Szini Péter: A bojtár szerelme

Az egész falu asszonynépe összecsapta a kezét, mikor a vén Szirákné elújságolta előttük, hogy Gergő, a vén számadó házasodni készül.

- Hát osztán kit akar elvenni? – kérdezte Rákászné megnyúlt ábrázattal.

- Kit? Hogy hát kit? Hát a Botlik Terkát!

Általános sopánkodás követte e kijelentést. Egy ideig csak meresztették a szemeiket Sziráknéra, hogy nem ülteti-e fel őket holmi bolond tréfával?! – de minekutána a hírhordó vénasszony eskü és átok alatt erősítgette állítása valódiságát, kénytelenek voltak hinni a hihetetlen hírt.

Hogy az a vén Gergő? Hát megbolondult az? Uram bocsá’! Hetven esztendős ősz fejjel egy húszéves lányt venni el feleségül, akiről pedig az egész falu népe tudta, hogy Gergő bojtárjának a szeretője.

Hát hiszen nem is valami nagy örömmel esküdött örök hűséget a szép Botlik Terka a vén számadónak. Odaajándékozta már ő a szívét réges-régen a deli termetű Gyuri bojtárnak, aki még itthon volt, furulyáján egyre fújta az epedő, szerelmes nótákat. De hát mitevő lehetett? Nem volt, aki védelmezzen, szóljon egy jó szót mellette. Gyuri távol, idegenben katonáskodott, a szülei meg mindenképpen erőszakolták a gyenge leányt.

- Kit vársz? Mire vársz? Talán bizony gróf jön érted? – csúfondároskodott vele az apja. Mi kifogásod Gergő ellen? Becsületes, tisztességes ember; vagyona is van, gond nélkül elélhetsz mellette! Hogy egy kicsit idős? Hát osztán? Megvénül egyszer mindenki! Anyád is szép, fiatal lány volt, mikor feleségül vettem, most mégis olyan ráncos a képe, mint a fonnyadt alma.

A vén számadó maga is elkövetett mindent, hogy a szép leány szívét a magáéhoz forrassza. Nyalkán kiöltözködött, mint valami húszéves legény. Fekete posztónadrágja csk úgy fénylett, a kordovány csizmája nyikorgott, a kikent-fent bajusza úgy állott, mint egy vasnyárs. A jó Botlikné alig győzte dicsérettel.

- Különb ez még most is, mint a mai legények! – célozgatott Terka előtt. – Látod-e most is milyen szép ruhát hozott? A megboldogult első felesége viselte fiatalasszony korában.

Sok időbe került, míg elszánta magát a szerelmes leány. Sok álmatlan éjet virrasztott addig át, sok keserű könnyű pergett le orcáján, de végre is engedni volt kénytelen. Odaadta kezét a vén számadónak, aki majd kibújt örömében a bőréből.

A szegény Gyuri csak akkor tudta meg ezt a dolgot, mikor a katonaságtól visszakerült a falujába. Menyecske volt már akkor a szép Terka, az ő hűségesnek tartott szeretője. A vén számadó dicsekedett a bírásával.

Feljajdult a Gyuri, mint a golyóütött vadállat. Nagy haragjában azt találta legalkalmatosabbnak, ha egyszeriben agyonüti boldogsága elrablóját. Talán meg is teszi, ha Terka szépen kérő szemei meg nem fordítják a szívét.

Ott maradt a számadónál, beállott bojtárjának, hogy legalább közelében lehessen a szép menyecskének. Elfojtotta lelke haragját. Rábízta az Istenre a büntetést.

Nem is késett az sokáig. Egyszer híre futott a faluban, hogy a vén Gergőt halva találták a mezőn. Megölte a szíve, a szerelmes, bolondos szíve. Még csak el sem búcsúzhatott szeretett hitvesétől.

Eltemették szépen, zengő harangszónál. Elbúcsúztatta a pap a hűséges hitvestársától, az egész falu népségétől. Úgy sírt a jó Terka, mint a záporeső. Ha nem szerette is az urát, de becsülni tudta. Jó ember volt szegény, nyugodjék békével.

Hanem hát a holtak hadd aludjanak. Élőké a világ!

Még három hónap se telt el a temetés után. Éppen a konyhában mosogatott Terka, mikor beállított hozzá a szerelmes legény, hogy a tűzhely parázsával pipáját meggyújtsa s szívének hamu alá takart üszkét a szép özvegy szeme szikrájával kiolthatlan lángra lobbantsa.

- Hát még mindig siratod? – kérdi nagy mogorván.

- Sirathatom, hiszen a hites uram volt!

- A hites urad? Hiszen csak úgy erőltettek hozzá! Az enyém voltál te szíveddel, lelkeddel, nem az övé.

- Nem szerettem, az igaz, de megbecsültem!

- Annál jobb! Most már leróttad tartozásodat erányában. Ne szomorkodjál tovább! Minket az Isten is egymásnak teremtett! Mondjad: akarsz-e feleségem lenni?

Nagyot dobban a szép özvegy menyecske szíve. Titkon felpillant a legényre és rebegő ajakkal kérdi:

- Hát tudnál még szeretni?

- Hogy tudnálak-e? Ha ezerszer megcsalnál, százszor hűtelen lennél, akkor is csak érted dobogna a szívem!

Hogy állhatott volna ellent Terka az ilyen nagy szerelemnek? Egy égő tekintet és egy hosszú, vég nélküli csók volt a felelet. Három hét múlva csakugyan megtörtént az esküvő, de a menyasszony most már nem suttogva, hanem emelt hangon nem remegő, hanem szerelmes szívvel mondta el a boldogító „igen”-t!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VI. évf. 1906.