Szeretem hullámos lágy hajadat,
Szeliden simul a kezem alatt.
Szeretem a redőt a homlokodon,
Melyet rá a gondok felleg von.
Szeretem szemeid mély sugarát,
Hő szalad tőle a szivemen át.
Szeretem szigoru, zárt ajakad,
Amelyen mosolygás ritkán fakad.
Lágy hangod hallva, a könnyem is hull,
S lelkembe örökre belesimul.
Legjobban szeretem a lelkedet,
Melyet az élet ugy megsebezett.
Oly tiszta, oly nemes, önzetlen jó,
Azt hiszem nem is e földre való.
De ha nem volna is lelked ily nagy,
Mégis szeretnélek, mert te: Te vagy!...
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 39. sz. Zalaegerszeg, 1915. szeptember 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése