Ha még gyertyát sem osztogatnak – toldják meg azok, akik mindentemetésen részt vesznek, aki valóságos szenvedéllyel gyűjtik a temetési gyertyákat.

Elhagyottan élt – elhagyottan kerül a földbe. Valamelyik jó hírű banknak volt szegény az alkalmazottja. Nem afféle közönséges tucat-banké, ahol csekély tiszteletdíjért dolgoznak a hivatalnokok, hanem valóságos nagy banké. Mely hasonló a medrében minden parányi helyet betöltő tengerhez. Melyben csak különös szervezetű lények élnek. Olyan bank volt, melytől félnie kellett mindenkinek. Jaj volt annak, aki egyszer karmai közé került. Annak nem volt szabad a politikai hitvallása. Az nem volt korlátlan úr még a családjában sem. Annak minden dolgába beleszóltak. Volt ennek a banknak mindenféle igazgatója, titkára, könyvelője, segédkönyvelője, két ügyvédje, négy irodatisztje, pénztárnoka, utazó pénzbeszedője, három-négy gépírója, szolgája. Ilyen banknak volt a megboldogult alkalmazottja. Csakhogy ő csupán alkalmazott volt. Titula nélkül. Az eszét használta mindenki. Az igazgató, a könyvelő, a többi, mind egytől-egyig, a hivatalszolgát sem kivéve. Értett a szerencsétlen mindenhez. Nyelveket is tudott. A gyorsírást. A könyvvitelt. Mindenhez értett. Tudott segédkezni az ügyvédnek. Szóval a banknak nevezetes embere volt. S éppen tán ezért itt is, ott is húzták. Ez is, az is dolgoztatott vele. Idő előtt s idő után. Beszéltek szegénynek szorgalomról, előmenetelről s nyugdíjról. Oh, mit meg nem tenne ilyen szép ígéretekért egy nyomorék kis ember. De megtette volna másképp is, mert kötelességérzete túlerős volt. Dolgozott is, mint a barom. Közbe rosszul táplálkozott. A silány fizetésből nem lehet jól táplálkozni. Ezrét aztán napról-napra összeesett. Az arca sápadtabb lett. A kezei remegtek. A haja kihullott. A legkisebb neszre összerezzent. Érezte, hogy a szervezetét rombolja valami. A többiek is észrevették. Kezdtek rajt’ sajnálkozni. Csakhogy ő nem tűrte a sajnálkozást. Mosolygott. Csak kimerült vagyok, szokta volt mondani. De majd ha egy kis szabadidőm lesz, helyrejövök. Majd ha rendesen táplálkozom, visszanyerem az erőmet.

A nagyságos igazgató csúnya magas személyiség volt. Aki két arasszal mindenkinek keresztülnézett a fején. Elnöke a helyi adókivető-bizottságnak. Nagy tőkepénzes, aki már száz meg száz szegény embert tett tönkre. Merész vállalkozó, aki belekap mindenbe. Árul fát, szenet, ahogy jön. Ha valaki, valamelyik szegény hörcsök – bizalmas körökben így hívta a szegény kiskereskedőt – üzletet nyitott, ő rögtön leszállította a portékája árát. A város határában ott áll egy elhagyatott gyár. Egy évvel ezelőtt még száz meg száz szegény ember kereste ott kenyerét. Aztán jó bért adott. Olyat, amiből telik nemcsak vöröshagymára, meg száraz kenyérre, hanem másra is. Amiből félre lehet tenni a télire. Lehet venni egy-két malacot. Az asszonynak, a gyerekeknek egyet-mást. De hát ma már vége. A nagyságos megbuktatta ezt a gyárat. Most aztán a száz meg száz szegény ember gyatra bérért ott dolgozik verejtékkel a nagyságosnál. Meg a szőllejét munkálja. Mert ez is van a nagyságosnak, fel határ az övé. Neki még a fagy sem árthat, mint más embernek. A szőllejében kukoricakóró, nád, meg ami más van felhalmozva, s ha a természet őméltóságának kedve volna két fok melegre lehűlni, akkor az emberek meggyújtják ezeket, s jöhet a hideg. Hiába jön. A nagyságos oda se neki. Van is mit szüretelnie. Egy ízben szüretkor kényszeríteni akarta munkásait, hogy szájkosarat tegyenek föl. Természetesen nem akadt olyan ostoba, aki ilyen kosarat fölvegyen.

Ilyen úr a nagyságos Igazgató! Hozzá igazodnak a többiek, mind szemenszedett jó urak. Színe-java a semmittevő nációknak. Egy-két tekintetes úrnak a fia, egy pár alacsonyba jutott nagyságosnak a gőgös leánya, még a hivatalszolga is rokon valahonnét. Csupa rokonság. Csupa sógorság. Csupa gőg. Az Isten tudja, hogy került közibéjük az a szerencsétlen flótás. Ki vitte oda, hogy is volt, én biz nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott volt. Olyanképpen volt ott, mint a szobában a pókháló. Mindig le akarták söpörni. De hát mikor összefogdossa a legyeket. Hagyták csak békében.

Pax (Gábor Andor): Az anya

Az asszony jóravaló teremtés volt; égett a munka a kezében, meg a gyermekeit is forrón szerette. Igazi anya volt, gyermekeiért minden áldozatra és fáradságra kész. Hanem a férj lump, házsártos, olyan fél-ember volt, akinek a becsületes társaság, a jóravaló emberek, a munka, a törekvés semmi; de akinek nóta kell a fülébe, élhetetlen rongy nációk az asztal köré, aztán húzd rá cigány! Otthon pedig, hogy mit csinál az asszony, ki ad a gyerekeknek enni, ki fizeti a házbért, a papbért, meg az adót: attól ugyan nem búsul. Így aztán a szegény asszony elhagyatva, súlyos betegen a kórházba került. Ott fekszik és jobbulást remél. Bágyadtan emeli föl fejét s hallgatódzik. Ha léptek zaját hallja, örömet érez: hátha a gyermekei! Ám a gyermekek csak későre jönnek lassú, halk léptekkel. S ahogy belépnek, az asszony inti őket, hogy csak csendesen legyenek. A két kis gyerek sietve közelít az ágyhoz, megragadják anyjuk kezét s csókokkal halmozzák el.

- Hogy vagytok édeseim? Ettetek-e ma már? Ugye nem? Milyen piszkosak vagytok? Hát az apátok nem volt honn? Istenem, Istenem!

Így kérdezősködik a jó asszony,míg ideges sietséggel a párnája alá nyúl, egynéhány száraz kenyérdarabkát vesz elő s odanyomja a gyerekek apró kezeibe. A gyerekek megörvendenek. Az asszony inti őket: csak lassan édeseim, nehogy meglássanak benneteket…

Fél a jó asszony a tilalomtól. Megölné a gond, a vágyakozás, ha napjában egyszer nem láthatná gyermekeit.

S azok csendben morzsálnak, félve tekintgetnek a nagy ajtó felé, s úgy, amint jöttek, az anya szeretetteljes jó tanácsival, lassan megindulnak hazafelé.

Az asszony még utánuk szól: Csak jók legyetek. Az apátokat szeressétek. Csókoljatok kezet neki, ha hazamegy…

*

Az apa éjjel-nappal dőzsölt. Kártyázott, nyert és ivott. Ezt ő már így szokta. Ahogy aztán hazavetődött, aludt egyhuzamban hat órát. Azután fölkelt, belémarkolt a zsebébe: kivágott egy-két hatost s bort parancsolt. Néhány krajcár végiggurult a padlón, de a gyerekek egytől-egyig megkeresték s maguknál tartották.

- Hát az anyátok hol van? – kérdezte az apa. A gyerekek szepegve beszélték, hogy az anyjuk ott fekszik a kórházban, mert beteg.

- Beteg?... Nem azért ment az a kórházba, hanem mert a doctor hítta…

A gyerekek ezt nem értették. Féltek az apjuktól, hát csak inkább az ajtó felé húzódtak. Künn az utcán tanácskozva indultak meg, s ahogy elváltak az egyik bort vitt az apjának, a másik pedig sietve ment a kórház felé, kalácskenyeret vitt az anyjának… mert hisz a kórházi kenyér oly kemény…

*

Ezalatt a kórházban az anya már várja gyermekeit. Át-átszól a szomszédjához: Ugyan édes kisasszony, nézzen csak ki, nem lát-e két kis porontyot az utcán álldogálni? A beteg leány az ablakhoz lép, kinéz, de nem látja a gyerekeket.

Ám a gyerekek egyike nemsokára megérkezik. Zörget egyre-másra a nagy ajtón, de nem eresztik be. Utóbb a szolga kitekint, s kergeti a gyerekeket.

- Eredj fiam haza. Van az anyádnak mit ennie. Sok is van. Ha beengedlek: néked adja a javát, maga meg koplal. Nem engedhetlek be; így van parancsolva.

A kisgyerek meghúzódik az ajtó sarkában, s ha kérdik a járókelők, mért sír, nem tud válaszolni, csak kínosan zokog s szorongatja a kalácskenyeret.

*

Azóta hetek múlottak el. A jó asszony már közel volt az elmúláshoz. Ezért aztán a gyerekeket egy napon valamelyik ápolónő beengedte.

Tiszta ing fehérlett rajtuk, s a hajuk gondosan meg volt fésülve. A jó asszony, amint a gyermekeit így meglátta, rosszat sejtett; közel inté mindkettőt az ágyához, s lassú, fáradt hangon beszélt hozzájuk.

- Ki gondoz benneteket édeseim? Ki mosta ki az ingeiteket?

- A Gyuricának a mamája – felelték a gyerekek.

- Hát ki az a Gyuri?

- Mi nem tudjuk. Velünk eszik. A néni hozta magával…

Az asszony úgy remegett az ágyában, mintha valaki ide-oda cibálta volna. A hangja valamivel erősebb lett. Látható volt, hogy tenni akar valamit… tán’ a gyerekeket akarta magához vonni, - de a gyengeségtől mozdulni sem tudott.

- Édesem – szólt azután -, menjetek haza. Az apátoknak, meg annak az asszonynak is csókoljatok kezet. Legyetek jók és szófogadók. Az apátoknak mondjátok meg, hogy én meghalok. S annak az asszonynak is mondjátok meg, hogy én, a ti édesanyátok tisztelem – értitek? -, tisztelem és könyörgöm neki, viselje gondotokat.

*

A gyerekek sírva futottak haza, s gyors beszéddel ismételték az anyjuk szavait.

S addig-addig kérték apjukat, míg az végre rászánta magát, kézen fogta a gyerekeket s megindult a kórház felé.

Amint közel értek, megcsendült a kórház harangja. Akkor a bűnös férfi ijedten kapta kézre a két gyermeket s úgy rohant a nagy sárga ház felé.

Azonban elkésett. Mire odaért az asszony már halott volt. S midőn átöltöztették, vánkosa alatt megtalálták a száraz kenyérdarabkákat, meg az – urának arcképét.

Forrás: Kiskunhalasi Ujság I. évf. 1. sz. Kiskunhalas, 1904. julius 3.