Váltunk hát; Te tán büszkeségből,
Én elhagytalak; de kényszerből.
Mindegy. Többet nem látlak Téged
S mi megigézett, kék szemed.
Elváltunk csendes őszi estén
Nem vádolsz engem, sem Téged én
Te nem szeretsz, én nem fájlallak,
Te nem vádolsz, én nem átkozlak!
Azt is igérted: Gondolsz rám még…
Megőrzöd mit neked adtam rég
… Azt a régi kis fényképemet,
S’ irsz olykor egy-egy levelet…
Én megmondtam: „Soh’sem feledlek”,
Ha bár mily boldog is lehetek;
Hogy emléked mindig vissza jár
Mint párjához hű kis madár. –
Elváltunk; de bánt az a tudat;
Hogy sok but hozhat e pillanat…
Mindegy. Váltunk! – Téged az akarat,
Engem talán a dac ragad…
Mert nem szeretsz, én nem hivlak már
Csak később el ne sirjuk aztán
A visszatartott könnyeket,
A visszafojtott könnyeket…!
Forrás: Magyar paizs
XVI. évf. 31. sz. Zalaegerszeg, 1915. augusztus 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése