Ifj. Móricz Pál (1870-1936): Keresztúri káplárék

(Hajdú történet)

I.

Sánta Keresztúri Mihály kezdetben gyönyörű épkézláb legényként zsendült a nánási hajdúföldön. Ha arrafelé nem vetődnek hangos muzsikával badéros nyalka huszárverbunkosok, Keresztúri Mihály világteljes életében aligha sántul meg, hiszen aki az ekeszarvát tartogatja, a puha barázdában nem messzire ugrálhat.

Eme verbunkosok hívására mene el Keresztúri Mihály azon időben, midőn ama bizonyos Bonaparte Napóleon rémítgette a föld népét… S mint szürke hajú törődött ember került vissza a szülőföldre. Arca barnapiros virágát, karja, lába ifjú erejét, bátor villanású szemtüzét azokon a világhíres csatamezőkön hagyogatta el, melyekről nemzedékeket söpört el a hadi förgeteg. Annak idején épkézláb, nótás kedvvel követé a csali szavú, dali táncú verbunkosokat. Sem anyja könnyűje, sem mátkájának ölelő karja nem tarthatták vissza… Mene, elmene Mihály. Most pedig, midőn hazaérkezik, senki sem várja hívó szóval, ölelő karral a vén vitézt. Érdempénzek csillognak mellén. Elhunyt szülei nádfedeles háza előtt hiába keresi az öreg eperfát. Száradásnak indult, fűtűl való fának vágták ki… Sántikálva lépeget a vén huszár. Azt a golyót, amelyik jobb lábát nyomorékra roncsolta, dolmánya zsebében viseli. Midőn az öreg házküszöbön tűnődik, ákácvirág illatos szellő kapaszkodik nyűhetetlen fehér huszárköpönyegébe… Sapkáját bús szemére húzza. Bicértes lábán fájdalmasan pendül még a sarkantyú is…

Húga megösmeri:

- Mihály bátyám…

- Erzsók…

- Ez itt az uram!... Ezek meg a gyermekek…

A sógor úr is nyájasan, illő tisztességtudással fogadja sánta Keresztúri Mihályt.

- Hozta Isten! Hisz’ minálunk itthon an kigyelmed.

- Itthon?... Ez a szó majdnem könnyűket fakaszt sánta Keresztúri Mihály törődött bús szeméből… Hát van neki családja?... Ilyen szende feleség? Ilyen kerekfejű vidám gyerekek? Tán még vénhedt szeretői is rég’ holtnak hiszik azokban a távoli nagy idegen városokban, falvakban?... Plezúros a teste! Minek is él a világon az ilyen rokkant vén huszár?... Tratatat, trata… Hiába szólítgatja a trombitaszó… Mégis! Ah! Bizseregni kezd a vére! Büszkén egyenesedik ki sánta Keresztúri Mihály káplár. A hajdú ősök szilaj tüze lobbot vet szívében. Tratata, trata! Mintha újra fülébe rikoltozna a trombitaszó! Ifjúhodik. Bárha neki a családi tűzhely gyönyörűséges virágai soha többé nem virulnak! De világokat látott. Vitéz cselekedeteivel hős nemzetek színe előtt segített öregbíteni a magyar huszárnév dicsőségét!... Ha még százszor újraszületnek rokkant, törődött sánta Keresztúri Mihály káplár, akkor sem választana más pályát… Ezredesét, a dicső Simonyi óbestert felejtheti-e?...

Az öreg huszár így ütött tanyát a szülőháznál. A sütőházat a kertlábjában mintha csak számára építették volna a rég elhunyt szülők. A nagyobbik, a Miska gyerek mindjárt mellé húzódott hálócimborának is. Virágszagú szénától illatozik a nyoszolya… Hát még télen micsoda meleg az a széles hátú sut?... Bármilyen selyemtakarónál különb a nyűhetetlen fehér huszárköpönyeg. Csákója, kardja is ott csüng a falon. Mint afféle világlátott embert szíves örömest hivácsolják ide is, oda is sánta Keresztúri Mihály káplárt; sőt még a család is büszkélkedik az öreg vitézzel. Hiszen nem amolyan garasos, hanem ezüst húszasos katona őkelme! Napjára még most is annyit fizetnek neki4 Sőt, int Mihály káplár mondja:

- Még temetésem is a császár őfelségének lesz a gondja…

II.

A szülőháztól nem messze, mindjárt közeliben fekszik az Oláh úrék kettős szárazmalma. Ott téli esténként sokáig fent beszélgetnek a szomszédságbeli hajdúférfiak! Egyik is, másik is szállít hátponyva szalmát, tőzeget. Még mécsvilág sem pislog a füstös malomházban, csak a malomház közepén földbe vájt tűzhelyen lihog a szalma, a csutka, a rőzsetűz. A félhomályban kimagasló garadja pogányoltárhoz hasonlatos… Botvéggel piszkálgatják a gondosan, takarékosan rakott tüzet, ez melegíti, ez világítja a füstös malomházat. A földbe ásott tűzhely körül tuskókon, kurta lábú öreg lócákon karikában üldögélnek a juhászbundás, birkabőr kucsmás hajdúk. Pipázgatnak. Némelykor kisüstön főtt pálinkás butykos, máskor bortól kotyogós kulacs forog kézről-kézre… Nézik a tüzet, mely már kialvóban! De ismét löknek rá! Botvéggel piszkálgatják tüzét… Lobog, ropog a hirtelen szárnyaló láng és rézvörösre festi a homályból kikerekedő férfias szép hajdúfejeket. Sánta Keresztúri Mihály káplár szívesen járogat ide. A melegebb sarkot, a kényelmesebb tuskót neki tartogatják. Fehér huszár köpönyegét, mint fejedelmi palástot tisztelik a hajdúk; mert az öreg sánta Simonyi huszár visszaemlékezései olyanok, mint a virágbokréta illata, elbűvöli a hajdúkat. Tratata… A sötétben hirtelen lobbanó tűzfénynél, mintha csak dicső óbesterét, Simonyi ezredest látná elővágtatni. Szól:

- Nem hiába, hogy hajdú vagyok, de büszke is vagyok rá… Az ezredesemre.

- Simonyira?

- Arra! mert az is hajdú volt! Mindig is hajdúszármazásnak vallotta magát! A tábortűznél ő magától hallottam, hogy elődjei akkor maradtak vissza Nagykállóban, midőn a többi kállói hajdúk Böszörménybe telepedtek át.

- Az már való igaz… Báthori Gábor fejedelmünk csakugyan Böszörménybe telepítette át a kállói hajdúkat! – vélekszik az egyik tudákosabb hajdú.

Lenézőleg pislant feléje sánta Keresztúri Mihály.

- No, tesik, megtaláltad tehén szarva között a tőgyit! Hisz erről szó sem volt, hanem hogy a dicső Simonyi óbester mennyire szerette a hajdúkat! Te Kutron! Te tán még azt is tudod, hogy Simonyi óbester úr olyan törvényt is csináltatott Ferenc császárral, amely szerint az őkigyelme huszárregimentjét főbbképpen a hat hajdúvárosokbéli nemes ifjak közül muszáj volt verbuválni?!

Kutron szégyenkezve hallgat, mert ő hírét sem hallotta ennek a törvénynek.

Az általános hallgatás Ráskai molnár szakítja félbe.

- Valójában nagy, dicső, hatalmas vitéz is volt az a Simonyi.

Keresztúri káplár bodor füstöt fúj a pipaszárból.

- Az volt! De egyszer a tanulatlan, fiatalabb huszárság mégis felzúdult ellene…

- Kedves italára, Mihály bátyám.

Keresztúri Mihály káplár jóízűen kortyogtat a kulacsból.

- Még akkor mi nemigen tudtuk, mert hogy tanulatlan fiatal huszárok voltunk, micsodás náczió az a francia vasasnémet!... De Simonnyi óbester már régtül ösmerte őket s midőn ezek a szörnyű vaspáncélos, sisakos, pallosos lovasok ellenünk rohantak. Simonyi óbester iziben csak hátraarcot fúvatott…  Nosza, felzúdult a huszárság, még árulást is kurjogattak! Simonyi óbester hallgatott…

- Hát ez nem is járta!

- Nem is járta?... Azám! tudta őméltósága, mit csinál! Mi fürge lovas huszárok kutyába sem vettük ezt a szaladást; hanem a nehéz lovú, súlyos vértű francia vasasnémet nem sokáig bírta szusszal. Ekkor láttátok volna Simonyit! Mint az utolsó ítélet trombitája, úgy harsogott a kommandója.

- No, most! rajta huszárok! De előbb megmagyarázta, hogy vágni nem szabad, csak a roham szíját – s torok alatt – szúrjuk ketté a franciának… És csakugyan pozdorjává vertük az agyonfáradt vasasokat.

- E’ mán szép eset volt.

- Meghiszem azt! Hanem mi huszárok igazán csak akkor ámultunk el, midőn Simonyi óbester a mezsgyén sorba fektette a halott vasasokat. Mit akar ez?

- No fiúk! – úgymond az óbester úr -, most mutassátok meg, mékőtök tudja kettévágni a franciát páncélostól, sisakostól együtt!... Többen is próbálkoztunk, de kardunk megbicsaklott a páncélon.

- A mi kardunkkal nem lehet ezt kettévágni, ezredes uram!

- Látjátok, ezért parancsoltam tinéktek, hogy a franciának csak a rohamszíját, a torkát szúrjátok… Hanem azért azután őkigyelme megmutatta nemcsak ott a mezsgyére fektetett halott franciákon, hanem kint a csatamezőn is, hogy szál karddal miként kell kettévágni a nyeregben vitézkedő franciát… Ezt később mi is teljes erőnkből igyekeztünk megtanulni!... Látjátok: ekként nevelkedtek a vitézvári híres Simonyi huszárok…

Toklyó Váradi Ambrus vastag szalmacsomót lök a pislákoló tűzre. E szalmaláng hirtelen lobbanó fényénél sánta Keresztúri Mihály káplár kopott huszárdolmányán megraggyannak a különféle csatákon szerzett metáliák… Az egyik kíváncsi koma,  ha hogy Keresztúri Mihály jól látja éppen maga toklyó Váradi sógor, bátorságot vesz, kérdezi:

- Mihály bácsi! Ha meg nem sérteném, mondja, hát azt az ezüstös nagy érdempénzt miféle alkalomból adták?

- Ecsém! Semmiképpen sem birkaberhelésért…

Toklyó Váradi Ambrus a világosságról hátrább kapja fejét; mert okra, vagy ok nélkül, de mende-mondázgatják Nánáson, hogy azért ragadt a Váradiak családfájához a „toklyó” előnév, mert valamelyik Váradi ős különösebben érdeklődött a más gazdák birkái iránt.

- Hehe! – egyik-másik koma köszörülte a torkát. De még a papra sem hallgatnak úgy, mint midőn sánta Keresztúri Mihály káplár úr folytatá beszédét.

- Az is egyik veszedelmes szokása volt a mi óbesterünknek, hogy az ellenséges sereg kémlésére még az őrvonalon is túl lovagolt. Ezen alkalommal is így történt. Csupán én Keresztúri Mihály öreg huszár kísértem ötöd-hatod magammal az óbester urat; de még az óbester úr másik kedves háti lovát is magunkkal vezettük jártatni… Nemigen messze táborozott az ellenség. Egyszer csak a völgyhajlatban azt parancsolja Simonyi óbester úr:

- Kendtek itt pipára gyújthatnak! Nemsokára jövök…

- Nézzük, nézzük az óbester urat; hát egyenest az ellenség felé, a távolabb fekvő dombra lovagolt… E dombtól oldalt erdőség lombodzott, s az óbester úr bizonyosan kitűnően szemügyre vette a francia tábort, mert még a messzelátó csövet is előkereste nyeregtáskájából… annyira elmerült a szemlélődésben, még azt a francia lovas csapatot sem vette észre – azok is lehettek vagy tizenöten, amelyik az erőszélről kerekedett ki… Tőlünk sokkal inkább távolabb volt már az óbester urunk, intsem hogy kurjantással érhettük volna. Ha pedig lövünk, akkor meg tán egész francia lovas ezred zúdul reánk… Tyüh! cimborák, itt nagy baj lesz! szólok a többi huszár pajtásnak. Annak is mind oly lecsigázott, fáradt volt a lova, mint az enyém… Nem tétováztam soká, hanem fáradt lovamról rápattantam az ezredes úr kedves háti lovára… Hajrá! Rajta!... Mint a kilőtt nyíl,úgy repült ez a gyönyörű arabs paripa! Ezt még valamelyik király ajándékozta az óbesterünknek… Tyüh, az áldóját! Látom, az ezredesemet mindjárt meglepik a franciák; hát kurjantok:

- Óbester uram!

Mintha süketnek beszélnék. nem is mozdul. Sarkantyúba kapom az arabsot. Röpíti a szél a mentém. Tyüh, az áldóját! Simonyi óbestert mindjárt kardhegyre kapják a franciák. Teletüdőmből, mérgesen, rémülten kurjantok felé:

- Óbester úr! A beneventációját, nézzen már széjjelebb is!

Ezt már hallja! Erre már ocsúdik az én óbesterem! Kardot ránt s még őkigyelme ugrat a franciákra! Azok hátrább hőkölnek… Ekkorra az arabus ló hátán én is a tetthelyre érkezém. Alig fordulunk kettőt-hármat az óbester úrral, mire a többi huszár pajtások hozzánk érkeztek a lecsigázott lovukon, még hírmondója sem igen akadt a franciának, Simonyi óbester úrral úgy közibök ütöttünk.

Az óbester úrnak csak most tűnök jobban szemébe. Haragosat rándít a szemöldökén:

- Hát te, hé, Keresztúri Miska, miféle lovon lötyögsz itt?

Én hallgatok! Dehogy is mernék szólni.

- Ni, ni! Hisz’ ez az én arabs lovam! Hát hogy kerültél te erre?... Nézzétek, ez a betyár furvézerje sarkantyújával még meg is vérezte a lovam oldalát… Répává aprítalak!

Tyüh! Az áldóját! A csákóm forgója is reszketett, mikor látom, hogy kardjához kapott az én óbesterem… Mindjárt kinyílt az én torkom is. Mondok:

- Nem akartam én az óbester úr lovát megsérteni! Csakhogy az én lovam már igen lenyűtt a sok hadakozásában! Nem győzi a futást. S azért ültem át az óbester úr lovára, hogy erről a veszedelemről hamarébb híradással lehessek…

A halottakin kívül még ekkor is ott fetrengett lovunk lába előtt két-három darab véres francia. Az óbester úr is jól látta ezeket, hisz’ egyik-másik éppen az ő keze munkájától borult ilyen halálos vérbe… Elnevette magát az óberster.

- Derék hajdú ember vagy fiam, Keresztúri Mihály… De most azután gyerünk is.

Épp idejére indultunk, mert az elmenekült franciák fellármázták a tábort. Talán száz trombitából is fútták a riadót?... Másnap káplárságra emelt az óbester úr, meg ezt a nagy ezüst vitézségi érdempénzt is ugyanakkor akasztotta dolmányomra…

Sánta Keresztúri Mihály büszkén emelinti fejét. A percegő szalmatüzet mélán, hallgatag bámulják a báránybőr süveges hajdúk. Nem fajzott el Bocskai népe. A magyar huszárság dicső vitézkedésének emléke a kopott öreg Keresztúri Mihály szánta alakjában is megigézi őket.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VII. évf. 1907.