I.
Dunántúlról Tiszántúlra
Száll a madár, tovaszáll.
Debreczen, te hires város
De eszembe jutottál!
Meg vagy-e még? Hogyne volnál!
Gondolsz-e hű fiadra,
Aki tőled megválását
Álmában is siratja?
Vadvirágos kerted alján
Zokog-e még a nóta,
Vagy kihalt a nyáj kolompja
S furulyaszó azóta?
Hej, Nagyerdő, megvan-e még
Sötét lombod, leveled?...
Hát az a szép szőke kislány,
Aki engem szeretett?
II.
Nincs a kerek világon jobb dolga a diáknak,
Mint széles Debreczenben.
Ha visszagondolok rá, még mostani s eláldom
Ezerszer a szivemben.
Pedig nem mondhatom, hogy valami jó sorom volt,
Hogy tejbe-vajba jártam;
A konviktusi száraz „brúgó” szűz kosztja mellett
Fel-felkapott az állam.
No de köt engem más is, - sok édes-kedves emlék
Jó Debreczen anyámhoz
S bár elszakadtam tőle, csak visszavágyom hozzá,
Mint zöld levél az ághoz.
Ott voltam én szerelmes ábrándos, ifjú szivvel
Egy szép kis szőke lányba.
Ő gazdag úri lány volt; én a kollégiomnak
Legárvábbik diákja.
S volt más is a dologban. –egy nap csak úgy találtam
Hogy ég a föld alattam…
Tarisznyát a nyakamba! s fejem nagy búsúlással
Hej, bújdosásnak adtam.
És jártam a világot hol sírva, hol dalolva:
Boldogságom kerestem.
De a Nagyerdő fáit s a morczos Alma Matert
Csak visszasírta lelkem.
Hiába! ott születtem másodszor is magyarnak,
Ott, a Nagyerdő táján,
Olvasva hős regéket minden kis porszeméből,
Minden kis vadvirágján.
Álmodni ott tanúltam, hol a föld sóhajából
Költőszivek teremnek,
S bár éltem nyomorúltan: hűséget ott fogadtam
A dalnak, szerelemnek.
Hej, hisz azóta is csak az országútat járom, -
- Most már vigabban járom. –
De most is csak azt vallom, hogy Debreczennél nékem
Nincs szebb a nagyvilágon!
S ha visszagondolok rá, valami pajkos érzés
A szivembe nyilallik:
Hej, kedves Debreczen te, míg meg nem látlak újra,
Nem is halok meg addig.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése