Odakint a kertünk ujra telis-tele
Nyíló favirággal…
Párjavesztett kicsiny gerle
Éppen úgy, mint az én lelkem
Szomorúan szárnyal.
Odakint a kertben, egy fa tetejére
Puha fészek épül.
Csak az enyém félbenhagyva,
Nincsen aki összerakja,
Talán soh’sem készül.
Mintha szivem kikeletkor fonnyadt levél
S hervadt őszben járna.
Mintha nem vón’ néki álma,
Mintha minden imádsága
Nem is oda szállna?
Mintha az én szegény árva életemnek
Ez lenne a sorsa,
Hogy sóhaját odaküldje,
Hol nincs virág, nincsen lepke;
Hogy egy ácsolt fakeresztre,
Csak ugy titkon, gondolatban
Leboruljon sirva…
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 18. sz. Zalaegerszeg, 1915. május 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése