Szóltam a virághoz:
Hagyja meg a szirmát, ne hulljon még!
Bimbózó álmaim kikeletje,
Rózsafája ne legyen temetve.
Hiába kértem!
A virág lehullt, megcsipte a dér.
Hivtam a tavaszt:
Adjon sugárt, hisz oly árva vagyok.
Hogy a lelkem ne legyen oly sivár,
Legyen bent egy kis hit, egy kis sugár.
Hiába kértem!
Előbb megkinzott s aztán itthagyott.
Kértem az Istent:
Csak a hitem, csak azt hagyja nekem!
Hogy ami szép volt, legyen ujra álom,
Hogy a kacagás legyen a világom.
Hiába minden!
Csak a valóság maradt meg nekem.
S te jégszivü férfi:
Nem jönnél-e kérni a hitem, - velem?
Ne hidd, hogy ujra csókjaidra vágyom,
Bánat, lemondás már az én világom,
Jó lesz pihenni nekem odalenn:
Hol nincs szerelem, szárnyszegett remény, -
Ugyis a lelkem a kintól ég,
Hogy elvetted megőrzött hitét.
- Miattad járok:
A zuzott szivek könnyes mezején.
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 45. sz. Zalaegerszeg, 1915. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése