Gerencsér Anna: Katonabucsu

 

A Zala-menti Apátfay kastély vén hársfái szomorúan rázzák hervadó lombjaikat s az esti némaságban az egymáshoz ütődő, dércsípte levelek zizegése épp úgy hallatszik, mintha valahol valaki zokogna.

Vagy talán zokog is? Óh, de ez a zokogás nem bír áthallani azokon a vastag falakon, az utolszor nyíló tearózsák – ha áthallana is -, felfognák azt a bánatos zokogást, hiszen az nem hazugság, igaz, szerető szívből fakad.

… A felbukkanó hold fehér fénye végig csókolgatva ragyog körül egy erős, büszke férfit és egy zokogó fiatalasszonyt. A kastély sarokszobájában a ház fiatalúrnője átkarol egy fiatal huszártisztet, aki neki mindene és úgy könyörög, úgy kéri, lelke minden vágya hangjában remeg: Gyula, ne menj el! Ne hagyj itt, az égre kérlek! Hiszen nélküled nem élet az élet! Ne hagyj itt!

Csillapulj Eszter. Nekem mennem kell! Már szinte hallom a puskák ropogását. Nekem ott kell lennem, ahol a halált osztogatják! Hisz tudod te jól, hogy előttem, mindenekelőtt a haza becsülete áll. Vigasztalódj Esztikém, s ha egyedül leszel, ilyen szép, holdvilágos estéken, gondolj reám, mert hidd el, a lelkem azért visszaszáll hozzád. Felkeres itt, ebben a mi édes puha fészkünkben, ahol most egyedül hagylak, emlékeiddel, azokkal a sugaras álmokkal, melyeket itt, ebben az egy rövid évben együtt szőttünk, szövögettünk.

Nemsokára úgyis visszajövök. De ha… - itt megcsuklott, megremegett a férfi hangja -, ha nem jönnék vissza, akkor is gondol majd reád a jó Isten.

- Az öreg szolgát, Mártont magammal viszem.

Most pedig a viszontlátásig, Isten veled Esztikém! Átölelte a fiatalasszonyt, az pedig görcsösen szorította magához…

Lassan, mintha attól félne, hogy meghallják, szólt nejéhez: Nézd Esztikém, ezt a gyűrűt, ez még jó anyámtól maradt nekem, ha ez a gyűrű nélkülem kerülne haza, tehozzád, akkor… imádkozz értem… mert már akkor nem leszek… Egy lecsorgó könnycsepp éppen a gyűrűre esett. Hangja remegéséből lehetett következtetni arra a nagy viharra, mely lelkében dúlt. Még egyszer megcsókolta nejét és kilépett a szobából.

Kint, az udvaron már türelmetlenkedett kedvenc szürkéje, melyet az öreg Márton zablájánál fogva tartott. Egy pillanat alatt felszökött a ló hátára.

- No öreg, rendben van-e minden? – kérdé, hogy csak éppen valamit szóljon.

- Igen, nagyságos uram! – Akkor mehetünk. – Még egyszer búcsút intve nejének, aki ott állt a teraszon, kilovagolt az udvarból.

A megtört fiatalasszony a holdvilágnál, amíg csak láthatta, kísérte tekintetével azt a daliás, fiatal huszártisztet, aki néki mindene volt…

*-*

Apátfay Gyulát a 48-as honvédekhez osztották be huszárfőhadnagynak. Lelkes beszédével újra felvillanyozta azokat a meglett férfiakat, akik zászlajához tartoztak. Különben azoknak úgysem kellett biztatás, mert mindnyájan oly hévvel, oly nagy lelkesedéssel kiáltották: Életünket, vérünket hazánkért, királyunkért!

Ő maga mindig legelöl lovagolt, bár mellette süvöltöttek a golyók, hulltak a derék katonák, az ő érces, erős hangja mindig elöl hallatszott: Előre!

De egy halált hozó golyó mégis odatévedett, ahol nemes szíve dobogott oly nagyon szeretett hazájáért és azért a könnyes szemű szőke asszonyért, akit otthon hagyott, mikor zizegve hulltak a sárga, dércsípte levelek. Őneki már, nélküle, hiába fakad a rügy, hiába van tavasz, kikelet.

A hűséges öreg szolga mindig ura mellett lovagolt. Most is éppen, mikor urát ingadozni látta, a lovon mellette volt.

- Mi találta, nagyságos uram? – kérdés Márton résztvevő hangon.

- Ah, semmi. Csak idement belé egy golyó – és szívére mutatott.

Az öreg szolga ijedve látta, hogy szeretett ura arca hol sárgul, hol pedig izzó piros színű lesz. Ha Márton át nem kapja, hátraesik a nyeregben. Öreg kezeivel átvette lova hátára az erős férfit, és a golyóesőben kivágtatott a közeli erdőbe.

Ott lefeküdt a fűre. De mintha ennek a fűnek nem volna olyan selymes lágysága, olyan bársony puhasága? Mintha a rejtve nyíló ibolyáknak más illata volna?

Mintha ezeknek a halványzöld levelű tölgyeknek, a tüskés levelű fenyőknek nem volna olyan sejtelmes susogása, dallamos zúgása? Hogyan, hogyan lehet?

Otthon a Zala völgyében egészen más minden. Otthon egészen más illata van az ibolyáknak, otthon más dalt dalol a pacsirta, másként zuhog a patak. Minden más. A virágillat, a madárdal, a napsugár, talán még a csillagok is másként ragyognak?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok, kérdések merültek fel a sebesült lelkében, míg ott feküdt a füvön.

Márton már visszaért a vízzel. A közelben folyó patak segély vizéből merítette tele kulacsát és vitte oda urához, hogy kimossa azt a kis sebet, amely ott volt a szíve felett. Arcát is mosogatta hideg vízzel és ez jótékony hatással volt a sebesültre.

Felnyitotta fáradt szemeit. – Márton – szólt lassú, meg-megcsukló hangon -, jöjj közelebb…

Márton odament és letérdelt ura mellé. A sebesült remegő kezével lehúzott ujjáról egy kis kékköves gyűrűt és odanyújtotta az öregnek.

- Nézd Márton, ezt a gyűrűt vidd haza a … feleségemnek. Mert érzem én, hogy nemsokára… meghalok… - Itt megállt és egy hosszú, mély lélegzetet vett.

Az öreg, bár ő maga sem hitte, amit mond, vigasztalta.

- Nem fog meghalni nagyságos uram. Meg fog gyógyulni. A sebesült nem szólt semmit, de halottsápadtsága bebizonyította előbbeni szavainak igaz voltát.

Nagy erőlködéssel felkönyökölt. Rettenetes kínba került, mégis beszélt: Márton… mondd meg a feleségemnek… hogy neve volt az imádságom… Mikor elmentem… egy másik… egy szebb hazába… nevével… Isten… - Hátra esett, egy kicsiny kis véres hab jelent meg az ajkán. Márton zokogva csókolta kezét. A haldokló még egyszer felnézett – megcsuklott és – kiszenvedett.

Az alkonyati napsugár aranyos glóriát font a halott fejére és lassan, bánatos zizegéssel hullott le egy néhány puha, zöld tölgylevél… A levegő akácillat helyett lőporfüsttel volt tele…

Valahol messze, valahol egy Zala-menti kis faluban megszólalt az estéli harangszó. Egy szomorú, szőke asszony könnyes szemeivel tekintett a feszületre… Imádkozott…

*-*

Először nyílottak az akácok. Az apró méhecskék vidám döngicséléssel szállottak virágról-virágra. Langyos júniusi szellő szállt a fák között. Forró csókjait hintette a napsugár, bearanyozva mindent, belopva magát minden szívbe.

Csak éppen egy szívbe nem bírt belopózni. Csak egy szív volt annyira bezárkózva, hogy a napsugár hízelgő kopogtatására se4mnyílott meg.

Hiába nyílt az akác, hiába volt fény, illat, napsugár, hiába vette körül az a nagy gazdagság, hiába minden. Olyan volt, mint akiből kilopták a lelket.

Ott ült a sárga nimphon rózsák között – egyedül.

Tekintete a messzeségbe tévedt, lelke pedig, mint oly sokszor szokta, szárnyat öltött és elszállt a szeretett férfi oldala mellé…

Hirtelen lódobogás riasztotta fel merengéséből. Az úton egy lovas közeledett. Oly hirtelen ugrott fel, hogy a rózsatüske beleakadt fehér batiszt ruhájába és végighasította. Nem érezte még azt sem, hogy karjába is beleakadt a tüske, és lassan, apró cseppekben szivárgott ki vére, melyet a ruha mohón szívott be. Nem érzett semmit.

Merően nézte a közeledő alakot. Egy szomorú, felkötött kezű honvéd volt. Csak mikor már egész közel ért, csak akkor ismerte fel, hogy Márton, az öreg szolga.

Izgatottan rohant virágágyon, mindenen keresztül az udvarra. Éppen akkor szállt le a lováról. Levett kalappal közeledett. Mikor meglátta úrnője sápadt arcát, könny szökött szemébe.

Az asszony izgatottan kapta meg kezét a sebesültnek. Szaggatottan, fulladva kérdi: A férjem, Gyula hol van?...

Márton, mikor látta azt a sápadt beesett arcot, mikor majd érezte annak a szegény vergődő asszonynak forró lélegzetét, mikor hallotta azt a bánatos, panaszos hangot,nem bírt szóllani…

… Már nem a gyönge, síró asszony volt, meggörnyedt alakja kiegyenesedett, szemében valami megmagyarázhatatlan fény ragyogott, keble zihált. Két kézzel ragadta meg a sebesültet s szinte parancsolóan kiáltott reá: Beszélj!

 S az beszélt lassú, remegő hangon:

- Egy gyűrűt hoztam…

Az asszony megtántorodott és felsikoltott: Meghalt4

Letérdelt a földre és csókjaival árasztotta el a gyűrűt. Az imént kiegyenesedett karcsú termete összeesett, haja, melyet egy elefántcsont fésű tartott csak össze, vállaira hullott s majd egészen betakarta. A júniusi nap fényében úgy csillogott, ragyogott az a szőke aranytenger, mintha minden szálfa mindmegannyi aranyfonál lett volna.

Sokáig zokogott ott térdelve, csókolva azt a drága emléket, ami neki legdrágább a világon.

Csak mikor már jól kisírta magát, kelt fel. Talán egy kis nyugalom is szállt a lelkébe édesanyja emlékezetes szavainak nyomán: Aki szeretett, annak szenvedni is kell!...

Forrás: Magyar paiz s XVI. évf. 22. sz. Zalaegerszeg, 1915. június 3.