Pattogva, zúgva törte szét bilincsét,
Rombolva, törve pusztított vadúl.
Kiöntve régi, elfojtott haragját
A gyáva rongy, a szolga lett az úr!
Óriási zajjal ömlik szerteszéjjel,
Betöltve minden legkisebb helyet:
Ki tegnap szolga, meglapulva gyáván,
Az ma tyrannus mindenek felett!
Talán pokol mélyéről jött a földre,
Ugy lángol, őrjöng, ugy fut, ugy rohan,
Mint mult időknek zugó Phlegetonja,
Az alvilági rémes tűzfolyam.
S az úr, az ember, két térdére hullva
Végső fohásszal hajtja meg fejét:
Mert ember itten többé nem segithet,
Csak Istentől jöhet a menedék!
… Kitöltve végre romboló boszúját,
A tűz ismét a szolgalakba tér,
Honnan pihegve bámul szerteszéjjel,
Meddig szemének lángsugára ér.
Kitöltve végre romboló boszúját,
A vad tyrannus újra meglapúl,
Hogy holnap újra ő legyen a szolga,
És aztán újra ő legyen az úr!...
*
Ragyogón csillogott már a nap sugára,
Hogy először mentem az elpusztult házba.
Emberkéz dolgai össze-vissza dobva,
Nem lehet találni sértetlen dologra.
Ide-oda jártam a leégett házban,
Mindenütt romhalmazt, zsarátnokot láttam.
Minden egyes kicsiny, elhagyott szegletbe
Füstölgő tárgyak tömkelege vetve.
Eszméletlen félig id’ – s oda bolyongtam:
Egy romhalmaz itten, egy romhalmaz ottan!...
S ime, a borzalmas, szörnyű pusztulásba,
Hová csillogva tűz a hév nap sugára,
- Milyet dobbant szivem gyászos kebelemben! –
Egy magasztos tárgyra, egy csodára leltem,
S ráismertem félve az Isten kezére:
A hamu közt szépen ott feküdött épen
Az Úr Jézus képe!...
Forrás: Kiskunhalasi
Ujság I. évf. 19. sz. Kiskunhalas, 1904. november 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése