- Részlet egy drámai
költeményből. –
A
színen a VI-ik világrész elnyomott emberei, nyomoruságukon tanakodnak. Az öreg
csitítja a heves fiút.
Az apó.
Ne ugy, ne ugy, nem átok kell ide.
(Elmennek a barlangba a
pappal, csak a Vasember, Vasbalta, Vasvirág, Nagyapó és egypár fiatal férfi marad
ott.)
Miket beszélsz már megint összevissza?
Hogy megtudják-e ők is, mi az éhség?
Miféle törvény lenne ez nekik?
S nekik nem az a sors jutott ki részül,
Hogy éhezzenek, mint mi. Értsd meg ezt.
A fiu.
De nem értem! mert ami egyre törvény,
Az törvény a másikra is.
Az apó.
Fiam, még fiatal vagy; hajt a véred,
Tavaszrügyekkel van tele a lelked,
Neked az mind egy-egy felfedezés,
Egy-egy megváltó, egy világot óvó
Lombsarjadás, mely ha gyümölcsbe érik,
Eltartja a világot, azt hiszed.
De aki száz tavaszt látott rügyezni,
Azt tudja, hogy mit igér s mennyit ér
A rügy és hogy meddig törvény a törvény.
Hát jó fiam, most jól vigyázz szavamra:
Csak egy törvény van: a rendeltetés.
Nem mindnyájunkért vagyunk a világon,
Hanem azért,mert kellünk az összeséghez.
Panaszkodik a tengeri csiga,
Hogy elöli a sósvíz és mivé lesz:
Holt mész-szigetté. De a mindenségnek
Csupán azért van szüksége csigára,
Hogy mész-szigete légyen s vége van.
Zümmög a méh, hogy elszeded a mézét,
A gyümölcsfa, hogy felfalod gyümölcsét,
Melybe ő magvát bepólyázta gonddal.
Csákányod élén jajt kiált a hegy,
Hogy ne rabold el rejtett kincseit.
Panaszkodik a hal, hogy megeszed,
Mint ő megeszi a víz férgeit,
A kalász, hogy kipergeted a magvát,
Az erdő, hogy fáit fürészeled.
De a világnak nincs szüksége rá,
Hogy méz csorogjon völgyön és hegyen,
Hogy ne folyhasson haltól a folyó,
Hogy egyik erdő a
másikra nőjön,
Hogy mag boritsa el az utakat
S madár se nyuljon hozzá sohasem.
Mindennek meg van a rendeltetése,
Egyik a másik betevő falatja
S ahogy rendben-sorban az egyik élő
A másikat megeszi – ez az élet.
Persze mindegyik azt hiszi magáról,
Hogy ő a világ kellő közepe,
Ő mindent megehet, igába hajthat,
De őt ne hajtsa s meg ne egye más.
Mikor a tyuk tojáson ül, fiam,
S gondolkodik a világrendszeren
Mi mást képzel ő is a közepébe.
Mint a tyukot, kiért terem a mag.
Épül a tyukól, kél és száll a nap.
Mely felkelti és elaltatja őt
Nagyobb kincset nem ismer a tojásnál
S elgondolkoznék sok szépen, nagyon,
Talán boldogtalan is lenne, mint te,
De, szerencsére, közben megeszed.
Te is nyugodj belé fiam, hogy a mi vagy,
Az a te rendeltetésed. Arra kellesz.
Kezedben az a vaskó a te baltád,
Te meg másnak a vasbaltája vagy
S csak űzöd-fűzöd álmod, int a tyuk.
(Mély csend.)
A fiu.
De nem nyugszom belé. Élek, tehát
Rendeltetésem is él s változik.
Az apó.
Hát a kisujjad körme, az nem él?
Él és nő ugy-e, ha akarod, ha nem.
De ha már egyszer tulnőtt keleténél,
És nem jó arra, amire való:
Hát lemetéled. Jól vigyázz fiam,
Te is ha tulnősz azon, amire kellesz,
Hát lemetélnek. Igy van; ez a rend.
A fiu.
A sasnak nem metélik le a körmét,
Sem az oroszlánnak!
Az apó.
Kártékony férgek. Nincs szükség reá,
De a lovat lásd, már meg is vasalják.
A fiu.
Minket is rávisz még e bölcseség
S a nép erénye, a szent együgyüség.
Az apó.
Fiam, ne vedd el az együgyüségét,
Ha a helyébe nem tudsz adni mást.
Ha az ökör nem volna együgyü,
Megkoplalná azt ő is, de mi is.
A fiu.
Jól van, jól van, hallgass már jó apó.
Te igy tanultad, hát te igy tudod.
De ti? Ti ifju vének, szóljatok hát!
Nem értitek? Hát nem csupa hazugság,
Csupa sötétség, csupa fulladás
Ez a világ? És ne volna menekvés?
Kell valakinek jönni mégis egyszer,
Én nem tudom kinek; valakinek;
Valami más istenségbelinek,
Egynek, ki csupa jóság, csupa érzés
És csupa tisztaság. Üres a lelkünk,
Üres, indulatos és keserű.
Kell valakinek jönni, az édesség
A békesség testté vált istenének,
Aki valami uj dolog körül
Forgásba hozza a világot és
Mindent kibékit, mindent összeépit,
Ugy, hogy magátul jórafordul minden;
Talán vihar lesz, égzengő vihar,
Talán egy tiszta harmatcsepp, talán
Olyan, aminek ma még neve sincs…
Óh ha tudnátok, miről álmodom!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése