Főhadnagy
Fazekas Mihály, a Ludas Matyi
hírneves szerzője, ifjú korában szép, deli levente volt. Így szólnak róla
a hagyományok, amelyek vele egykorú
emberektől maradtak reánk. Barna arcú, kék szemű, délceg termetű. az az arckép,
melyet a debreceni öreg kollégium könyvtárában őriznek, s melyet itt közülünk,
tulajdonképpen nem az övé, bár őt akarja ábrázolni. Egy hozzá hasonló ember
után festtette Bécsben unokaöccse, Diószeghy
Sámuel, ottani nagykerekesdő. Ez már meglett férfi korában, mint költőt és
botanikust tünteti fel. Csontos, szikár arc, magas, nyílt homlok, elmélyedő
szemek, finom metszésű orr, gondozott bajusz jellemzik. Valami keserű
agglegénység és katonás szigorúság rí le arcáról. Csak szemei révedeznek
bársonyos, lágy tekintettel a letűnt, édes múlt felé. Én legalább így látom s
van okom így látni.
Ifjúkora
önfeledt, vidám s kalandokkal teljes volt, mint ahogy a háborúskodó katonáké
szokott lenni. Ma erre, holnap amarra barangolt, s ha nem kereste is, önként
kínálkozott a változatos, hadi élet, lelket, testet súlyos próbára tevő
mozzanatai mellet, sokféle, tarka szórakozásaival és élveivel. Tizenhat éves
korától harmincig katonáskodott. 1782-től 96-ig abban az időben, amikor keleten
a török háború, nyugaton a nagy franci forradalom tartotta lázban Európa
népeit. Ekkor élni, katonának lenni, keleten és nyugaton hadakozni, mint
főhadnagy Fazekas, nem mindennapi dolog. Kezdett érdekelni a Fazekas ifjú
sorsa; a „lángoló érzemények”, mik keblét hevítették, az ábrándok, mik szívét
eltöltötték s a szerelmek, mik édes álmait meglopták. Főleg, hogy a múlt évben
Fazekas maga jött el hozzám verseivel. Mert eljött. Egy jókora köteg kéziratot
kaptam. A Fazekasét. Vastag, merített, diósgyőri papíron, amilyet a múlt század
elején használtak. De mennyire elavult, megsárgult az időtől! Hisz majdnem 100
esztendős! Az írása is fakó lett, de nem fakó a szellem, az ember, mely belőle
szól. Harmincegy dal, a főhadnagy Fazekas lelkének elszaggatott, hátrahagyott
darabjai. Vannak köztük forró sóhajtások is. Ezek szóltak legjobban a
szívemhez, ezek ösztönöztek, hogy a költővel foglalkozzam. Ismerjük a legtöbbet,
de egynéhány mégis kiadatlan közülök, s növeli főhadnagy Fazekas költői
babérait.
Ezekkel
a versekkel jött el hozzám lélekben Fazekas. Rejtőzött eddig, s mikor a múlt
ősszel itt ünnepeltük, kiszállt rejtekhelyéből, hogy halála után is adjon, hálaképpen,
valami ajándékot szeretett nemzetének.
Mindjárt
a kézirat első lapjain egymás után három dal énekli a költő legelső szerelmét.
Friss havasi rózsaillat árad belőlük: a nagy Kárpátnak kikelethozó szellője
csap meg s rózsák illatában, szellők hűs szárnyain megjelen előttünk Fazekas
szerelme tárgya, Ruszánda, a moldvai
szép. Egy havasi oláhnak, egy vad fának
szép gyümölcse, a természet gyönyörű virága. Így írja le a belé bomló s érte
epedő huszárhadnagy. Mert Fazekas akkor, amikor Moldvában járt és a török
elleni háborúban részt vett, az 1790-ik év a tavaszán huszárhadnagy volt.
Huszonnégy éves ifjú, kinek bohó szíve lángba borult a szép arc látásán.
Életírói
(Mátray, dr. Tóth Rezső, Szinnyey József) azt állítják, hogy Fazekas Mihály a
84-ik lovasezredben szolgált. Ez nyilvánvaló tévedés, már csak azért is, mert a
török háború alatt II. József császár idejében az egész birodalomban csak 42
lovasezred volt (dr. Marczali H.). Huszárezred összesen nyolc. Kétségkívül ezek
valamelyikében katonáskodott Fazekas.
Magyar
fiú nem lett sem vasas, sem dragonyos, sem svalizsér. ellenben akkor, amikor a
Nádasdy és Hadik huszárjainak legendás hősiessége és dicsősége egész Európát
beragyogta, többen siettek a huszárok közé. Így Fazekas is hevülő szívvel,
fellengős reményekkel, színes álmokkal. A huszárság a hadsereg elitje. Csak
városi születésű, deákifjakat vettek fel bele. Ilyen volt Fazekas is. Mikor
hadnaggyá léptették elő, valami szokatlanul büszkeség és nagy önérzet
dagasztotta keblét s nem is ok nélkül. „Egy huszárhadnagy valódi tábornok” –
írta abban a korban a francia Ligné herceg.
És
ennek a tábornoknak a szívét fogta meg egy bocskoros, havasi, oláh pásztornak a
leánya, a szép Ruszánda. Fazekas öt
szerelmi dala őrzi a moldvai-idyll emlékét. Eddig hármat (Ruszánda, a moldvai
szép; A kétségbeesett szerelem; A grátiákhoz) vettek fel életírói a Ruszánda-cyclusba. Napfényre jött kézirata mutatja, hogy a Csermelyhez című költeményének írására is Ruszánda ihlette, s nem,
mint hitték, Ámeli, későbbi szerelme
tárgya. Ha szorosan vizsgáljuk e verset, a tartalomból is kivehetjük, hogy a
malomnál vizet merítő leány csakugyan nem lehet más, mint Ruszánda. A
kéziratban ötödikül egy ismeretlen Ruszánda-dalt találunk. Egy komikus végű,
mámoros, szerelmi álom leírását.
A
szép oláh fáta csak futó ideálja a lobbanékony szívű hadnagy Fazekasnak. A
honfi tűz elhalványítja szerelmét. A magyar név és szív, vagy ahogy ő mondja: a
hazai hűség dicséretét zengik eme
sorai:
Én is, ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék,
De Ruszándát elvenném.
Hát
nem vette el. Amint kivonult Moldvából, csakhamar el is feledte. Tüzes szemű,
bájos magyar leány bűvölte meg újra királynői, pompás termetével és
hamisítatlan kellemeivel. Manczinak
hívták (Csokonainak is van egy Mancája Megkérlelés c. versében), így nevezi a
költő abban a két versében (A szem tüze;
Mancihoz), mely újabb szerelme tárgyáról felmaradt. De hogy ki volt ez a hódító kecsekkel megáldott,
remek Emerentia, - arról hagyomány se szól s a versekből sem lehet gyanítani
semmit. Tán egy szép rózsája a délibábos Alföldnek, a hol a huszárok akkor
leginkább voltak elhelyezve.
Ez
a lángolás sem tartott sokáig. A rettenetes francia forradalom fegyverre
szólította Európa uralkodóit. A huszárokat is a franciák ellen küldötték. A
hadi lárma kínosan rázta fel Fazekast szerelmi ábrándozásából. Philosophiai
szemlélődésre hajlandó, nyugodt kedélye s mély vallásos és philanthrop érzése,
melyet a szülei házból és a debreceni kollégiumból vitt magával, egyaránt
visszariadt a forradalomnak Istent tagadó s embereket mészárló
szertelenségeitől. A kéziratban lévő, egyik ismeretlen, töredék versében ekként
zúg belőle a keserűség és a szörnyülködés:
„Óh kannibálok s emberevésre nőtt
Robespierek! szünjetek életünk
Nektáros ízét mérgesítni!
Szünjetek, - óh de mihaszna sírok
Nem szünnek ők meg….”
Fazekas
hadnagy nehéz szívvel, de azzal a bravúros vitézséggel és csudás vakmerőséggel
ment ellenök, melyről a magyar huszárok elhíresültek. E hadjárat alatt
szövődött újabb szerelmi viszonya; sokkal mélyebb és tartósabb az eddigieknél;
sőt ha egynémely hagyománynak hitelt adhatunk, egész életére kiható. Mert
vannak, akik ebből megmagyarázzák, hogy Fazekas soha meg nem nősült.
A
kedves, akiért szíve megint lángra gyúlt, egy francia leány, a kegyes Amelie, ahogy epedő költeményeiben
nevezi. Színleni nem tudó, angyali, jószívű teremtés, akinek bájoló ajkaik édes
ölő szemei teljesen megigézték az immár főhadnaggyá lett Fazekast. Hét dalban (Végbucsu Amelitől, Amelihez, Az öröm
tündérsége, Az érzékenységek, Álom, Kívánság, Egy gerlicze keserve)
örökítette meg ezt a szerelmét s az Amelie gyöngéd, vonzó, kedves alakját. Ezek
közül háromban a szeretett leánytól való keserves elszakadását siratja valóban
szívhez szóló, mély érzéssel. az egyikben (Egy
gerlicze keserve) mint párját vesztő gerlice kesereg. Mivel ebben társáról és párjáról beszél, többen
elhalt feleségére vonatkoztatták. S e feleséget Weszprémi Istvánnak, Debrecen város hírneves főorvosának egyik
leányában vélték föltalálni. Így hirdetik Fazekas sógorságát Földivel, aki egy
másik Weszprémi leányt vett el. Ma azonban már bizonyos, hogy Fazekas holtáig
agglegény maradt. Csudálkozom azért, hogy még oly gondosan szerkesztett
életrajzaiban is, minők újabban a Tóth Rezsőé és Négyessy Lászlóé, benne maradt
a Földivel való sógorsága. Gerliceként keseregni s panaszkodni a bús
szerelmesnek Fazekas korában, sőt azóta is, szokásos költői motívuma volt. Csokonai is gerliceként nyögdécselt
Lilla után (Siralom). Egy azonkori
latin diáknóta is így kezdődik: „Gemebunde
turturis instar!” Óh te nyögdécselő gerlice!
Ameliért
nem közönséges és gyorsan múló érzéssel rajongott Fazekas. Versei mutatják.
Feleségévé óhajtja tenni, de az Ameli „angyali kis kezét durcás sorsa irigyli”
tőle. Más ragadja el a kedves leányt „nem hívebb, noha boldogabb”. Elszakadnak
egymástól örökre.
Hogy
Ameli szerette és nem csalta meg Fazekast, azt a költő tőle vett végbúcsújának
minden sora mutatja. A „koszoruk alá nőtt virtus” volt az, amelyért „megfojtá
gerjedezéseit”. Mit ért e virtus alatt a költő, nem tudhatjuk. De talán nem
járunk messze az igazságtól, ha a szülőknek tartozó engedelmességre
vonatkoztatjuk. A szülők, valószínűleg nem akarták, hogy a francia leány egy
idegen nemzetbeli, akkor ellenségként harcoló katonának, egy messze lakó,
ismeretlen férfinak legyen felesége.
Ki
volt Amelie, tudni nem, csak sejteni lehet. E sejtelmet igazolni látszik a
rokonság körében felmaradt hagyomány is, noha az ilyen szóbeszéd sokszor nem
megbízható. A Fazekas-féle hagyományt elmondom mégis, mert nincs minden alap
nélkül.
A
debreceni főiskola könyvtárában egy kézirat gyűjteményben (R. 472. sz.) Fazekas
rokonának Karap Sándor debreceni
váltótörvényszéki elnöknek előadása után ismeretlen egyéntől érdekes följegyzés
olvasható. Ami ott le van írva, az t Karap magától Fazekastól hallotta. Szűcs István is tesz róla röviden
említést. – Németalföldön harcolt Fazekas ezredével. Egy ellenszegülő várost
foglaltak el, s a vezér a seregnek két órai sarcolási engedett. Fazekas egy
nagy, kétemeletes házba ment be. A betódult rác katonák a földszintet és első
emeletet kirabolták. Lakói legyilkolva hevertek lépcsőkön, szobákban szanaszét.
Fazekas megborzadva rohant feljebb s a második emeleten egy szobába benyitott.
A házigazda egy órás, az ajtónak háttal ülve dolgozott, s két leánya mellette
kötött. Hidegen pillantottak a belépőre, de fel sem álltak;tovább folytatták
munkájokat. Fazekast meglepte a család rettenthetetlensége az iszonyú lárma,
rablás, halálordítás és gyilkolás közepette. Feszesen állott meg a szobában s
kardjára ütve mondá: „Tudjátok-e, ki áll előttetek?!” A gazda hátra se nézve
felelt:”Tudom, ellenség van a szobámban.” „Hát azt tudjátok-e, mi történik most
a városban és hogy vagyonotok, életetek kezemben van?!” „Tudjuk, ön a német
császár zsoldosa, ám tegye, amit akar”. – Fazekas ekkor egy könyvszekrényhez
lépett s kivett belőle egy francia grammatikát: „Ez az én prédám!” Egy másik
szekrény tetején pompás almákat pillantott meg. Ezekből is levett egy párt s a
tarsolyába tette: „Ez is préda. Most pedig ajánlom magamat!” – s indult kifelé.
A leányok, akik eddig visszafojtott lélegzettel nézték, most reménykedve
rohantak hozzá és összetett kezekkel kérték: „uram! ön nemes érzésű ember; ne
távozzék; mentsen meg bennünket!” Fazekas kivonta kardját, s kívülről az ajtó
elé állott. A rác katonák már zajongva tolongtak a lépcsőn fölfelé; rájuk
rivallt: „Vissza! Lárma ne legyen! Itt a fővezér és tisztikara van, várják a
rablás leteltét”. A katonák csendesen sompolyogtak vissza: Fazekas pedig a
rablás ideje alatt kivont karddal állt az ajtó előtt. A megmentett család
mindenféle drágaságot akart neki adni, de ő csak egy zsebórát fogadott el –
emlékül.
Ez
eseménynek – Karap előadása szerint – folytatása lett. Hat hétig táborozott
Fazekas ezredes a város közelében, kint a szabad ég alatt fedetlen helyen. Ősz
volt, kellemetlen esős, sáros idő, mely miatt az élelem is megrekedt. A
lovagias huszárfőhadnagy azonban nem látott szükséget. Takaros kis sátor
érkezett számára a városból s két csinos leány naponként ételeket és italokat
vitt neki, úgy, hogy még barátjait és feljebbvalóit is vendégelhette. A
föltevés és a hagyomány amellett szól, hogy az órás leányainak egyike volt a
megdalolt, a megszeretett, a kegyes Ámeli, akivel állítólag még elvonulása után
is levelezett Fazekas, míg végre Ámelit apja máshoz adta férjhez.
E
följegyzést hitelesnek kell elismernünk. Fazekas nem volt Hári János,
ellenkezőleg, igazi fabriciusi jellem, nemkülönben az előadó Karap Sándor is.
A
belgiumi epizódhoz a monda sokat fűz: Fazekas örökös nőtlenségét, kedélyének
fanyarságát, sőt valóságos nőgyűlöletét. Ez utóbbi azonban nem igazolt.
Fazekast nem csalta meg szerelme, nem volt oka nőgyűlöletre. De az nem
lehetetlen, hogy Ámor nyila oly mély sebet ejtett szívén, amely többé nem engedte
meg neki, hogy Hymen rózsaláncaira gondoljon.
Egyik
életírója, Mátray ismeretlen
verseiként több költeményt adott ki. Mélabús, kesergő szerelmi versek ezek.
Egyik csakugyan az „idegen hon szép virágá”-t siratja. De a nagy része nem
Fazekasé, hanem más korabeli költőké. Mégis, mint Fazekas kézírása, mely a
családban ereklyeként maradt fel, egyet bizonyít. Azt, hogy a költőnek tartós
szerelmi bánata volt, melynek enyhítésére örömest olvasgatta és írogatta le
mindazokat a költeményeket, melyeknek hangulata és tartalma búsongó szíve
érzelmeivel találkozott.
És
itt be is fejezhetném a főhadnagy Fazekas szerelmi regényét, ha tündéri
képzelet mesét nem szőtt volna a nyugalmazott főhadnagy öreg szívének holmi
másodvirágzásáról is. Ez a mese azt mondja, hogy a költő hajlott korában
unokahúga, a szép Diószegi Erzsike
iránt gyulladt szerelemre. S még Csokonait is fölidézi ennek az igazolására,
sőt mi több, még Csokonait is belebolondíttatja a gyönyörű leányba. De ha a
valóságnak megfelelően a hideg történelmi adatokra támaszkodva tekintjük ezt a
mesét, akkor látjuk csak, mennyire elkalandozott a csapongó fantázia. Mutassunk
rá tehát a tényekre!
Fazekas,
int huszárfőhadnagy, 1796-ban nyugalomba vonult szülővárosába, Debrecenbe. Sem
apját, sem anyját nem találta már életben. Elhalt két fitestvére is (mindkettő
István, szül. 1768 és 1877-ben) még gyermekkorában. Három nőtestvére készül a
legidősebb, Mária (szül. 1773. szept. 28, (?) keresztelve okt. 3.) Diószegi
Sámuel, akkor hajdúböszörményi reform. lelkésznél, a második. Sára (szül. 1775.
nov. 2, (?) keresztelve nov. 10) Komáromy
Pál, udvari református papnál volt férjnél. A harmadik, Éva (született
1779. nov. 2, (?) keresztelve nov. 10.) hajadon. Úgy kellett lenni, hogy a
hazatérő Fazekas, miután nővéreivel anyagi ügyeit rendbe hozta s a nemrég
emlékkel jelölt Piac- (akkor Várad-) utcai nagy portáján berendezkedett,
hajadon húgát magához vette. Ez vitte
háztartását. Erre vonatkoznak és nem Diószegi Erzsikére, mint Fazekas
életrajzírói (Mátray, dr. Tóth Rezső) eddig állították. Csokonainak „Főhadnagy Fazekas urhoz” intézett
következő sorai:
Ő a fösvények sorában,
A dögkincsekkel felhágy,
S hugának társaságában
Gyöngyvirág gyöngyökre vágy.
És
miért nem vonatkozhatnak e sorok Diószegi Erzsikére? Egyszerűen azért, mert ő
1805. jan. 5-én született (12-én keresztelték), amint azt a debreceni ref.
egyház anyakönyve hitelesen bizonyítja. Tehát három hetes csecsemő volt, amikor
Csokonai meghalt (1805. január 28.). Ennek a társaságában, a Csokonai szeme
láttára nem járhatta Fazekas virágos kertjét, viszont Csokonainak sem lehetett
a három hetes leány ideálja. Mindez a fantázia szüleményes, s valót nélkülöző
szóbeszéd, melyet Mátray Lajos egész
költőileg kiszínezett. Tóth Rezső
óvatosabb. Életrajzában nem terjeszkedik ki, nincs is helyén Csokonai
állítólagos szerelmére, de Mátraytól hűségesen átveszi, hogy Diószegi Erzsike
az, „kit Csokonai Fazekashoz írt levelében „félig fejlett virágnak” nevez, s
kinek „társaságában gyöngyvirág gyöngyökre vágy”. Dehogy ő! Fazekas Éva nevű húga. A „félig fejlett virág” nem is
hasonlatként veendő a Csokonai versében. Egyenes vonatkozás Fazekas botanikus
hajlamaira és szenvedélyes virágkedvelésére, amellyel várta, leste, lelke
gyönyörűségére is, tudományos célból is, a kertjében fáradhatatlan gonddal
ápolt virágok nyílását.
A
polgári foglalkozás, a tudományos vizsgálódás mellett, éveinek haladtával
elmaradtak Fazekastól a szerelmi vágyak, a játszi álmok, epedő, lágy
sóhajtások. Szigorú, rideg, kemény agglegény lett. Ilyennek rajzolják őt a
családi hagyományok.
1813-ban
elhunyt sógora, Diószegi Sámuel, akivel együtt írta a híres Magyar
Fűvészkönyvet. Özvegyét kiskorú fiával és két leányával Fazekas vette magához.
A legidősb Diószegi leány, Juliánna,
már akkor férjnél volt. (Férje Császár József, vésztői lelkész.) A középső
leány, Zsuzsa 12. a legfiatalabb. Erzsike 8 éves. Harminckilenc év
korkülönbség van ez utóbbi közt és Fazekas közt. Minden egyebet mellőzve, már
ez a körülmény is nagyon kétségessé teszi azt a kései szerelmi lángot, melyet a
mendemonda Fazekasban unokahúga iránt élesztget. 1821-ben (május 6) ment
férjhez a Fazekas házától Diószegi
Zsuzsánna Karap Sándorhoz, aki akkor districtuális főnótárius volt. Az ő
még életben levő leányuk, a család élő krónikása, Kovács Ferencné Karap Emma úrnő írja, hogy ő a családban semmit sem
hallott Fazekas szerelméről kis unokahúga iránt. Ez tehát mese. A Fazekas
versei közül a képzelt szerelemre vonatkoztatott anakreontikák (Az uj bor, A szerencsés történet, A kölcsönadott
gyümölcs), a pajzán keosi dalnok modorában írt bor- és szerelmi dalok
minden személyes illusió nélkül. A Fazekas föltalált kézirataiból
kimutathatólag jóval előbb is, még Csokonai életében keltek, mintsem hogy
Diószegi Erzsikére vonatkoztatnának.
Az
is csak rege, hogy Diószegi Erzsike korán teljes árvaságra jutott, s mint ilyet
nevelte föl Fazekas (Mátray). Apját, igaz, 8 éves korában elveszítette, de
édesanyja, Diószegi Sámuelné, Fazekas Mária 1823. szept. 6-án hunyt el 51 éves
korában. Diószegi Erzsi ekkor 19-ik évében járt s egy év múlva, 1824. dec.
27-énférjhez ment Aranyi Istvánhoz, a
debreceni kollégium tudós theologiae professzorához.
Fazekas
magára maradt portáján. Életének még hátralévő 4 esztendejét rideg
magánosságban töltötte. Perceptori hivataláról is lemondott, s csak a Debreceni
Kalendárium szerkesztésében találta örömét. Vajon bús egyedüliségében, midőn
még barátai is elhaltak mellőle, gondolt-e eltűnt reményeire, éltének virágos,
szellős hajnalára? Vajon a múltak édes emlékein fölengedett-e olykor-olykor
kemény szíve? Vajon letarolt, sivár
kebel s kifosztott, megrabolt élet zordonsága borult-e reá hanyatló élte
alkonyán? Én nem hiszem, mert ahogy Tompa mondja:
Szép emlékkel még nem szegény a szív,
S bár a jelen keservet nyújt talán,
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világol a nagy éjszakán.
(*
Ezt a tanulmányt a Csokonai-körben
olvasta fel a szerző 1908 február havában.)
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. IX. évf. 1909.
