Ülök magamba’ egyes-egyedül…
Be-bekandikál a hold s lemerül…
Átélem újra éltem napjait,
Kérdve-kérdezem: mért is voltam itt?
Van-e egyetlen rög közel, távol,
Mely ha nem leszek, dicsér vagy vádol?
Itt állok ma még, lehet oly közel
Ahoz a ponthoz, ahol válni kell.
S mint tiszta íven a nagy kérdő-jel:
Olyképpen vagyok én életemmel…
Voltak barátim. Ha elgondolom:
Köztük életem, a bú meg gondom.
Hogy iramlott el! Álomnak hiszem.
Higyjétek el, hogy ilyen ma nincsen.
Vagy ha van, bolondnak tartják;
Ma a jelszó ez: malacz meg a zsák!
Az én barátim?! Szerte elszórta
Őket már régen a sors vihara,
Vagy tán igazabb, hogy ha úgy mondom:
Egyik ott pihen – nem babérokon –
Összeharácsolt fösvény ezreken,
A más meg, szinte élte alkonyán,
Éj-nap ott gubbaszt meddő palosnán.
És mit gondoltok: melyik a boldogabb?
Szegény, szegény nép! Mindenike rab.
Magam czülhődöm ezer baj között,
Csüggeteg fejjel mérem a rögöt.
Mely majd rám zuhan s elföd jeltelen.
Vagyok a fának eltörött ága.
Észre nem véve, kitől se látva.
Mire hozzám ér:- a legszebb dana
Bagoly-huhogás; szellő fúvalma:
Vihar-búgás lesz! Bűbájos csendje
A néma éjnek: rémekkel tele…
Átélem újra éltem napjait
S kérdve-kérdezem, mért is voltam itt?
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése