Vak éjszakánál zordonabb kedéllyel
Az ősz költő búsan merengve ül.
Sirály gyanánt kóvályog szerte-széjjel,
Amit agyába képzelete szül.
Sivár jelen, jövő szárnycsattogása
Zajong körülte, zúgva szüntelen,
Miért dalolt? Művét ledöntve lássa?
Mi rózsaszín volt: halvány, szintelen!
Mit ér a dal? Ma ugyse lelkesithet
Fagyos közönybe fuladt nemzetet.
Éleszt-e lángra korcsot égi ihlet,
Ki őserényt kaczagva veszteget?!
Mi a szerelem? Alku tárgya már ma,
Vagy őrült vággyal égő szenvedély,
Mely ezreket dönte már ronda sárba.
Szivet szivért csak századik cserél.
Önzés az úr! Nehéz igába verve
Jogot, törvényt, igazat eltipor.
Döröghet a költők próféta-nyelve,
Nem érti látnokát e léha kor.
Vagy érti tán, de megjavulni gyönge,
Miként a nádszál hajlik és inog,
Hiába permetezi szive gyönge.
Gyökere nincs; korán hervadni fog!
El a kobozt! Ne pengesd dalra húrját,
Hogy éledjen satnyuló ivadék.
Mit öntözéd a fát, férgek ha fúrják,
Rügyet fakaszt, de törzse halva rég.
Koronáján ne zengjen a pacsirta!
Uj lombra várni itt: hiu remény!
Költőnk búsult, míg könyeit kisirta,
Most álmodik… tündérfátyol szemén!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése