Szunyogh Barna: Prológ

- A „Bella emléke cyklushoz -

Szólt a költő: „Esdve kérlek,

Adjatok vért a dalomhoz!

Vér nélkül a dalnok szive

Nem terem dalt, csak sorvadoz!...

Piros, meleg, lobogó vér

Kellene csak a szólna a dal, -

Siessetek, adjatok hát,

Mert különben érzem – meghal!”…

Vergődik a dalnok szive.

Nevet, mosolyog a tömeg,

A sóvárgás, az epedés

Égő vágyát nem érti meg…

De a végső, az utolsó

Pillanatban jött egy leány, -

Hozott meleg, lobogó vért,

Segitett a dalnok baján.

Fölmetszette szűzi keblét:

Patakokban hullt a vére…

„Neked hoztam a dalodhoz, -

Nem kivánok semmit érte.

Csak egy csókot… egy utolsót!...

Igen, igen, ez kell nekem!

Szoritsd ajkad az ajkamra

S vérző lelkem – kilehelem”…

És egy hosszu, végső csókban

Összeforrott még a lelkük,

Míg egy ősi nász-halott dal

Mint az illat szállt felettük…

Tán a lányka szállni vágyó

Szűzi lelke énekelte,

Mert a csók és a dal után

Gyorsan elszállt messze, messze!

Most az angyal szive vére

Átment a költő dalába,

Azóta ott zúg a lantján

Pezsgő dalok szilaj árja…

De a lányka piros vére,

Tépett keble, - titkon, halkan, -

Mint egy fájó, régi emlék,

Meg-megcsendül egy-egy dalban…

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VII. évf. 1907.