Az
a föld, hol a magyar nemzet egy ezredévvel ezelőtt új hazára talált s
megalapítá a mai Magyarországot, nemcsak történeti tényekben, hanem történelmi
kincsekben is egy kiaknázhatlan terület. Egy nagy könyv, melynek nem is mélyen
fekvő rétegei a lapok, melyekre népek milliói vésték fel történeti tényeiket s
hagyták ott történelmi emlékeiket, melyekről a jelenkor kutatói olvasgatják le
azok hozzávetőleges, de igen gyakran találó történelmét.
A
bányász csákánya, a mezei munkás ekéje, ásója és kapája e lapokról a
leggyakrabban olvasnak, mert nekik van legtöbb alkalmuk a könyv lapjait
forgathatni. Fájdalom, e kezeken sok, igen sok érdekes és értékes tárgy
kallódott el és semmisült meg, mert népünk alsóbb rétege nem ismerte fel azok
becsét. Mindennek dacára azonban kimondhatatlan mennyiségben ismeretlenül
pihennek azon történelmi kincsek a földben, eme nagy könyvben, melynek kevés
hivatott olvasója, de annál több kizsákmányolója van.
E
nagy és néma könyv beszédes lapjait gyakran volt alkalmam forgathatni s
mindannyiszor bámulattal merengtem el az azokban talált dolgok felett,
melyeknek legcsekélyebb részei is a múlt történelmét és a történelem
szereplőinek titáni küzdelmeit regélték el nekem.
A
talált emlékek megkapó eseményeinek érdekességét azonban az utódok által
hozzájuk fűzött regék emelik és teszik értékessé azáltal, hogy nem ismerve azok
keletkezését s nem ismerve azon körülményeket, melyek létrehozták, a legtöbb
esetben a nép ajkán élő regék azok keletkezését, nem emberi lények, hanem
angyalok vagy ördögök műveinek tulajdonították.
Az
ördögárkáról is sok rege él a nép ajkán, melyek igen tanulságosak, mert amíg
egyfelől annak keletkezését igyekeznek nythosi legendákkal a múlt homályából
kiemelni, addig másfelől világot vetnek arra a korra, melyben keletkeztek s
néha – habár kismértékben is -, azon kornak történeti adataiul is szolgálnak.
A
nép ajkáról vettem én is azt a regét,
melyet elmondandó vagyok, címe: Zoltán
testvérek. Egyszerű pásztorember
mesélte el, keresetlen szavakba foglaltan, fűszerezve zamatos magyar kifejezésekkel,
amire csak a magyar pásztorember képes.
-
Hát bizony nemzetes uram – kezdé a jó öreg -, nagy sorja van annak az ároknak,
melynek a partján állunk, én nagyapámtól hallottam, ő meg amint mondá, az ő
nagyapjától s hitet merek rá tenni, - az én, hogy réges-régen úgy történt meg
ez az eset, amint én elmondom, mert aki nekem elmondotta, sohasem hazudott s
tessék elhinni, nekem sem szokásom.
Miután
biztosítám a jó öreget, hogy minden szavát úgy elhiszem, mint a szentírást, az
általam elkeresztelt Zoltán testvérek történetét a következőleg beszélte el:
Abban
az időben történt ez a história, amikor Magyarországon három király volt, akik egymással nem valami
barátságos lábon éltek. Ekkor élt a Zoltán testvérek atyja is, aki a János
király híve, akit a törökök császárja is szeretett. A német császár, aki akkor
is Bécsben lakott, mint most, az akkor Budavárában lakó török kiskirállyal,
vagy basával – a nevét biz’ én elfeledtem- folytonosan háborúban volt. Egy
nagyobb ütközet alkalmával az öreg Zoltán, aki igen vitéz ember volt, súlyosan
megsebesült é s sebeibe pár heti szenvedés után csegei kastélyában meg is halt.
Halála
előtt azonban magához hívatta két fiát, Imrét, aki nős és 4 gyermek atyja volt
és Gábort, aki nős volt ugyan, de gyermekei nem voltak és ezt a nagy birtokot,
amit itt magunk körül látunk, nem osztotta fel közöttük, hanem lelkükre
kötötte, hogy e birtokon együtt gazdálkodjanak s jövedelmeit együtt élvezzék.
Írásba foglalt végrendeletében kikötötte, hogy a birtokos eladni nem szabad,
azonban, ha közülök valamelyik a német császár pártjára állana, az minden jogát
elveszíti. Lelkükre kötötte a háromfelé szakadt szegény magyar haza sorsát,
melynek enyhítését, az elnyomatás alól való felszabadulását Erdélytől remélte a
haldokló öreg.
A
két testvér atyjuk ravatala mellett szent fogadalmat tett, hogy mindazokat,
melyeket atyjuk a végrendeletben lelkükre kötött, nemcsak híven megtartják,
hanem egymás iránt táplált szeretetük ápolása mellett, lelkük egész melegével
fogják szolgálni azt a szent célt is, melyért jó atyjuk a csatatéren nyert
sebeiben vérzett el.
A
temetés után Gábor a tágas ősi kastély átadta Imre testvérének, akinek nagy
családja volt s ő maga az uradalom és kisebb lakásába vonult.
Múltak
az évek. A két testvér a lehető legjobb egyetértésben élt, a nagy
vagyonszorgalmas munkálkodásuk következtében egyre szaporodott.
Az
Imre fiai legénysorba nőttek, testi és lelki fejlődésük nagy örömöt okozott a
két családnak, melynek dédelgetett kedvencei voltak.
Azonban
semmi sem állandó a nap alatt. A két család boldogságát is megzavarta a német
császár és a törökök között kitört háború.
A
Zoltán testvérekhez is megérkezett János király parancsa, hogy siessenek
táborba szállani. A két testvér családi tanácskozást tartott s abban állapodtak
meg, hogy Imre két nagyobb fiával és 400 főből álló seregével siessen János
király táborába, Gábor pedig vezesse tovább az ősi birtokon a gazdálkodást s
legyen az Imre családjának tutora.
Úgy
is lett. Imre, két fia és a lelkes kis csapat teljesen fölfegyverkezve pár nap
múlva már Nagyváradon táborozott.
Alig
távozott el Zoltán Imre, nehány nap múlva nagyot változott a világ a csegei
kastélyban. Ugyanis Gábor a neje biztatására, aki sehogy sem volt belenyugodva
abba, hogy Imre családja élvezze a tágas és kényelmes kastélyt, rávette férjét,
hogy űzze ki Imre családját a kastélyból és ők költözzenek át abba s csak ők
élvezzék a birtok összes jövedelmeit.
Egyelőre
mit sem akart hallani Zoltán Gábor a neje rosszlelkű tanácsáról, de végre mégis
engedett s miután testvére félév múlva sem tért vissza, annak családját az ősi kastélyból kikergette és a birtok
jövedelméből mit sem adott nekik.
A
háború változó szerencsével folyt s csaknem másfél évig tartott. Egyik nagyobb
csata alkalmával Zoltán Imre és idősebb fia a német császár fogságába esett,
kiket egyik csehországi várba hurcoltak nehéz rabságba s csak a fiatalabb –
György – menekült meg, aki életben maradt társaival hazafelé sietett.
Rossz napok
virradtak a Zoltán Imre nyomorba kergetett családjára, mert a betevő falatot is
napszámmal kellett megkeresniök, Zoltán Gábor azonban vígan élt, a kastélyban
nap-nap után folyt a dáridó, melynek se vége, se hossza nem akart lenni.
Zoltán
György amint vitéz társaival hazaérkezett és megtudta, hogy nagybátyja és annak
gonosz lelkű vén felesége, mint és mily rosszul bánt az ő jó édesanyjával és
testvéreivel, meg se pihent a szegényes kis házikóban, hanem a méltatlan
bánásmódtól felháborodva rontott az ősi kastélyba s követelte nagybátyjától az
édesatyja részét, amit számukra nagyatyjuk végrendelete is biztosított.
A
szép kérés azonban siket fülekre talált, mert Gábor bátyja és annak lelketlen
neje kikergették abból az ősi fészekből, ami az ő jogos tulajdonuk volt.
A
vérig sértett ifjú nem ment törvényre, hanem összegyűjtötte azokat, akik a
csatatéren vele együtt küzdöttek s rárontott az akkor is vidám társaságban
dőzsölő nagybátyjára s erőszakkal akarta visszafoglalni azt, amitől jogtalanul
megfoszttattak.
Már
szemben állott a két vérrokon kicsiny serege, amidőn egész váratlanul
megérkezett Zoltán Imre és fia, kiket a német császár a közte és János király
között létrejött nagyváradi béke következtében szabadon bocsátott.
-
Megálljatok! – kiálta rájok -, ne omoljék hiába rokon-vér, hol van Gábor
bátyám? Majd eligazítom a sort vele én! S azzal az ősi kastély tornácára ment,
hogy beszéljen a bátyjával, aki akkor is egy vidám társasággal dőzsölt:
-
Te tetted ezt bátyám!? – Volt lelked kikergetni családomat abból az ősi
birtokból, mely éppen úgy az enyém, mint a tiéd? Verjen meg az Isten?...
Alig
hangzott el a megbántott testvér átka, Gábor, mintha villám sújtotta volna
agyon, összeesett és meghalt; bűnének súlya ölte meg.
A
dőzsölő társaság szétrohant, mert a megrázó eseményben Isten véghetetlen
hatalmának sújtó kezét látta megjelenni.
Látva
ezt a gonosz lelkű asszony, mint fúria rohant Zoltán Imrére: kitakarodjatok a
portámról – kiálta rájok! – koldus ivadék, mert ez az enyém s ha ezer ördög van
is veletek, eltiporlak mint hitvány férgeket!
Alig
hangzott el a vén fúria szava, hatalmas füstfelhő borítá el a kastélyt s
mennydörgésszerű robaj rázkódtatta meg a földet, mely alatt eltűnt a kastély, a
tágas kert. Nehány perc múlva, amint a füst oszladozni kezdett, meglátta a
sereg, hogy a gonosz lelkű asszonyt az ördög egy ekébe fogta, mit a vasostor
csapásaitól meggörnyedten vont az a Tisza felé, ahová aztán az ördög bele is
kergette.
Azt
az árkot, melyet az ördög a gonosz lelkű asszonnyal szántatott, azóta
Ördög-ároknak, s azt a helyet, ahol a kastély állott, Zoltán-fenéknek hívják még ma is.
Íme
a rege, mely még ma is él a nép ajkán, s bár az esemény, amit a nép
hozzáfűzött, későbbi keletű, mint maga az árok mégis érdemes a feljegyzésre,
mert a kapzsi testvér büntetését fűzte ahhoz, azonban e mindennapi eseményt
hazánk történetéből merített eseményekkel is fűszerezte, ami annak értékét
emeli és érdemessé teszi arra, hogy az ily regéket az utókor számára a
feledéstől megmentsük.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése