Koncz Ákos (1861-?): Gergő Mária szerelme

- A XVI. század végéről –

- Patyolat tested, aranyos szép szőke hajad mért adnád hóhérkézre, gyötrelemre, én édes leányom, ha ártatlan a te lelked az bűnben. Esmértük színről-színre a famíliádat, melyben nem vala makula egy csepp se. Jóra serkentett téged is az Istenben elpihent szülőanyád és minditig csak jót láttál a portátokon. Dolgos, templomszerető lánynak ismerünk, hát bizonyára nem te emésztetted el Dári Istvánt. Gyenge a te hófehér kis kezed egy ember megölésére, egy madárnak sem vétettél sohasem. Erős még a mi szemünk, azért, hogy öregek vagyunk és meglátjuk az igazságot azon a fátyolon keresztül is, amelyet te terítsz a Gedei Péter bűnös ábrázatjára. Mondsza azért, hogy nem te ölted meg Dári Istvánt, nehogy a hóhér keze tortúrázza ki az igaz szót a Gedei Péter szájából.

Így beszélt Gergő Máriához Debrecen város érdemes főbírája, Duskás István uram az Úr 1594-ik esztendejének Szentiván  hónap 5-ik napján, „coram senatu, multisque testibus…

Mária pedig, az a szépeséges patyolattestű, aranyos szőke hajú leány felemelte könnyes szemeit és bíráira nézve lágyan, nyugodtan így vallott: Dári Istvánt én öltem meg az én kezemmel, mert megcsalt, még mielőtt Gedei Pétert szerettem vala… Talán a gonosz lélek szállott meg, avagy az jó Isten vette el az eszemet, nem tudom, de bizonnyal mondom, hogy Dári Istvánt én öltem meg és kezem alatt halt meg… Gedei Péter ártatlan az kázusban és mikoron elmondottam vala neki cselekedetemet, maga mondotta, hogy jelenteném bé az magisztrátusnak bűnömet. Gonosz dolgot cselekedtem, nem is kévánom magamat purgálni s amiképpen én eloltottam benne az lelket, hóhér törje össze az én testemet is. Ne sirasson meg senki, átkozzák meg emlékezetemet és lelkemet vesse Isten eő szent Felsége az gyehennára, mert nem érdemlek egyebet…

És mikor elvégezte envádlását Mária, Gedei Péter csak annyit mondott: úgy vagyon, miként Mária mondta, egy igét sem vehetek el belőle.

A két vallomás megdöbbentette a tisztes sénátorok gyülekezetét, úgy, hogy néhány pillanatig még Duskás István feőbíró uram sem tudott szóhoz jutni a csodálkozás miatta.

Nem csoda, hogy a magisztrátus tanácstalanul állott ezen kázusnál, mert a sénátorok mindegyike hitet mert volna tenni arra, hogy a bűnt nem Mária követte el. Valami titokban kellett lappangani e dologban, éppen azért a magisztrátus „a maga felelősségére dimitálta” Máriát, ellenben Gedei Pétert továbbra is „captiváltatni statuálta”.

Hogy ki volt a bűnös Dári István megölésében, kiviláglik azokból a periratokból, melyek mai napiglan megvannak Debrecen város levéltárában örök bizonyságául annak, hogy a szeretet minden bűnt fedez és képes a nő ártatlanul gyalázatba, halálba menni, ha megmentheti azt, akit szeret…

*

Dári István gyermekkorától kezdve szerette Gergő Máriát, aki kicsi korában árvaságra jutván, István édesanyjánál, mint rokonnál nevelkedett fel. Az öreg Dáriné édes reménységgel gondolt arra az időre, midőn az ő egyetlen fia feleségül veszi az ő nevelt leányát. Öröme annál nagyobb volt, mikor észrevette, hogy Mária szívesen veszi az István kedveskedéseit, úgy okoskodván, hogy Mária nem cselekednék ekképpen, ha szívbeli vonzódással nem volna a fia iránt. A jó öreg asszony boldog jövőt jósolt a fiataloknak és lélekben már maga előtt látta a gügyögő unokákat, akik megédesítik és megaranyozzák utolsó éveit.

Mária míg gyermek volt, nem is idegenkedett Dári Istvántól és hálás volt azért a szeretetért, melyben rokona részesítette. Midőn azonban felnőtt, ezen a hálán kívül egyéb vonzalmat nem érzett István iránt. Nem egyezett a természetük. István hallgatag, csöndes ember volt, aki nem szerette a zajt, a társaságot, ellenben Mária derült kedéllyel nézte az életet, örvendezett minden apró örömön, egész nap csacsogott, csevegett, mint az énekes madárka. Maga az öreg Dáriné is belátta már, hogy Isten nem egymásnak teremtette a fiatalokat. Fájt ugyan szívének a csalódás, ámde Máriát, meg a fiát is jobban szerette, hogysem azt kívánta volna, hogy a mézeshetek leteltével mindketten keserűséggel gondoljanak elhibázott lépésükre.

Dári István azonban nem tudott lemondani arról a boldogságról, amiről ő oly régen álmodozott. Végtelenül fájt tehát neki az a tudat, hogy Mária nem vonzódik hozzá édes szerelemmel. Panaszkodott is emiatt édesanyjának, aki igyekezett őt azzal megnyugtatni, hogy a szeretet csak akkor hoz boldogságot, ha önként jön, minden erőszak nélkül.

Ebben az időben került haza a király táborából Gedei Péter. Derék szál ember, aki nem ijedt meg a maga árnyékától. Tisztességet és szép fényes aranyakat hozott haza Budavárából. Hazajövetelének csakhamar híre futott Debrecenben, úgy, hogy az asszonyok, leányok ugyancsak nagy kíváncsisággal nézték a nyalka fiút, mikor nagy gangosan lépegetett vasárnaponkint az Isten  házába. Mária is itt látta meg legelőször Gedei Pétert, rajta felejtette izibe a két szemét és alig várta, hogy megismerkedjék a király volt katonájával….

Az alkalom nem késett. Jó szőlőtermés volt abban az esztendőben, víg szüretet csaptak a kertekben és egy ilyen mulatság alkalmából Mária szemtül-szembe találta magát Gedei Péterrel. A csinos legény oly ügyesen forgatta magát a szép leány kedvében, hogy mikoron vége lett a mulatságnak, Mária úgy érezte, hogy fáj neki az elválás a daliás fiútól. Gedei Péternek is megtetszett a leány és még azon órában elhatározta, hogy elüti Máriát a Dári István kezéről.

Dári István csakhamar meghallotta az édesanyjától, hogy Gedei Péter szemet vetett Máriára. Éles fájdalom nyilallott át a szívén, a következő pillanatban azonban visszatért lelkének nyugalma. Kiment a mezőre és a dolog után látott. Ámde a hűs őszi szellő, mely máskor a verítéket felszárította homlokáról, ma nyomtalanul suhant el fölötte. Égett a feje, sebesen vert a szíve és valami oly kimondhatatlan fájdalmat érzett, amilyenre nem emlékezett életében.

Mikor estenden hazakerült, a berena mellett találta Máriát, aki hófehér karjára könyökölve, az alvég felé nézett, alig vevén észre István belépését a portára. István köszöntötte a leányt és vontatott, lassú léptekkel haladt édesanyja szobája felé.

Alig lépett be a küszöbön, máris ott termett Mária és látva az István szomorú arcát, részvéttel tudakolta bánatának okát. Az öreg Dáriné nem volt a szobában, így hát Istvánt nem tartóztatta semmi, hogy ki ne öntse szívének keservét a leány előtt.

- Még te kérdezed Mária, hogy miért szomorú az én lelkem? Hiszen tudod, mert neked érezni kellett azt, hogy én gyermekségedtől kezdve szerettelek. Nemrégen még te is úgy mutattad, hogy szívelhetsz. Úgy éltem itt melletted, mint a mennyországban, és most elűzöl magad mellől és a szívedet odaadod egy messziről jött embernek, aki nem a lelkedet szereti, hanem csak ölelésed, csókod után esenkedik.

Mária arca kipirult az ember beszédére. Érezte, hogy István igazat beszél, de mit tehetett róla, ha ő nem viszonozhatta az István érzelmeit. Szerette ő Istvánt, de ez a szeretet csak hála volt és nem a szerelem.

- Megérdemlem a szemrevetést, István – felelt Mária szelíden. – Valamikor én is úgy gondoltam, hogy a kelmed lelke mellett élem le az életemet. Hiszen kelmed mindig jó volt hozzám, mindig szeretett. Ahogy azonban felnőttem, mind jobban és jobban éreztem, hogy az Isten minket nem szánt egymásnak. Eszem ágában sincs megbántani a kelmed jó szívét és éppen azért megfogadom, hogy ha nem is megyek kelmedhez feleségül, másnak sem adom kezemet. Isten engem úgy segéljen – végzé a leány -, hogy nem megyek férjhez. És ha én, a gyönge leány le tudok mondani a boldogságról, kelmed, az erős ember – aki életútjában szerető párra találhat – még könnyebben elfeledhet engemet.

Mielőtt István felelhetett volna a Mária beszédére, ez eltűnt az ajtón és a következő percben csak csengő dalát lehetett hallani a kertek aljából.

Mikor Dáriné asszonyom bekerült a szobába, az ő erős, hatalmas termetű fiát ott találta az asztalra borulva, nehéz, fájó könnyeket hullatva. A jó öreg asszony szíve megsúgta a fájdalom okát, hagyta tehát egyetlen kincsét sírni elvesztett, eltemetett boldogsága sírján és nesztelenül távozott.

Mária még azon estén találkozott a kert alján Gedei Péterrel, kinek elmondta a Dári Istvánnal való találkozását és azt, hogy nekik válniok kell még ez órában örökre.

Péter lelkét iszonyú düh szállotta meg e vallomásra. Forgott vele az egész világ. És mikor Mária búcsúzóra nyújtotta kezét, Péter a sötét éjszakában megesküdött, hogy vagy az övé lesz Mária, vagy pedig keresztülgázol mindazokon, akik boldogságának útjában állanak…

Másnap hajnalban halva találták lovai mellett Dári István.

Az öreg asszony mélységes fájdalmában csakis Gedei Péterre gyanakodott és ezen gyanújának zokogva adott kifejezést az exmissius sénátorok előtt. A feőbíró is tudván egyet-mást arról, hogy Dári István és Gedei Péter egy lányt szeretnek, habár nem „audeálta supponálni Péter felől ezen gonoszságot, nyomban maga elé citáltatta Gedeit”. Gedei nem ellenkezett, az első hívó szóra megjelent és vakmerőséggel párosult határtalan arcátlansággal alibit igazolt, azt vallván, hogy ő gyilkosság éjjelén otthon volt, amit bizonyíthat Mária is, aki azon éjszaka nála tartózkodott.

Duskás István feőbíró uramnak elállott a lélegzete, mikor ezen vallomást meghallotta. Nem volt mit tennie, mint hogy megcitálta Máriát.

Mária ugyan nem tudott semmit arról, ki ölte meg István, de a városháza felé haladtában az az iszonyú gyanú fogant meg lelkében, hogy Péter követte el a gyilkosságot. És e pillanatban maga előtt látta a boldogtalant, amint a hóhér vallomást csikar ki belőle, megborzadt arra a gondolatra, hogy az a büszke, szép legény bitófára jut, örök szégyent és gyalázatot hozva egész nemzetségére. és ez a gondolat elvette a szerelmes leány eszét és mikor a feőbíró elé állott, azt a hihetetlennek látszó vallomást tette, hogy mind igaz az, amit Gedei beszél.”Én öltem meg egy baltacsapással aluvása közben Dári Istvánt, mert életében nem lehettem volna Péteré, akit szeretek. Aztán, mikor megöltem, elrohantam Péterhez, megvertem az ablakát, ő beeresztett és én azt hittem, hogy ölelő karjai közt elfeledem a bűnt, amit elkövettem….”

Gedei Péternek nem volt e vallomásra egy védelmező szava sem, a feőbíró azonban nem hitt a leány vallomásának és őt hazabocsátotta, úgy okoskodván, hogy „az Úristen eszét vette a leányzónak…”

Néhány nap múlva megkezdődtek a tanúkihallgatások. Elsőnek hallgatták ki az öreg Dáriné asszonyomat. Lelkében, ruhájában egyaránt mély gyászban jelent meg a bírák előtt és ünnepélyesen vallást tett arról a hitéről, hogy egyetlen fiát nem Mária ölte meg és ha magára vállalja a bűnt, ennek olyan oka lehet, melyet csak Mária tudhat és Mária mondhat meg igazán.

És az öreg nemzetes asszony mentő tanúságát nem vonta kétsége senki és így „az bizonyosság elucescálása végett megkezdődött a Gedei Péter tortúrázása. Két ízben próbálkozott meg a perdo az igazság kicsikarásával, de nem tudta megtörni a vádlottat. Mielőtt harmadszor fogott volna a Gedei Péter összeroncsolt ujjainak csavarásához, Duskás István feőbíró uram felrendelt még egyszer maga elé a vádlottat és így szólott hozzá: „Édes fiam! Mi jól tudjuk, hogy te ölted meg Dári Istvánt. Azt is tudjuk, hogy gonoszul vádolod Máriát, mert az nem tudott a te gonosz mívedről egy igét sem. Azzal is megrágalmaztad az ő ártatlanságát, hogy azt beszélletted, hogy nálad vala estvéli mulatozásodra, peniglen nem mene ki az berenán azon éjszaka. Nem süllyedsz el tehát a föld alá afelett való szégyenedben, hogy egy ártatlan gyönge leányzóra tolod a saját gonoszságodat. Elviselné nyomorult lelked egy ártatlan kínos halált. És még te mered állítani, hogy szeretted a leányt, akinek jó hírét, becsületes nevét meggyalázod és akit hóhér kezébe juttatsz. Ez nagyobb gazság, mint a gyilkosság, melyet elkövettél. Tagadásoddal úgysem használsz ügyednek. Holnap a hóhér keze irt ki az keresztények közül. Mentsd meg azért lelkedet és add vissza becsületét annak a leánynak, aki csakhogy megmentsen, magára vállalta a te nagy gazságodat.”

Gedei Péter sokáig hallgatott, azután felegyenesedve megrázta bilincseit. És vallott rémületes dolgokat. Elmondta, hogy gyűlöletből és azért, nehogy Mária elhagyva őt, a Dári István felesége legyen, a hajnali órákban orozva megtámadta Istvánt és baltával leütötte. Mária nem tudott a gonosz tervről semmit, nála Mária sohasem volt egy pillanatra sem, még egy csókot sem adott neki világéletében, mert ártatlan az a leányzó, mint az Isten angyala.

A vallomás híre csakhamar elterjedt a városban és midőn másnap összeült a magisztrátus a deliberátum kimondására, tengernyi nép sereglett össze a városháza előtt. Coram senatu megjelentek Dáriné nemzetes asszonyom, valamint Mária is, nem azért, hogy meghallgassák az ítéletet, hanem hogy közbenjárjanak a boldogtalan Gedei Péter érdekében.

Miután a vádlott beismerésben volt, az ítéletet hamarosan kimondták. „Petrus Gedei maga is beismervén gonosz cselekedetét, mellyel ártatlan Dári Istvánt gaz latrok módjára megölte, elvágván életét és ezen gonosz művét nem átallotta egy ártatlan leányzóra rakni, méltó az halálra. Ámde mivel kegyesszívű Dáriné asszonyom, bár az gonosz kéz az baltát elsőben is az ő szívére ütötte, örök szomorúságban hagyván őt árvaságban, nem kívánja az ő halálát, valamiképpen Mária leányzó is könyörög vala serényen, a magisztrátus emigyen deliberál: fogja meg az hóhér Gedei Pétert és háromszor verje az kereken meg, mikoron pedig megverné, vigye ki embereivel az városon kívül és seprűvel verje ki az határbul. Ha peniglen visszajönni audeálna, absque sententia üttessék el az feje”.

Az ítéletet végrehajtották és ez órától kezdve két szomorú lélek járta az élet kálváriáját a debreceni Csapó  utcában. Egyik a fiát siratta, a másik megtévesztett élete felett hullatott fájó, égő könnyeket. az egyik a szeretet mártírja lett, Mária pedig a szerelem vértanúja. Szenvedtek mindketten s nem tudtak megvigasztalódni.

Dáriné nemzetes asszonyomhoz pár év múlva eljött a halál és megváltotta szenvedéseitől. Végtisztességéről a városi protokollum is megemlékezik, magasztalván az özvegy „ritka, ékes virtusait”. Tiszteletes Kabai Enok papolt kihűlt tetemei fölött, a nép pedig imádkozott a nagyasszony lelki nyugalmáért.

Mikor már mindenki eltávozott a sírtól, Mária még mindig ott állott a friss hantok előtt, égre emelt szemekkel. Lassankint leszállott az est, a temető bokrai közé elült a dalos madár, a bárányfelhő közül kibukkant a hold fehér fényével… Csend volt körös-körül és mikorára a tejút megjelent az égen, Mária leroskadt a nagyasszony sírjára és nem ébredt fel többé sohasem…

Mit is keresett volna átvert szívvel a világban?

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VIII. évf. 1908.