Amerre mi jártunk, -
Tarka lepkét üzve, dalolva, kacagva.
- Nem nyilnak virágok…
Valami méla bú tartja őket fogva.
Amerre mi jártunk,
Langyos kikeletkor, levélfakadás volt…
- Te akkor elmentél, egyedül maradtam,
Lelkemen egy nagy köd, szürke köd borongott.
Aztán vissza jöttél. –
A beteg sziveddel, lelked nagy sebével.
A lelkednek égő,
Soha el nem muló, forró szerelmével.
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 32. sz. Zalaegerszeg, 1915. augusztus 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése