Arcod halványan, szemeid behunyva,
Mily sokszor jelenik a lelkem előtt…
A sárga koporsót leszögezik ujra
S lakoddá avatják a nagy temetőt.
Hallom a harangszót, s a hugom zokogva,
Görcsösen fogódzik remegő karomba.
Én pedig leejtem rád a marék földet,
Nem akar a lelkem elszakadni tőled…
Mintha visszacsapna folyó sebes árja,
Bánatom a multból vissza zokogott.
Sirva gondol lelkem szives jóságára,
Hiszen feledhetetlen édes mosolyod,
Egyetlen sugár volt bus lelkem egében,
Mióta az eltünt, azóta sötéten,
Felhőként bolyongok a világon át,
Kutatva elszállott szellemed nyomát.
Keresem a fűben,virág levelében,
harmatban, mely feslő szirmokra pereg,
De nem vagy te sehol, óh nem vagy már régen,
Emléked csak szivem őrizhette meg.
Ha ez is ki hül majd, ha engem is végre
Behatolnak árnyas temető ölébe,
Mint a hulló csillag bágyadt mosolya,
Elenyészik létünk halvány nyoma.
A Te nemes lelked olyan gyakran vérzett,
Hogy szemed lehunynod jó is volt Néked.
Nem bánthat többé, mely meggyötört, a végzet;
Csak ez egy vigasszal tartom a szivemet.
Megváltotta halál, mondom, de kijárok
Szomoru sirodhoz. Ott hervadoznak a forró könnyözöntől
A virágok. Miket reá sir elhagyott leányod…
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 25. sz. Zalaegerszeg, 1915. június 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése