Vajon
mit írhat a szép Juliska arra a fehér papírosra, hogy olyan gömbölyded
mosolygósra vállott tőle az arca? Bizonyosan szerelmes levél lehet, azért
takargatja olyan féltő gondossággal! Attól fél talán, hogy elrepülnek a fehér
papírról azok az édes gondolatok, melyek dobogó szívéből költözködtek oda.
Hej,
mert „minek is van a szív s a szívben szerelem!?” Vagy ha van, miért van
katonai behívó, mely miatt az egymást szerető szívek október elsejére úgy
elszakadnak egymástól, mint elszakad gallyától a megsárgult őszi falevél?!...
Bohó,
ábrándos leányszív édes szerelmével vonzódott a deli termetű Vadas Jóskához.
Hát hiszen nem is választott rosszul, mert a Jóska ritkította párját a legényi
virtusban. Dologra is első, táncban sem utolsó. szegény volt, az igaz, de már
ez a kis baj éppen nem numerált Juliska előtt. van az ő apjának elég;
megélhetnek bú, baj nélkül!
Boldog
két esztendő eltelése után egyszer csak jött a katonai behívó. Besorozták
Jóskát, be is vették katonának és hogy az október eljött, be is hívták a 2.
honvédhuszár ezredhez Debrecenbe.
Fájdalmas
volt az elválás, érzékeny az elbúcsúzás. Azt hitte a szegény Juliska, hogy
abban a minutában meghal, mikor a Jóska keserves nótázással beült a vasúti
kocsiba. Szerencse, hogy a vén Sára kivetette a kártyáján, hogy a Jóska a sírig
hűséges szeretettel fog ragaszkodni hozzá, mert a jó Isten tudja: mi lett volna
vége a dolog sorjának.
És
e naptól fogva, mikor csak szerét ejthette, gyakorolta magát Juliska a
levélírásban. Fehér papírra fekete betűkkel rótta le szíve forró érzelmeit.
Mikor aztán tudósította a Jóskát mindenről, mi a faluban és a ház körül történt
és a legújabb nótát is leírta részére, beletette szépen rózsaszín borítékba, s
ráírta a címet, hogy azt mondja:
„Adasson
ez levelem Vadas Jóskának saját kezébe Debrecenbe, 2-ik honvédhuszár ezred I.
század, 8. szakasz.”
Vitte
a vén levélhordó a kedves levelet. Nagy óvatossággal tette tarisznyába, mert a
Juliska megkente a markát egy pár krajcárra, hogy csak vigyázzon a drága
jószágra. Meg is érkezett az Debrecenbe – Vadas Jóskához olyan akkurátusan,
mint a parancsolat. Ott, a kaszárnyában, vidám fiúk között olvasta fel Jóska a
drága levélkét. Hallgatták a fiúk szomorodott szívvel. A Jóska úgy
elérzékenyült a sok jókívánságtól, hogy a szó is elakadt a torkán. Alig-alig
tudott megkeményülni olvadozó szíve. – Nemsokára megkapta Juliska az örvendetes
választ. „Mindig eszembe vagy Juliskám -, írja Jóska. – Még mikor a fegyverszíjat
puculom is, te arcod van előttem. Hát
csak ne is félj semmit! Nem a világ ez a három esztendő! Ha egyszer levetem a
császár gúnyáját, az enyimé leszel édes, szép virágom!”
Mosolyog
a szép Juliska. Számítgatja az ujján: ennyi hónap, annyi hónap! Jaj, édes
Istenkém, mikor is lesz ennek a várakozásnak vége?
Bizony
sokat kell még addig írni a szép Juliskának! Hányszor kell még addig elmondani,
hogy mennyire szereti a Jóskát!?
No,
de nincs olyan hosszú, aminek vége ne legyen! Majd csak hazakerül egyszer a
Jóska! Akkor aztán lesz olyan dinom-dánom, lakodalom, hogy hét falu határán is
megemlegetik.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VI. évf. 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése