Zúgó lombok alján,
Zörrenő vadonban,
Ott, ahol az erdők
Fájó szive dobban –
Jártam elcsitítni
Beteg, árva lelkem;
- De vigaszt nem leltem.
Igy akadt utamba
Erdők csöndes árnyán,
Ahogy elbolyongtam
Egymagamban, árván:
Pőre, rongy czigányhad
Sátorozó népe,
Tarka-barka képe.
gyékény sátor alján
Összekuporodva,
- Mint a hó, fehér volt
Összes haja-fodra, -
Vén anyóka guggolt;
Kártya volt előtte,
Magának vetette.
Elnéztem sokáig,
Hogy rakja, kavarja,
a titkos jövendőt
Megtudni akarva.
Láttam, - lerítt róla:
Mennyire hisz benne,
Mintha igaz lenne.
Odaléptem hozzá,
Megkérdezni tőle:
Lát-e a kártyája
Az én jövendőmbe?
Szomoru sejtésim
Hogy vajjon beválnak,
Vagy tán tovaszállnak?
Csillogó ezüst pénz
Csábitó csengése
Megtette hatását;
Egy perczet se késve
Keveri a kártyát,
Dünnyög titkos szókat,
Hogy emeljek, - nógat.
Emelteti vélem
Háromszor a kártyát,
Aztán meglebbenti
Képzelete szárnyát;
Biztat szebb jövővel,
Tündér szép mesékkel,
Asszonyi hűséggel.
- „Nem mondasz igazat!
Hazudsz, mint a kártyád
- Küld ide a lányod
Legkisebbik lányát:
Hátha jobban látna
Az a jövendőbe,
S nem álmokat szőne!” –
Megfogadja szómat:
Jön az unokája;
Szebb lányt soh’se láttam
Életemben nála.
Fejedelmi ékszer!
Himes, mint a lepke,
S koldusrongy a leple!
Keveri a kártyát;
- Néma piros ajka. –
Érzem, hogy jövendőm
Most szólal meg rajta.
Most tudódik majd ki:
Hogy mi lesz a végem,
Érdemes-e élnem?
Ahogy megemeltem,
Felszedi a kártyát;
S szótlan rám mereszti
Bűvös szeme párját.
Látom, könyje perdül,
Minden izma reszket,
S hányja a keresztet.
- „Jó uram! – ne busulj,
Vége lesz maholnap
Minden bánatodnak,
Minden panaszodnak;
Az áll itt megirva:
- Isten legyen véled! –
Hogy rövid az élet!” –
Mutatná is, nem is
A halálfős kártyát,
Ismerem nagyon jól
Csuf csontkoponyáját,
Megbarátkoztam már
Réges-régen véle; -
- Azt emeltem én is! -
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VI. évf. 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése