- A „Bella emléke” cyklusból –
Siromba, hogyha meghalok,
Kaméliákat dobjatok!
Fejfám e pár szó lengje át:
„Szerette a kaméliát!”
**
Ünnep lévén, fehérbe
öltözött
S kaméliákból csokrokat kötött.
Emlékül egyet átadott nekem…
Óh édes ábránd, első szerelem.
Álmokba burkolt mámor, pillanat.
Midőn a lány csak hisz, de nem tagad…
Ő hitt, ölelt és csókolt lázasan,
Mint kis galamb, amelynek párja van.
De jött az ősz, a néma hervadás
És láttam: arcza, csókja, hangja más,
Hogy lelke fájdalommal van tele
Hogy ráfuvallt a zord halál szele…
Hervadt kaméliákat tépdesett,
Suttogva szólt: „Itt hagylak tégedet…
Csak egyre kérlek én: ha meghalok, -
Fehér kaméliákat adjatok!”
Tavasz volt újra, szólt a sok madár…
Halott ajkára szállt a napsugár!...
Mellette álltam szótlan, mereven,
Mint kőszobor a néma bérczeken.
Kezemben volt egy kis fehér virág,
Éreztem azt, hogy szűzi lelke lát
S míg könnyek nélkül szállt felé imám, -
Kezébe tettem kis kaméliám!
**
Siromba, hogyha meghalok,
Kaméliákat dobjatok!
Fejfám e pár szó lengje át:
„Szerette a kaméliát!”
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése