Pax (Gábor Andor): A porszem

Arról a görnyedt, rosszlábú fiúról van szó, aki tegnap főbe durrantotta magát. Ott találták meg halottra válva a nagy erdő sűrűjében. Ahogy feküdt ingó-lengő fűszálak között, néhány virágot markolt a kezében. Bizonyára gyötrelmes kínok közt tépte le szegény az erdő vad virágait. Aki életében soha boldog nem volt, s virággal nem ékeskedett, akinek nem tesz sírjára virágot senki: maga tépett egy-két szálat. Most ott fekszik a temető halottas házában. Fejénél két szál gyertya lobog, miket valamelyik hajdú tett oda. Az arcán meg látható egy-két vérfolt. A fekete-sárga arc oly benyomást tesz a szemlélőre, mintha nem élő ember maradványa, hanem valami rosszul sikerült gipszminta volna. Néhány kíváncsi gyerek, meg egy-két dörmögő vénasszony állja körül a koporsót. S ha tán kíváncsi volna valaki a szegény életére: de szívesen abbahagynák asszonyék lelkeim az ájtatos imát. Száraz ajkaikkal hadarva, zördelve tudnának rémesebbnél-rémesebb dolgokat nyilvánítani. Ilyesmit: hogy lopott, csalt. Hogy szerelmes volt. Hogy kártyázott. Hogy lump volt. Hogy úszott az adósságban. Isten tudja, mit még! S közbe-közbe csak odavetnék a boldogult felé: Isten nyugosztalja!

Isten nyugosztalja! – a szegény halottról emlékezve, szólnak így ma másutt is, nemcsak a temetőkertben. A város majd minden házában. Hisz mindenki ismerte őt, a szegény görhes alakot, akinek nem tetszett az élet. Aki ha végigdöcögött izomtalan lábaival a város utcáin százszor is megállt pihenni. Aztán elkerülte az embereket. Ha pedig elment mellettök, alázatosan félénken tekintett fel rájok. Ki ne ismerte volna őt, a kopott, a rongyos, gyáva kis alakot, akinek a szemeiben tűz soha nem égett, aki szépen, csendesen úgy tengődött az életben, mint az elhagyatott kis bogár az árkok oldalán.

Ösmerte mindenki. Még az ifjak meg a lányok is. Pedig a fiatalság meg nem látja a toprongyos vézna alakot. Ifjurak, akik mindig magasan hordják az orrukat, be sokszor megbotlottak szegényben. Ej, be szerették volna odébb rúgni! Be sokszor mondtak szemébe goromba szókat. És a rózsás arcú kis leányok hányszor megmosolyogták. De volt is miért. A szegény jobb időkből megszokott valamit. A kesztyűt. És hordta is. Mindig divat szerint. Hamuszínűt, galambszürkét, feketét, világosbarnát, ahogy jött. No hát, az ilyesmi kész nevetség. Ilyet még a kényeskedő édes kis lányoknak is meg kell látniok.

Ám, most a sok ismerkedő ifjur, a sok fitymáló szép leány, öregasszonyok és öregurak, akiknek oly jól áll a résztvevőmosolygás, ha volt dolguk vele, ha nem, mégis csak sajnálják szegényt. Még maradhatott volna egy kicsit. Vagy akármeddig. Dehogy is bántották volna. A főnökei azt mondják: szorgalmas, becsületes fiú volt. A gyönge testben ügyesség, leleményesség lakott. Meg hogy a pontosság mintaképe volt. Türelme meg éppen óriási. S mégis meghalt. Hát Isten nyugosztalja. Ezzel vége. A temetést majd elintézik a hajdúk. Festetlen, gyalulatlan deszkákhoz nem illik kísérő publikum. Virágtalan rögökre minek a könny. Végre is mindenkinek idegen volt. Kit érdekelhet hát a temetése. Pláne, ha még pap se lesz ott – szörnyülködnek a vallásos nénikék. Ha még gyertyát sem osztogatnak – toldják meg azok, akik mindentemetésen részt vesznek, aki valóságos szenvedéllyel gyűjtik a temetési gyertyákat.

Elhagyottan élt – elhagyottan kerül a földbe. Valamelyik jó hírű banknak volt szegény az alkalmazottja. Nem afféle közönséges tucat-banké, ahol csekély tiszteletdíjért dolgoznak a hivatalnokok, hanem valóságos nagy banké. Mely hasonló a medrében minden parányi helyet betöltő tengerhez. Melyben csak különös szervezetű lények élnek. Olyan bank volt, melytől félnie kellett mindenkinek. Jaj volt annak, aki egyszer karmai közé került. Annak nem volt szabad a politikai hitvallása. Az nem volt korlátlan úr még a családjában sem. Annak minden dolgába beleszóltak. Volt ennek a banknak mindenféle igazgatója, titkára, könyvelője, segédkönyvelője, két ügyvédje, négy irodatisztje, pénztárnoka, utazó pénzbeszedője, három-négy gépírója, szolgája. Ilyen banknak volt a megboldogult alkalmazottja. Csakhogy ő csupán alkalmazott volt. Titula nélkül. Az eszét használta mindenki. Az igazgató, a könyvelő, a többi, mind egytől-egyig, a hivatalszolgát sem kivéve. Értett a szerencsétlen mindenhez. Nyelveket is tudott. A gyorsírást. A könyvvitelt. Mindenhez értett. Tudott segédkezni az ügyvédnek. Szóval a banknak nevezetes embere volt. S éppen tán ezért itt is, ott is húzták. Ez is, az is dolgoztatott vele. Idő előtt s idő után. Beszéltek szegénynek szorgalomról, előmenetelről s nyugdíjról. Oh, mit meg nem tenne ilyen szép ígéretekért egy nyomorék kis ember. De megtette volna másképp is, mert kötelességérzete túlerős volt. Dolgozott is, mint a barom. Közbe rosszul táplálkozott. A silány fizetésből nem lehet jól táplálkozni. Ezrét aztán napról-napra összeesett. Az arca sápadtabb lett. A kezei remegtek. A haja kihullott. A legkisebb neszre összerezzent. Érezte, hogy a szervezetét rombolja valami. A többiek is észrevették. Kezdtek rajt’ sajnálkozni. Csakhogy ő nem tűrte a sajnálkozást. Mosolygott. Csak kimerült vagyok, szokta volt mondani. De majd ha egy kis szabadidőm lesz, helyrejövök. Majd ha rendesen táplálkozom, visszanyerem az erőmet.

A nagyságos igazgató csúnya magas személyiség volt. Aki két arasszal mindenkinek keresztülnézett a fején. Elnöke a helyi adókivető-bizottságnak. Nagy tőkepénzes, aki már száz meg száz szegény embert tett tönkre. Merész vállalkozó, aki belekap mindenbe. Árul fát, szenet, ahogy jön. Ha valaki, valamelyik szegény hörcsök – bizalmas körökben így hívta a szegény kiskereskedőt – üzletet nyitott, ő rögtön leszállította a portékája árát. A város határában ott áll egy elhagyatott gyár. Egy évvel ezelőtt még száz meg száz szegény ember kereste ott kenyerét. Aztán jó bért adott. Olyat, amiből telik nemcsak vöröshagymára, meg száraz kenyérre, hanem másra is. Amiből félre lehet tenni a télire. Lehet venni egy-két malacot. Az asszonynak, a gyerekeknek egyet-mást. De hát ma már vége. A nagyságos megbuktatta ezt a gyárat. Most aztán a száz meg száz szegény ember gyatra bérért ott dolgozik verejtékkel a nagyságosnál. Meg a szőllejét munkálja. Mert ez is van a nagyságosnak, fel határ az övé. Neki még a fagy sem árthat, mint más embernek. A szőllejében kukoricakóró, nád, meg ami más van felhalmozva, s ha a természet őméltóságának kedve volna két fok melegre lehűlni, akkor az emberek meggyújtják ezeket, s jöhet a hideg. Hiába jön. A nagyságos oda se neki. Van is mit szüretelnie. Egy ízben szüretkor kényszeríteni akarta munkásait, hogy szájkosarat tegyenek föl. Természetesen nem akadt olyan ostoba, aki ilyen kosarat fölvegyen.

Ilyen úr a nagyságos Igazgató! Hozzá igazodnak a többiek, mind szemenszedett jó urak. Színe-java a semmittevő nációknak. Egy-két tekintetes úrnak a fia, egy pár alacsonyba jutott nagyságosnak a gőgös leánya, még a hivatalszolga is rokon valahonnét. Csupa rokonság. Csupa sógorság. Csupa gőg. Az Isten tudja, hogy került közibéjük az a szerencsétlen flótás. Ki vitte oda, hogy is volt, én biz nem tudom. Elég az hozzá, hogy ott volt. Olyanképpen volt ott, mint a szobában a pókháló. Mindig le akarták söpörni. De hát mikor összefogdossa a legyeket. Hagyták csak békében.

És a szerencsétlen, ha hol megfordult, kis emberek, hivatalnokok, iparosok között, mikor például a telekkönybe döcögött fel ingadozó lábaival, nem győzte dicsérni az ő jó urát. És azok csak hallgatták. szegény nem mondhatott rosszat a nagyságosra. Ő árulta a fát és szenet. Hátha meggondolja egyszer és pénzért sem ad, mi lesz akkor. Még gondolni sem volt jó ilyenre. Alázatosság! – Birkatürelem! – ez a kötelessége a szegénynek. Nagy, nagy merészség kellett hát ahhoz, hogy az a szerencsétlen ember remegő térdekkel beállítson a rémhatalmú igazgatóhoz. Olyan alázatosan ment, mintha máris kidobta volna egyszer. Hangjában a faggyal szenvedő ember didergése volt. Az ajkai remegtek. Az egész gyáva kis ember úgy ingott, támolygott, mintha ivott volna. Megrémült az igazgató mogorva arcától, hanem aztán mégis csak beszédbe kezdett. Hogy ő szegény, hogy ő alázatos, és hű, mint a kutya: hogy ő a szerény tehetségével mindig a bankot szolgálta. Tovább nem mondhatta. A nagyságos ilyen szavakat nem szeretett. Kívüle nem létezett tehetség. Ő volt a nap, mely mindent éltet. Közbemordult, mit akar? – A szerencsétlen alig tudta elnyögni, hogy az élet drága, a kiadás sok, a fizetés kevés…

Az igazgató szigorú arca nyájas mosolyba olvadt. Az ajkáról úgy csurgott az édes szó, mint a pörgetőből a méz. Ígért fűt-fát. Kap barátom. Csak legyen szorgalmas. Csak ügybuzgó. Csak ne nézze a hivatalos órákat. Csak várjon… Terminust az ilyen dologban nem adhatni. – Úgy támolygott ki a toprongyos kis alak a nagyságos szobájából, s mintha pár perc alatt tíz esztendőt öregedett volna, még görnyedtebb lett, még nehezebb a járása… És dolgozott… Dolgozott és várt… Várt hiába! Egyszer aztán menni készült. Igen ám, de hova, ki fogadja meg. Hisz beszélni sem tud. Nem képes vitázni. Ha valaki rámordul: elakad a szava. Gyáva, tehetetlen, szögletes. Hivatalokban az új embert idegenkedve fogadják. Ha nem ismeri a házi szokásokat ostobának nevezik. Ha magyarázni akarja tettét, rámondják, hogy szemtelen. Ha hangosan beszél, gőgös. Ha lassan: akkor nem akarják a szavát meghallani. Ráfogják, hogy nem viszonozza a köszönést. De ez mind hagyján! Hanem nem ért semmihez. Buta. Azt sem tudja, menni kétszer kettő. Hogy is adhattak néki ilyen meg amolyan bizonyítványt. Bizonyosan, mert szabadulni akartak tőle. Tudta ő, a szegény szerencsétlen, hogy ez így van mindenütt, s ezért maradt, nem mozdult… Reménytelenség önte lelkébe reményt.

S ennek a gyáva, sajnálni való embernek jóságos, becsületes szív dobogott a keblében. Volt idő, amikor megszeretett egy leányt. S szerette is, mint a hívő az Istenét. Ez a toprongyos alak úgy beszélt a lánynak, olyan áhítattal, mint a szent pap az oltár előtt. Csáb volt minden szava. És a leány is szerette. Odaborult reája. ha csók kellett neki, édes-kéjes csókban fürösztötte, ha szenvedély kellett neki: öleléstől zihálhatott, ha ábrándos édes tekintet kellett neki: volt. Olyan volt a szeme, mint a fényes csillag. Olyan a keze, mint a liliomszál. Olyan a termete, mint az őzikéé. Kicsi lábai, mintha nem is járásra, hanem dísznek teremtvék. Olyan az arca, mint a madonnáé.

És az a szerencsétlen, aki ma ott fekszik a halottas ház négy fala között, hallhatott kacagást, szerelmi dalt nótás gyermekajkakról. Aki előtt minden szava szent volt. Aki csak bízott benne és szerette, aki kicsi kezeivel forró lihegő melléhez fűzte.

Régen volt ez. Lehet öt éve. És azóta még szabad a lány. Szabad, mert szegény. Nem kell senkinek. Ő maga nem. A jósága nem. A dolgos két keze nem. Ha becsületét adhatná: volna vevője. Drágán megfizetnék. De ő a szépségét, meg a becsületét is tudta őrizni. Őrizte annak a rongyos gyáva embernek, aki olyan szépen tudott beszélni a tisztességről, a lelki örömekről. Aki remélt és szeretett. Aki egyedülálló volt a világban. Aki nem törődött az emberek bántalmaival. Aki ha sebezték, nem sértett vissza. Aki olyan jó volt. Aki olyan különálló, olyan más ember volt, mint a többi, a léha, könnyen boldoguló nációk. – Vajon bízik-e még? Hisz azóta csak kínos, panaszos levelek jönnek. De az ő szívében még él a szeretet. Ő érzi, ha az a fiú sápadtan, roskadozva jönne is vissza: szeretné, - csak jönne már! Igen, ő szeretné, igazán, forrón. Akkor is szeretné és hozzámenne, ha csak egy napot élhetne vele. Ha beteg, hófehér ágyba fektetné, imádkoznék az egészségéért, a szájából etetné, itatná, kicsi puha kezeivel törölné a verejtékét.

S a szerencsétlen tudta ezt. Mit csináljon. Állásából nem tudja a leányt eltartani. –De igen, eltartja. Lesz kevés és azt a keveset megosztják. De együtt lesznek; koplalnak, de együtt lesznek. Igen ám, de még nem is koplalhat vele. Vele csak éhen halnia lehet. Mert mihelyt megnősül, elcsapják. Azt mondják: akkor már nem megbízható. Lop, csal. Azt mondja, a családjáért teszi. Ezt is elgondolta a szerencsétlen. S a gyáva kis ember mégis el akarta venni a leányt. El, azért az egy boldog napért. Megírta neki: csak egy napot akarok élni veled. Csak egy napot. S a leány azt írta: jól van.

Úgy érte ez a válasz a rongyos kis embert, mint a dermesztő szél. Egyszerre fázni kezdett minden tagjában. Érezte, hogy közel van az elmúláshoz. S akkor az elmúlás perceiben még rettenetesebben támadt fel a vágy szívében. Élni azzal a leánnyal csak egy napot. S így ez a vágy beteggé tette igazán. Érezte, hogy a teste roncs, hogy lehelete, a halál lehelete, hogy az ő élete nyomorult tengődés, az ő csókja a láz forrósága, az ő reszketése nem a gyönyör izgalma, hanem az elsárgult levél halálrekesztése. Oh, az a leány még ölelte őt, még bízhatott karjai erejében, lelke tisztaságában, férfiúi bátorságában: szerethette. De ezután nem fogja szeretni. Nem, nem fogja szeretni.

És akkor a rettenetes vágy még borzasztóbb lett. – Mégis egyszer a toprongyos, gyáva, megcsúfolt kis embert utolérte a lelki gyávaság is. Érezte, hogy nagy dologban gázol. S elkezdett higgadtan, nyugodtan gondolkodni. MI is hát a kötelessége? El kell-e vennie azt a leányt. Nem kötelessége-e elhagyni, hogy az boldog lehessen. Nem kellene-e állás után néznie. A vége az lett, hogy majd megbolondult. S megint megjelent az a borzalmas vágy, a pokol támadt fel szívében, mely gyötörte, kínozta, s jó, hogy a leány nem volt közelében, mert ez a gyáva ember megtépte, erőnek erejével magáévá tette volna. Vért akart itt hagyni annak a leánynak szíve alatt, melyből élet sarjad. Meg akarta tanítani azt a leányt rettenetes ember-pusztító tanokra. Azt akarta, hogy az a nő ezeket a tanokat, már a bölcsőben ringó gyermeknek súgja fülébe, mondassa véle, mint mások az imádságot. Tehát már aljas ember is lett. Meg akarta mérgezni a saját gyermekének lelkét, mielőtt még az a világra jött volna. Meg akarta tanítani azt a leányt rettenetes tanokra, melyekben nincs gyávaság. Melyek életet, lelket adnak a haldoklónak. Melyek megtöltik az agy minden porcikáját, ragadják rettenetes erővel az embert. Belökik a vad emberáradatba. Hol harcok dúlnak. – előbb szóval. Aztán gyilkoló szerszámmal. Rettenetes tanokra, melyek nyomában egy vértenger támad. De erre megtanítaná az élet is. Oh, akármilyen szent is az a leány, buknia kellene. A féreg így küzdött az ár ellen, mely ragadta magával. Fölkapaszkodott a szalmaszálra – az egyik végén föl, hogy a másikon ismét a vízbe bukjék. S akkor a görhes kis ember talán először életében betért a korcsmába és ivott… Ám az italtól más érzése lett. Csendes, szótalan, gügyögő ember lett belőle. Akit, mikor alig állt a lábán, szépen kidobtak…

Betámolygott a hivatalába. Leült az asztalához és ott elaludt. A szolga kivezette. Künn forrón sütött a tavaszi nap. A por keringett a levegőben. A zsibajban a kis ember teljesen bolondnak érezte magát. Úgy támolygott végig az utcán. Az emberek utána bámultak. Hát ezt mi lelte? Részeg. Kacagták a járókelők. A szerencsétlen hallotta. Az a kacagás úgy érte, mintha valami a szívébe markolt volna. Megállt. Nekitámaszkodott valamelyik kerítésnek, s buta egykedvűséggel nézte az embereket… Aztán megint csak megindult. Ara ment a nagy erdő felé. Azért ment, hogy megölje magát. A leánnyal nem törődött. Az hadd éljen! – Az a kacagás megölte szívét… elfelejtett mindent, a bosszút, a szeretetet, mindent… Csak halni s halni! – s meghalt. Megölte magát. Most ott fekszik künn a halottas házban. Volt, nincs… egy porszemmel kevesebb.

Forrás: Kiskunhalasi Ujság I. évf. 2., 3., 4. sz. Kiskunhalas, 1904. julius 10., 17., 24.