I.
Én nem hittem tenéked.
Te nem hittél nekem.
S e kétkedés közt lassan
meghalt a szerelem.
Most már hinnénk egymásnak,
De elkéstünk vele,
Halottunk nem támasztja
Többé fel semmise.
Hiába vád, panasz, könny,
A holt marad halott.
S a mi napunk már többé
Soha fel nem ragyog!
Megöltük a szerelmet
Mi ketten, kedvesem,
S most ő fog majd megölni
Minket, szép csendesen.
II.
Neked több az eszed,
Nekem a szivem jobb
Ami neked semmi,
Nekem az nagy dolog.
Nem illünk mi össze!
Amit megkönnyezek,
Te azt kineveted.
Amit meggyűlölök,
Te azt megszereted.
Nem illünk mi össze!
Ha öröm ér engem,
Nem érdekel téged.
Ha sajog a lelkem,
Te közönnyel nézed.
Nem illünk mi össze!
Talán csak álom volt,
Hogy egymást szerettük?
Csak egy rossz álom volt,
Jobb, hogy felébredtünk;
Nem illettünk össze!
III.
Azt kéne kivánnom, hogy sose gondolj rám.
Hogy lelked ne szálljon soha el én hozzám.
Hogy ne gondolj soha csókomra, szavamra,
Hogy ne gondolj soha szivemre, ajkamra!
Azt kéne kivánnom: mert tudom magamról.
Mily kín álmodozni elmult szép napokról.
Virág hervadáskor, virág fakadásról,
Hideg őszi ködben, forró napsugárról.
Tudom, tudom s mégis gyönyörűség nékem
Arra gondolni, hogy te is szenvedsz értem.
Hiszen ha tudnám, hogy nem jutok eszedbe,
Köny soha se lenne érted, a szemembe’…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése