Az
asszony jóravaló teremtés volt; égett a munka a kezében, meg a gyermekeit is
forrón szerette. Igazi anya volt, gyermekeiért minden áldozatra és fáradságra
kész. Hanem a férj lump, házsártos, olyan fél-ember volt, akinek a becsületes
társaság, a jóravaló emberek, a munka, a törekvés semmi; de akinek nóta kell a
fülébe, élhetetlen rongy nációk az asztal köré, aztán húzd rá cigány! Otthon
pedig, hogy mit csinál az asszony, ki ad a gyerekeknek enni, ki fizeti a
házbért, a papbért, meg az adót: attól ugyan nem búsul. Így aztán a szegény
asszony elhagyatva, súlyos betegen a kórházba került. Ott fekszik és jobbulást
remél. Bágyadtan emeli föl fejét s hallgatódzik. Ha léptek zaját hallja, örömet
érez: hátha a gyermekei! Ám a gyermekek csak későre jönnek lassú, halk
léptekkel. S ahogy belépnek, az asszony inti őket, hogy csak csendesen
legyenek. A két kis gyerek sietve közelít az ágyhoz, megragadják anyjuk kezét s
csókokkal halmozzák el.
-
Hogy vagytok édeseim? Ettetek-e ma már? Ugye nem? Milyen piszkosak vagytok? Hát
az apátok nem volt honn? Istenem, Istenem!
Így
kérdezősködik a jó asszony,míg ideges sietséggel a párnája alá nyúl, egynéhány
száraz kenyérdarabkát vesz elő s odanyomja a gyerekek apró kezeibe. A gyerekek
megörvendenek. Az asszony inti őket: csak lassan édeseim, nehogy meglássanak
benneteket…
Fél
a jó asszony a tilalomtól. Megölné a gond, a vágyakozás, ha napjában egyszer
nem láthatná gyermekeit.
S
azok csendben morzsálnak, félve tekintgetnek a nagy ajtó felé, s úgy, amint
jöttek, az anya szeretetteljes jó tanácsival, lassan megindulnak hazafelé.
Az
asszony még utánuk szól: Csak jók legyetek. Az apátokat szeressétek.
Csókoljatok kezet neki, ha hazamegy…
*
Az
apa éjjel-nappal dőzsölt. Kártyázott, nyert és ivott. Ezt ő már így szokta.
Ahogy aztán hazavetődött, aludt egyhuzamban hat órát. Azután fölkelt,
belémarkolt a zsebébe: kivágott egy-két hatost s bort parancsolt. Néhány
krajcár végiggurult a padlón, de a gyerekek egytől-egyig megkeresték s maguknál
tartották.
-
Hát az anyátok hol van? – kérdezte az apa. A gyerekek szepegve beszélték, hogy
az anyjuk ott fekszik a kórházban, mert beteg.
-
Beteg?... Nem azért ment az a kórházba, hanem mert a doctor hítta…
A
gyerekek ezt nem értették. Féltek az apjuktól, hát csak inkább az ajtó felé
húzódtak. Künn az utcán tanácskozva indultak meg, s ahogy elváltak az egyik bort
vitt az apjának, a másik pedig sietve ment a kórház felé, kalácskenyeret vitt
az anyjának… mert hisz a kórházi kenyér oly kemény…
*
Ezalatt
a kórházban az anya már várja gyermekeit. Át-átszól a szomszédjához: Ugyan édes
kisasszony, nézzen csak ki, nem lát-e két kis porontyot az utcán álldogálni? A
beteg leány az ablakhoz lép, kinéz, de nem látja a gyerekeket.
Ám
a gyerekek egyike nemsokára megérkezik. Zörget egyre-másra a nagy ajtón, de nem
eresztik be. Utóbb a szolga kitekint, s kergeti a gyerekeket.
-
Eredj fiam haza. Van az anyádnak mit ennie. Sok is van. Ha beengedlek: néked
adja a javát, maga meg koplal. Nem engedhetlek be; így van parancsolva.
A
kisgyerek meghúzódik az ajtó sarkában, s ha kérdik a járókelők, mért sír, nem
tud válaszolni, csak kínosan zokog s szorongatja a kalácskenyeret.
*
Azóta
hetek múlottak el. A jó asszony már közel volt az elmúláshoz. Ezért aztán a
gyerekeket egy napon valamelyik ápolónő beengedte.
Tiszta
ing fehérlett rajtuk, s a hajuk gondosan meg volt fésülve. A jó asszony, amint
a gyermekeit így meglátta, rosszat sejtett; közel inté mindkettőt az ágyához, s
lassú, fáradt hangon beszélt hozzájuk.
-
Ki gondoz benneteket édeseim? Ki mosta ki az ingeiteket?
-
A Gyuricának a mamája – felelték a gyerekek.
-
Hát ki az a Gyuri?
-
Mi nem tudjuk. Velünk eszik. A néni hozta magával…
Az
asszony úgy remegett az ágyában, mintha valaki ide-oda cibálta volna. A hangja
valamivel erősebb lett. Látható volt, hogy tenni akar valamit… tán’ a
gyerekeket akarta magához vonni, - de a gyengeségtől mozdulni sem tudott.
-
Édesem – szólt azután -, menjetek haza. Az apátoknak, meg annak az asszonynak
is csókoljatok kezet. Legyetek jók és szófogadók. Az apátoknak mondjátok meg,
hogy én meghalok. S annak az asszonynak is mondjátok meg, hogy én, a ti
édesanyátok tisztelem – értitek? -, tisztelem és könyörgöm neki, viselje
gondotokat.
*
A
gyerekek sírva futottak haza, s gyors beszéddel ismételték az anyjuk szavait.
S
addig-addig kérték apjukat, míg az végre rászánta magát, kézen fogta a
gyerekeket s megindult a kórház felé.
Amint
közel értek, megcsendült a kórház harangja. Akkor a bűnös férfi ijedten kapta
kézre a két gyermeket s úgy rohant a nagy sárga ház felé.
Azonban
elkésett. Mire odaért az asszony már halott volt. S midőn átöltöztették,
vánkosa alatt megtalálták a száraz kenyérdarabkákat, meg az – urának arcképét.
Forrás: Kiskunhalasi Ujság I. évf. 1. sz. Kiskunhalas, 1904.
julius 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése