Dabronczi Gyula: Háború idején

 

I.

Ima

Fölséges nagy Isten!

A porban esdeklünk:

Ne engedd e harcban

Elesni nemzetünk!

Oh, ne hagyj, légy velünk,

Irgalmazz nekünk!

Tudjuk, hogy bününk sok;

Tudjuk, hogy bününk nagy;

Nincs kegyre érdemünk;

De azért el ne hagyj!

Oh, ne hagyj, légy velünk,

Irgalmazz nekünk!

Tékozló fiúként

Könyörgünk, jó Atyánk:

Távoztasd haragod,

Oh, tekints le reánk!

Oh, ne hagyj, légy velünk,

Irgalmazz nekünk!

Jogtalan tört reánk

Sok ádáz ellenünk…!

Hogy nincsen igazuk,

Te látod, Istenünk…

Óh, ne hagyj, légy velünk,

Irgalmazz nekünk!

II.

Riadó

Meghasadt a toronyban a nagyharang,

Riadóvá lőn torkán a méla hang;

Ne kérdezzük tőle, hogy mért hasadt meg,

Azt zúgja, hogy nagy ágyúvá öntsük meg.

Akkor is a nagy Uristent dicséri,

Ha híveit a csatába kiséri;

A csatába – a haza oltárára,

A legszentebb szabadság oltalmára.

Zúgjatok és zokogjatok, harangok,

Míg ágyúnak valóvá nem hasadtok!

Álnoksággal tör hazánkra az ellen,

Ezredéves szabadságunk veszélyben.

Kimegyünk a temető szent földjére,

Ha szükség lesz a koporsók szögére,

Ha más nem lesz,ebből verjük fegyverünk,

Mégis győzünk, vagy egy szálig elveszünk!

Forrás: Magyar paizs XVI. évf. 23. sz. Zalaegerszeg, 1915. június 10.