Nyiri Imre: A Miatyánk

Az Úrnak ezerhétszázharmadik esztendejében, szent István havának utolja felé egy üveges batár igyekezett a kalocsai országúton Halas városa felé. A búcsúzó nap aranysugarakat lövellt a hintó ablaküvegére, melynek belsejében egy szépséges szél ifjú lányka ült komornájának kíséretében: Deák Ilonka, Deák Ferencnek, a halasi kurucok vezérének unokahúga.

Az alkony mélységes csöndjében egy fiatal férfialak leste a hintó közeledtét a közeli akácos fái közül. Arcát egészen kivetkőzteté nemes vonásaiból az az izgatott, szinte kaján kémlelődés, amivel a mindinkább közeledő batár belsejét vizsgálta. Reszketve szorongatott bal kezében egy kiélesített tőrt, amellyel első, rút bűnét akarta elkövetni. Az volt ugyanis szándéka, hogy elszegényedett kuruc vitéz alakjában felkéredzkedik a kocsira, és  benn ülők pénzét és ékszerét elrabolva megugrik, még mielőtt elérnék Halas városát. A nagy közelség miatt egészen jól kivehette az utazók alakját és mikor a hintó az akácos elé ért, eldugta a tőrt és kiállott az útra a lovak elé. A kocsis megállítá a lovakat, és a komorna kiszólott:

„Mi kívánsága van kelmednek tőlünk?”

„Szegény kuruc vitéz vagyok”, felelé az félénken, „Halasra szándékozom az atyafiságomhoz. Ha jószívvel néznek kelmetek, vegyenek fel a kocsijukra.”

Deák Ilonka igent intett, és az ifjú felült a dagadó ülésre, a komorna mellé, szembe a fiatal leánykával. A kocsi csakhamar megindult.

Egyikük sem szólt egy szót sem. Ott ültek méla, hallgatag csendben, környezve a síri néma vidéktől és gondolataikkal foglalkoztak. A nap utolsó sugara is elhalt már és a hosszú csendet semmi sem zavarta.

Az ifjú egyszerre felijedt merengéséből és a lányka arcára tekintett. És amint nézte, nézte azt a szűzi szép arcot, egyre szomorúbb lett és férfias arcán egy könnycsepp gördült végig.

Az egész tájon a merengés bánatos, borús hallgatagsága honolt. A pásztoremberek subájukra heveredve bámultak a tűz hamvadó zsarátnokába, a csillagok miriádja mint megannyi tűzszem nézett a csendes, egyhangú vidékre. És az ifjú tekintete még mindig azokon  a szűzies arcvonásokon pihent.

Ó, ne higgyétek ti költők, ó, ne higgyétek, hogy csak nektek van ideálotok, ó, ne higgyétek, hogy csak ti tudtok érezni, hogy csak ti tudtok szeretni igazán: az a földöntúli érzés, amely a mi ifjú emberünknek egész bensőjét áthatotta ebben a pillanatban, amely szelíddé,csaknem mélabússá változtatta viharverte vonásait, többet, ó, sokkal többet ért annál a siránkozó érzelgésnél, amit ti költészetnek neveztek.

Az elvetemült, a rossz útra tért ifjú sokkal jobban érezte most árvaságát, elhagyatottságát, szeretett volna leborulni az előtt az angyalarcú leány előtt, csókokkal illetni még lába nyomát is … de elgondolta célját, erőt vett magán és tőre után kapott.

Ebben a percben harangszó hallatszott a távolból.

Halas városában harangoztak estimára.

Deák Ilonka elkezdé a Miatyánkot… és az elvetemült rabló azon vette magát észre, hogy utána mondja… és ne vigy minket a kísértésbe…

Mikor pedig elvégezte az imádságot, lehajolt, hogy megcsókolja annak a kezét, aki újra megtanítá őt arra az imára, amit édesanyja halálos ágyánál mondott el utólszor.

A kocsi akkor már a halasi határban járt.

A fiatalember megállíttatta a hintót, megköszönte a szívességet, leugrott és befelé ballagott a városba. Sokáig nézett a tovarobogó batár után, de csak akkor eszmélt fel, midőn egy nagy csoport beszélgető, vitatkozó embert látott maga előtt.

Belevegyült a csoportba.

Ott aztán meghallotta, amit azok egymás között beszéltek. Megtudta, hogy labanc seregek portyáznak az Alföldön. Megtudta, hogy Deák Ferenc több ezer főből álló kuruc sereget akar fegyverbe állítani, és hogy néhány hét múlva lesz az első összecsapás Halas tájékán.

… Ugyane dolgokról folyt a beszéd egy hatalmas kőházban, mely a város közepén volt, annak is a legbelsőbb szobájában, ahol Deák Ferenc beszélgetett családja tagjaival, köztük az újonnan érkezett tündérrel, szőke hajú szép Ilonkával.

Egyszerre csak feltárult az ajtó és azon Ilonka legnagyobb bámulatára az ő ifjú útitársa lépett be.

„Mit kíván kegyelmed?” kérdé Deák, a házigazda nyájasan.

„Sebestyén Barnabás a nevem” - válaszolt az remegő hangon -, „azért jöttem, hogy megkérjem nagy jó uramat: vegyen be engem a csapatába. Holtomig híven fogom szolgálni az én édes magyar hazámat. Isten engem úgy segéljen!”

„Amen” – rebegte az ősz vezér és tenyerébe csapott az új kuruc katonának.

-        -        -        -        -        -        -        -        

Két magyar ember járt a nyolcvanak években a rodostói keresztyén temetőben. Már-már el akarták hagyni a sírkertet, mikor az egyik egy ledúlt síremléket vett észre. Odahívta társát, közös erővel fölemelték a kőtáblát, és olvasták rajta a következő szavakat:

„Negyven évi boldog házasság után itt nyugosznak az Úrban Sebestyén Barnabás kuruc ezredes és hitvese, Deák Ilonka. Földi kínszenvedésük véget ért, lelkük egyesült a mennyországban.”

… Óh, én hiszem, ábrándos hittel hiszem, hogy az a sírkő igazat beszél ott a rodostói temetőben…

Forrás: Kiskunhalasi Ujság I. évf. 20. sz. Kiskunhalas, 1904. november 13.